Paládi Zsolt

/Paládi Zsolt- Bánosi György/

Gogolák tanár úr példázatai

- pamflet-

            A történelem rengeteg olyan példát ismer, mikor egy-egy kapitális hiba miatt nagyhatalmú urak buktak el, ígéretes karrierek mentek veszendőbe. Példának okáért én sem voltam mindig ilyen nyomorult lélek, mint most. Summa cum laude diplomáztam Debrecenben. Bár már az egyetemen híres voltam szórakozott természetemről és szétszórtságomról, nyomban felajánlottak egy magyar-történelem szakos tanári állást a legjobb szolnoki gimnáziumban. Ekkor már jegyben jártam Etelkával, aki francia-olasz szakon végzett ugyancsak a civis városban. A tragédia szele akkor érintett meg először, amikor barátaim felfedezték, hogy különböző kéréseiknek egyáltalán nem tudok ellenállni. Amikor kéréssel fordultak hozzám, én is mindig ugyanazt a választ adtam, mint II. Ulászló királyunk. Ahogy ő a „Dobzse” vagyis „jól van” kijelentéssel hagyott jóvá mindent, én is ugyanúgy bólintottam néha már-már szemtelen felvetéseikre. Előbb kisebb értéktárgyaim látták ennek kárát, majd egyre nagyobb kölcsönöket vettek fel tőlem, amelyeket persze sosem fizettek vissza. Talán II. András királyunk mondata is eszemben járt: „Az adakozás mértéke a mértéktelenség.” Emellett gyűjtőszenvedélyem is hatalmába kerített, az volt a célom, hogy megszerezzem Kongó összes bélyegét. Az előbb említett II. Andrásnak is fontosabb volt a Szentföldön ereklyegyűjteményének gyarapítása, mint maga a hadjárat: ebben követtem. Hamar kiürült a „kincstáram”, mint a Mátyás után következő II. Ulászlóé, és én is odaáig jutottam, hogy még a lakomák árát is kölcsönből kellett kiegyenlítenem. Hiszen ekkor még meg tudtam fizetni, hogy vasárnaponként lakomát csapjunk Etelkával Szolnok legjobb éttermében.  De a túlzott költekezés miatt hamarosan bajba kerültem. Holacsek, a fizikatanár, akitől a legtöbb kölcsönt fölvettem, sajnos kíméletlen és hidegeszű hitelezőnek bizonyult. Amikor már végképp nem tudtam fizetni neki, az igazgatóhoz rohant és bepanaszolt nála, mondván, olyan felelőtlen figurák dolgoznak az intézményben, akikre egy forintot sem lehet rábízni. Folyamatosan fúrni kezdett, s mire nagy nehezen rendeztem vele a pénzügyeimet, már a szakközépiskola tantestületében találtam magam. Az itteni igazgató azzal fogadott, hogy a hírem megelőzött engem, úgyhogy meg se próbáljak kölcsönkérni senkitől. De csupán az egyik függőséget helyettesítettem a másikkal, ezután annyi ezoterikus irodalmat olvastam, hogy a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a jeleknek. Olyan babonás lettem, mint egy öregasszony: ha egy fekete macska átszaladt előttem az úton, ha egy bagoly rámhuhogott, ha holdtölte közelgett vagy épp péntek 13-a volt, nem mertem órát tartani. Mint történészt, megnyugtatott az a tény, hogy olyan kiváló hadvezér is babonás volt, mint Nikiasz. Expedíciós serege azért veszett oda Szicíliában, mert egy napfogyatkozás miatt nem vonult vissza. Ezt a természeti jelenséget rossz előjelnek tartotta az elinduláshoz. Katonáinak azt parancsolta, hogy egy tapodtat se mozduljanak, így hadát megsemmisítették a syracusaiak.

 (Megjelent a NapSziget folyóiratának 2010-i téli számában)

            „Azért jöttem, hogy megkeressem azokat, akik elvesztek.” Vízkereszt múltával a szeretetkampány is véget ér, és a magunkra hagyatott csöndben felismerjük önnön szegénységünket. Csak lassan növekszik a fény, napjaink felére sötétség borul.

Ha ritkán, kibotorkálok a sáros fasorba, néha meglátok egy-egy szegénységtől árulkodó szatyrot a nedves, elfeketedett padokon. Csupasz ágak és kopár fák hirdetik kifosztottságunkat. Jó időszak ez az emlékezésre. Elmúlt szeretetkampányokra való emlékezésekre. Az emlékek velünk maradnak, amíg meg nem elevenedik az ég és friss szelek járják át a vidéket. De most ez az idő még messzinek tűnik.

A múlt szeretetkampányai. A történelem bizonyítja, a szeretet is csak kampányokban tud kiteljesedni. Halálos idők nyomában ver újra gyökeret, vagy olyankor, amikor egy szorgalmas, virágzó kultúra már a saját lelkére is tud gondolni.

Ilyen korszak a hatvanas években volt utoljára, s ennek fénye átsugárzott a hetvenes-nyolcvanas évekre is. A megtermékenyítő eszmét néhány nemzedék átkísérte a kilencvenes évekbe. Az új barbárság hírnökei azonban legszívesebben még a gondolatcsírákat is kiírtanák. Kárörvendően gondolhatnék arra, uniformisba bújtatott vitézeink sosem fogják megismerni, milyen érzés hasonszőrű emberekkel, „virággyermekekkel” gitárkíséret mellett énekelni a tengerparton. A szeretetkampányról szőtt klisék szerint a hatvannyolcas nemzedék mást sem tett, minthogy bódultan feküdt a parton és a világbékéről elmélkedett. Az életaktivitástól, állandó kavarástól és gyors akcióktól beszívott ifjúság el sem tudja képzelni, úgy is el lehet eredményeket érni, hogy a parton fekszünk és egy békés világról álmodunk. Pedig alighanem ennek köszönhetjük, hogy nem nyugszunk bele a jelenlegi állapotba, ezért tartunk minden megmentett erdőt és megkímélt forrást nyereségnek, ezért becsülünk meg egy palack tiszta vizet, egy talpalatnyi termékeny földet. Hiába magyaráznám ezt korunk hősének, miként válthatja ki méregdrága welnesskúráját egy rövid pihenés a tó mellett, miként helyettesítheti a státuszszimbólumnak számító sítúrát egy közös éneklés a lobogó tűz mellett. „Mert sokan tették ugyanazt,” végül a tett átformálta a tudatot. Megbocsájtható bűn volt, hogy a világbéke nevében heverésztek ott. Ez a tétlen szemlélődés és semmittevés milliók gondolatvilágát változtatta meg. A mozgalom tagjai egy pillanatnyi létszünetet iktattak a harc és megsemmisülés évtizedei közé. S mintha a zsoldos idő is megállt volna egy pillanatra, hogy a pillanat elmúltával újra rombolni és rabolni kezdjen.

            Akkor még Európában voltunk. Most meg... Ha így érzek, az egyik oldal készíti a vasvellát, ha úgy, a másik oldal készíti a vasvellát. Holott Churchill is úgy vélte, az ember ifjoncként kommunista, fiatal korában liberális,  s mire középkorúvá válik, konzervatív lesz. Hát ugyanezt az embert Magyarországon legalább kétszer villára tűznék.

            Érdeklődésem még a rendszerváltó időszakban sem számított szokványosnak. A Xena-típusú nőknek viszont tetszenek az ilyen furamadarak. Tisztában voltam vele, hogy az ágyig csak hosszas, gyümölcsöző barátság és sok beszélgetés árán juthatok el, de hát valamivel úgyis el kell ütni az időt. A „szerelem nyelvét” értő korunk hőseinek bezzeg ez könnyebben megy, de mit csináljak, egyszerűen megbénultam, ha arra került a sor, hogy egyenesen a tárgyra térjek. Biztosan meg vagyok átkozva, azért.

            Mindegy, valamire talán a klasszikus műveltség is alkalmas. Xena, ha éppen nem vendégeskedett valaki ágyában, szívesen bölcselkedett együtt velem. Az anarchizmus és a feminizmus csak a keretet jelentette, valójában minden ellen lázadtunk. De fogalmunk se volt arról, mi az, amit pártolunk. Közösségeket kerestünk, mégis olyan társaságokhoz csatlakoztunk, amelyek mindenfajta közösséget szét akartak dúlni. Elvesztettük egymással a kapcsolatot, s csupán néhány baráti kapcsolat éltette bennünk a reményt. Atomjaira hullt szét nemzedékünk. Egy láthatatlan pók tartott  a hálójában minket, a diktatúra szelleme. Ez kényszerített minket, hogy ne lássuk egymást, hogy kifelé fordítsuk tekintetünket. „Példaképeink” és forradalmár elődeink a munkapad mellől keltek fel, hogy kezükbe vegyék az irányítást, s magukkal hozták indulataikat azzal szemben, amit az emberiség valaha is felépített. Azután nekik is meg kellett kísérelniük felépíteni valamit, de ez az épület torz, ingatag és hitvány lett. Miután összeomlott, az előttünk botorkáló építészek még büszkébben néztek a munkájukra, mint azelőtt.

Remegő lábakkal, mint magyar futballisták nemzetközi vesszőfutás előtt, rányitottam az ajtót a lányra. Az ágyon feküdt, a nyikorgásra felkapta csinos kis fejét. A félhomályban, elcsukló hangommal küszködve suttogtam felé: „Irén, szerintem te voltál a legcsodálatosabb abban a darabban. Kollát minden szempontból eltörpült melletted. De ha akarod, leszámolok vele. Csak mondd azt, hogy haragszol rá.” Élénk kacaj volt a válasz szavaimra. De kisvártatva elkomorodott: „Kollát becsapott. Kihasznált, aztán eldobott, mint egy rongyot.” A mondat végén mintha hüppögést hallottam volna, ezért siettem megnyugtatni: „Semmilyen szempontból nem vagy rongy. De valamit be kell vallanom, én is becsaptalak.” „Te?? – csodálkozott el Irén.

No igen. Gettólakó nagyon jól tudta, az őszinteségi rohamok gyakran veszik le a lábukról a nőket. Belefogott hát: „Idegen tollakkal ékeskedtem, amikor azt a novellát felolvastam neked. Fickós írta, én csak megszereztem belőle egy példányt, mert igazi művésznek akartam látszani előtted.” Szívem árendása a hasát fogta nevettében. „Úgy hívják, hogy Fickós? Micsoda név ez?” „Igen. Nem méltó hozzá,  a művészetnek és a tudománynak szentelte magát. A farkát meg levágta. Ezért nincs most itt. Viszont novellista lett.”

Irén úgy röhögött, hogy majdnem legurult az ágyról. Halkan és szolidan rávetettem magam a lányra, aki ezúttal, talán a rekeszizmok méltó megdolgozása miatt, nem fejtett ki ellenállást. Néhány perc múlva már maga sem bánta, hogy megengedte nekem ezt a luxust. Azon az éjszakán sutba dobta a szenzualista filozófiát, és egy pillanatig sem éreztem érzéki csalódást; meg hogy nincs ott, ahol van, nagyon is ott volt, és minden volt, csak nem csalódás.

Mindjárt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a kör egy óriási vagina nyílása. Belseje pedig nem más, mint Ariadné labirintusa. Minotauruszként búvik meg benne valahol Kollát János, az avantgárd rendező. Őt nem látom, mégis tudatában vagyok, hogy ott van valahol. Lehet, hogy éppen most próbálja a maga szája íze szerint berendezni a vaginát. Meg kell akadályoznom benne! Eszelősen futok előre, hogy megkeressem Kollátot. Egyszercsak azt  észlelem, a kör útjai felfelé vezetnek. Nem is kör, hanem egy spirál! A falak anyaga mintha szaruhártya lenne. Egy csiga házában járok! De ha ez egy állat része, akkor valahol van kijárata is.

A következő gondolat kiemel a csigából és a Föld felszínére helyez. A csiga nyálkás talpa végigszánkázik rajtam. Édes lepedékkel von be, ám mielőtt elhánynám magam, észreveszem, a csiga pompás női testben folytatódik. A csiganő nagyon hasonlít Irénre, de mégsem teljesen az. Egy meggyalázott bosnyák kislány arcát veszi fel! Tudom, hiszen én voltam az a katona, aki betört a házukba. Bosszút fog állni rajtam, és el fog nyelni. De mégsem, megbocsájt, és másféle alakot ölt. Madonnafejű istennő lesz, a legmélyebb kinyilatkoztatás birtokosa. Könyörgök hozzá, hogy tárja fel a titkát. A kezében lévő vaskarikára mutat, amely láncszemekben folytatódik és a végén... A végét nem látom. Megláncolta az igazságot. Madonna, az igazi, az amerikai, markában tartja, amit kerestem! Hogyan juthatnék hozzá?

Az alföldi néplélek más. Nem hiszem, hogy könnyen globalizálódna. (>globalizáció) Egyébként miért is kellene neki? Már akadt a történelemben példa egy birodalomra, amely itt húzta meg határait. Limes-elméletemnek persze se füle, se farka, hisz Dánia is a limesen túl van. Az ám, csakhogy Dániának nincs ilyen nagyszabású munkásmozgalmi múltja! (>öregszáj)

A tanfolyam ’91 márciusában véget ért, találkozásaink ritkábbá váltak. Irén új szenvedélyt talált magának, az alternatív színházat. Kollát, az ismert avantgárd rendező „Pestről jött le” – micsoda varázsa volt ennek a két szónak! –, hogy fiatal egyetemistákkal kísérletezzen. Szerelmem nagy lehetőségnek tekintette a szereplést arra, hogy még jobban önkiteljesedjen. „Most szép lenni alternaivának, mert Kollátnak verbuválnak” – bolydult meg az egyetem apraja-nagyja. Szép számmal jelentkeztek „az egyemisták” a csapatba, hisz bízhattak abban, Kollát pesti pezsgést, pesti gondolatokat, pesti passzátszeleket „hordoz magában.” Ebből mindenki ki akarta venni a részét.

Kollát válogatottja elkezdte a munkát, és kínkeservvel megalakult a mi főiskolai önképzőkörünk is. Azért mondom, hogy keservvel és kínnal, mert ennyi különféle észjárású önjelöltet nagyon nehéz egybeterelni. Csoportunk kizárólag fiúkból állt, s csaknem mindegyikünk az írással, a hiábavalóság és hiúság mesterségével kívánt foglalkozni. Persze arra egyikünk sem gondolt, hogy ehhez elengedhetetlen: először is, a budapesten való forgolódás, másodszor, a médiában való szereplés, harmadszor pedig Sztálin személyi politikájának aktív tanulmányozása. Gyakorlati korlátokkal nem törődve róttuk egymás után a sorokat, határozott célok nélkül, hisz még nem ismertük az irodalmi piac logikáját. Ha már akkor megvilágosodtunk volna arról, milyen távlatokat zár a jövő, azonnal letettük volna a tollat. Egy írói pályafutást ugyanúgy kell felépíteni, mint egy üzleti vállalkozást. A módszerek hasonlóak, mindegy, szellemi terméket kell eladni, vagy egyedi gyártású vécépapírt. (>írók)

Már akkor fejemben kergetőztek a Gettólakó furcsa mondatai. Miért ellenzi annyira a szerelmet, amely vele „mostanában nem történhet meg?” Őt csak szeretik, de ő nem szeret senkit. Talán fél, hogy az ágyban valaki óvatlanul megsérti a műanyag borítását? Gondolom, minden szeretkezés után gondosan lezuhanyzik, nehogy élet- és izzadságszaga legyen. Egyáltalán, szereti-e a testi örömöket?

            Gonosznak tartottam Gettólakó megjegyzéseit, és méltatlannak a helyzethez. Hogy lehet ilyen durván közbekajabálni, amikor éppen most ragadtak el a romantikus érzelmek? Igaz, hazudtam, amikor azt mondtam, szeretem, hisz fogalmam se volt, ki ő igazán. Csupán a sejtéseimre hagyatkozhattam, azok pedig felettébb ellentmondtak egymásnak. Píár nagyon szeretett volna barokkos túlzások erdejében kergetődzni, s azt sem bánta volna, ha a pofájába csapnak a vad indák, ám Gettólakó jó érzékkel vette észre a bozótosban rejtező görénycsapdát, és igyekezett menekülni  a helyszínről. 

Elválásunkkor visszaadta az arcára adott csókot, és kérte, hívjam fel telefonon, hogyan döntöttem. Én pedig úgy határoztam, nincs igazán miről dönteni, így nem hívtam fel. Néhány jelből úgy következtettem, megérintette valami velem kapcsolatban, de nem enged ennek az érzésnek, ellenáll, mert úgy látja, belső szabadsága és függetlensége sérülne.

A következő terápiás blokkban már beszéltem saját tündéreimről, akiket keresek. A pszichológiai izék haszna, hogy rádöbbent saját kommunikációs kudarcainkra. Például arra, hogy a lányokkal kitartóan kell szemezni. Sándor, a vezető pszichoszimpatikus szerint az embereket a teljesítményeik szerint mérik, a legtöbben mégsem hajlandóak fejleszteni érzelmi eszköztárukat, ami hozzásegítené őket a sikerhez. Például mennyi minden múlik egy érintésen!  A masszázsgyakorlaton kipróbálhattam, bár nem mondhatom, hogy sikerrel, mert Irén szerint határozottabban és erősebben kellett volna „adnom magam.”

Néhány közös spirituális hétvége után vettem magamnak a bátorságot, hogy randevút kérjek Iréntől. Álmaim szőkéje megnézte a táncrendjét, és úgy döntött, egy hét múlva beszorít egy esztéta és egy fizikus közé.

Akkoriban már elkezdtem levelekkel ostromolni, névtelenül. Randevúnk alkalmával fel is említettem verseimet, de mély csalódásomra nem jött rá, ki írta. „Annyi művész és polihisztor forog körülöttem, hogy nem tudhatom, melyik követi el, de gyanakodtam.” – mondja. Érdeklődöm, tetszett-e? „Igen, kinek nem tetszene, ha ilyeneket írnának róla. Sírtam is rajta egy sort.” – válaszolja, de ne haragudjak, most feltétlenül el kell mennie, egy filozófus barátjával megbeszélte, hogy segít neki. Elhatalmasodott a fiatal Heideggeren a depresszió, ne legyek rá dühös. Így int a toleranciára a Kis Bajor kapujában Irén, és én vagyok olyan hülye, hogy hallgatok rá.

Nemcsak a lakott területekre, hanem a tiszta levegőjű, tágas havasokban is lépten –nyomon a szocializmus középkorias szörnyetegeivel találkozhatunk. A Békás-szoros lélegzetelállító, sziklás monumentumai méltán vetekedhetnek a francia vagy az osztrák Alpok bármely helyével. Néhány kilométerre tőle mégis két óriási cementgyár pöffeszkedik, amely szennyező anyagaival rajta hagyja nyomát a környékbeli fákon. Az erdőrengeteggel már nem képes megbirkózni, tehát nem tökéletes a környezetrombolás, de fennen hirdeti, „a szocializmus (előbb-utóbb) legyőzi a természetet.”

Mindenütt gyárak, gyárak és gyárak, kivételesen otrombák és riasztóak. Nemcsak a füstöt és a kormot ontják magukból, hanem a reménytelenséget, a fásultságot és a lehangoltságot is. Tervezőik hozzá nem értése és érzéketlensége depresszióba taszítja azt, aki minden nap kénytelen átlépni e várbörtönszerű építmények kapuit. A rendszer, amitől itt keleten szenvedtünk, az esztétikai érzék írmagját is igyekezett kiölni belőlünk. Most, hogy annyi év után visszabotorkálunk a szépség és az elegancia abszolut fogalmához, most is akadnak olyan emberek, akik „az ész nevében” visszarángatnának minket „a célszerűség” birodalmába. Aki esztétikai elveket akar érvényesíteni, aki többre becsüli a szépet, mint a rosszat, nem demokrata, mondják, s közben szemforgató módon hivatkoznak arra, hogy a tömegeknek Hurka Gyurka és Lagzi Lajcsi kell. Pedig nekik se kell, jobb pillanataikban nagyon szeretnének hasonlítani olyannyira megvetett arisztokratáinkra, mégis úgy tesznek, mintha egész nap virslit néznének Pongót zabálva.

Egy igazi főiskolás nem létezhetett kisebbrendűségi komplexus nélkül. A munkáshatalom lényeges bizonyítékát szolgáltatta, hogy Európában csak Romániában és Albániában képeztek nálunk is kevesebb értelmiségit. Ha a munkás a társadalom (k)alapja, az értelmiségi a (felesleges) bokréta rajta. Cifra sallang, nemzetiszín pántlika. Kádár mesterséges mennyországában pontrendszerrel szabályoztak minket, és akinek nem futotta a kombinációs készségéből arra, hogy bonyolult matematikai és fizikai példákat is könnyűszerrel oldjon meg, az még a tanárképzőre se juthatott be. Ebben a rendszerben ugyanis matematikából, fizikából és még néhány ide nem tartozó kellemetlenségből is „hoztunk” magunkkal pontokat a gimnáziumból, ha először felvételiztünk. Második alkalommal már nem volt érvényes mindez, de akkor már biztosra ment az ember. Ma, amikor az egyetem olyan szélesre tárja kapuit, amennyire csak tudja, nehezen hihető, hogy a lépésváltás közben és előtt nagyon sok, egyébként tehetséges fiatal is kihullott a rostán és a tanárképzőn végezte.

Hisz akárhogy is nézzük, az ilyesmi hátrányos helyzetet jelentett. Egyrészt a diplománk másodrangúnak számított, csak általános iskolai tanári képesítést adott, ezért a tudományos karrier szóba sem jöhetett. Másrészt soha nem lehetett dicsekedni azzal , hogy – sajátos kifejezéssel élve – az „álbölcsészkarra” járunk, hiszen a klasszisoknak ott volt az igazi. Én sokszor le is tagadtam a főiskolát, amiből különböző bonyodalmak származtak. Elegánsabbnak tűnt azt mondani, egyetemi polgárként koptatom a padokat, ennek olyan „polgári” jellege volt, beleillett egy álláskereső önéletrajzba. Nem mintha amazzal manapság tisztességes munkához lehetne jutni, de alapnak megtette.

            Ráadásul a fontolva haladók szinte rettegtek tőlünk, odafigyeltek, ha összesúgtunk az órán, felkapták a fejüket, ha a tudományágukról volt szó, füleltek, ha a bukott rendszer került szóba. Idős, nyugdíj előtt álló emberek voltak, akik valamikor tényleg őszintén hittek, - ha nem is a kommunizmus győzelmében - , de a szocializmus tartós vegetálásában. A diktatúrában valóban elegendőnek bizonyult, ha egy tanár belépett a tanterembe, hisz mindenki tudta, mihez tartsa magát, még a gyerekek is. A világ azonban változott, a főiskola nem.

            Nem ez lepett meg, hanem az, hogy némelyik középkorú vagy annál fiatalabb oktató mennyire kritikátlanul szemléli önmagát. Azt azért mégiscsak meg kellett volna sejteniük, más úton kell haladniuk, nem elég a tudományoskodó semmitmondás, a színtelen, orrhangú kántálás, a tények összefüggések nélküli, káoszba fulladó ránkzúdítása. Ennek ellenére akadt aki teljes előadását egy jegyzetből vagy egy könyvből olvasta fel, az igényesebbje papírokat hozott magával, a filozófiatanár pedig kívülről fújta mondandóját, csakhogy kivétel nélkül csupa sületlenséget.

 Istenem, ebben az országban semmiről sem lehet írni, minden egyes kiejtett szónak rögtön jelentkezik a mellékhatása, kérdezd csak meg erről az orvosodat és a gyógyszerészedet  (politikusodat és bértollnokát), a mellékhatás vagy ahogy tetszik, a melléhallás meghamisítja eredeti értelmét annak, amit mondtál, s utána már hiába kapálódzol ellene. Mikor átgondolom, miről kellene beszélnem a főiskolán töltött négy évemmel kapcsolatban, elborzadok: minden tilos, ami történt. Tilos volt meghallgatnom őket, tilos volt ellentmondanom, nem ellentmondanom, rokonszenveznem vagy ellenszenveznem velük. Tilos volt részt vennem ebben a négy évben. S egyáltalán, tilos a néphez tartozni, amely folyton ilyenekről beszél.

            Milyenekről? Arról, hogy mi az igazság. Némelyek szerint persze az egész csak műbalhé. Hiszen sehol a világon nem létezik ez a fajta kategorizálás, hogy te népi vagy, te meg urbánus. Tiszta képletekben akar gondolkodni a magyar, ami nem illik a képbe, azt félredobom, meglátjuk, milyen szaga van az illetőnek, otthon becsomagolva vár az uzi, vagy a vasvella, attól függ, hagyományőrző félelmiségiről beszélünk vagy klónpártiról.

            Erről tehát ne essék szó. Hiszen háttérbe szorít amúgyis mindent, szellemieket, lelkieket, testieket egyaránt. Magyarországon még a földönkívülieket is arról faggatnák, ha szerencsétlenségükre itt landolnának, melyik politikai táborhoz tartoznak. Merthogy ha a másikhoz, akkor már csak a fél ország megbecsült földönkívülijei lesznek.

Roberto a hajnal fényében fürdő hegyek lankáiban gyönyörködött. „Képeslaptáj” –gondolta és töltött magának a helyi szíverősítőből. „Kár, hogy olyan szegények, ilyen idilli fekvésű faluból akár síparadicsom is lehetne”, mosolyodott el, az egyetlen lámpa holdudvarában megpillantott fémes tárgy azonban hamar eltüntette a jókedvét. ”Sehogy sem illik a képeslapba. Vajon mi lehet az?”

            Egy kasza?

            Mit keres egy lebegő kasza az ablakuk előtt?

            A felharsanó csatakiáltás végképp kizökkentette Robertot a napfelkelte ámulatából. Egy pillanattal később kaszák, cséphadarók és vasvillák százai táncoltak a szeme előtt. Észrevett egy kis csoportot, amely egy vastag fatörzset közrefogva rohant a művelődési ház bejáratának. Roberto felkurjantotta társait:

- Parasztlázadás!!

            A chippendale-ek álmosan forgolódva morrantak fel és válogatott szitkozódásokkal illették a koránkelő hírnököt. Valamennyien a szilvapálinkát okolták a furcsa látomásért. Mindazonáltal szöget ütött a fejükbe, hogy Roberto olyan izgatottan toporog az ablaknál, mint annak idején első előadásán a felgördülő függöny előtt. Az ismétlődő zörejek és a felhangzó kiáltások kiugrasztották az ágyból a fiúkat. Egymás után pattantak ki az ágyból, és szellemesnek szánt megjegyzésekkel kommentálták az eseményeket:

             És eljöttek. A Mekcsey Művelődési Ház igazgatója előre dörzsölte a tenyerét, a kulturház teljes évi adósságát egycsapásra kiküszöbölte. Ehhez képest csekélységnek tűnt, hogy hetek óta nem tehette be a lábát a kocsmába. Már-már polgármesteri ambíciót is meginogni látta, ám rögtönzött közvélemény-kutatása szerint a fiúk felléptetése legalább annyi szavazatot hozott neki, mint amennyit veszített. Társaság nélkül is kibírta valahogy – előbb-utóbb úgyis megbocsátanak neki – de a deficit hosszú ideje aggasztotta. Már ott tartott, hogy elbocsájtja egyetlen népművelőjét, aki egyben a szeretője is volt.

            Szerencsére az est tomboló sikert aratott. A fiúkat úgy menekítették ki az öltözőbe. Hiába, a legendájuk megelőzte őket. A tavalyi Sajó környéki turné történeteit persze a fantázia szülte, hisz menedzserük szigorú szabályokat állított fel, ám jól felfogott üzleti érdekből ő sem akarta lerombolni a mítoszt. Az asszonyok elé állt és így csillapította a lelkesedést:

- Ma este vigyék magukkal ezt a gyönyörű élményt, hercegnőim! Ha lefekszenek, gondoljanak arra, ezek az izmos karok ölelik Önöket! Most azonban – emelte fel a hangját – a fiúknak pihenniük kell! Talán holnap egy még szebb ajándékkal lephetik meg Önöket!

             Férfiember akkor áll a Gonosz pártjára, amikor már nem beszélnek róla a nők. Amikor végérvényesen rádöbben, hogy nős, a riasztó skarlát betűt a bőrébe égették, csakhogy ez nem a házasságtörés, hanem a házasságkötés bélyege. Szeretne legalább tulajdonára büszke lenni, ám a becses szerzeményt szinte alig látja, reggel magába szippantja a gyár vagy a hivatal, este meg házimunkába temetkezik. A beszélgetések egyre ritkábbá válnak, hétköznapi kérdések körül forognak, és a nő lelke ugyanolyan rejtély marad, mint a házasélet előtt.

            Így voltak ezzel a bátortenyerei férfiak is. Nem értették, miért okozott olyan nagy ribilliót a helybéli művelődési ház új programja. Nem járta még körbe Terenyét ilyen nagy hír azóta, mióta Lagzi Lajcsi itt járt. Sem a neuenhüttendorfi hagyományőrző asszonykórus, sem a gyöngyösi amatőr bűvészegyesület műsora nem keltett különösebb érdeklődést, de még egy budapesti színház Lorca-előadására is csak félig telt meg a terem.

            A férfiak csak mosolyogtak a plakáton: „Bátortenyerére eljött Európa!” hirdette a felirat, illusztrációként két fürdőnadrágban és csokornyakkendőben szivarozó testépítőt láthattak, alattuk a csalogató jelmondat, „Európa legszebb férfiai Bátortenyerén” és a száraz tények, Mekcsey Művelődési Ház, április 25-26., 21 óra, belépődíj egy alkalomra: 1000 Ft. Legyintettek, ott, ahol minden második családfenntartó munkanélküli, honnan lenne pénze erre az asszonyoknak?

 Két kötetem jelent meg eddig, egy novelláskötet 2001-ben Szakszerű felszabadítás címmel a Hungarovox, a második 2005-ben Kiskapitalista kalauz című regény a Kairosz Kiadó gondozásában. További publikációim:

- Harcban a tömegemberrel                esszé; Kláris könyvek 4. 1998.

- Amerikai film                                   novella; Az Irodalom Visszavág  1998/2.

- Kiskapitalista kalauz 1.                     novellafüzér; Ezredvég 2000/1-2.

- Az utolsó pillanat 1-5.                       esszésorozat; Kláris 1999-2000.

- Kiskapitalista kalauz 2.                     novellafüzér; Kapu 2000/3.

- Szakszerű felszabadítás                   novella; Hitel 2000/2.

- Enteriőr                                            novella; Prae 2000/1-2.

- Egy bűvészkritikus jegyzeteiből        novella; Hitel 2001/4.

- Düh                                                novella; Ezredvég 2001/5.

- Kadarka úr tisztessége                     novella; Életünk 2001/7-8.

- Kedvesem, Naitia                            novella; Életünk 2001/9.

- Novellatéma                                    novella; Életünk 2001/10.

- Düh (másodközlés)                         novella; Álláskereső 2001/10. 27.

- Üzleti ügy                                       novella; Ezredvég 2002/1.

- „Az összefüggést feltárni előtted…” kritika; Magyar Napló 2002/6.

- Milyen színű a boldogság?               novella; Interpress Magazin 2002/8.

- A  váradi ikon                                 novella; Magyar Napló 2002/11.

- A rendszerváltás Zsírja                  kritika; Az Irodalom Visszavág 2002/nyár

- Költő és kalapács                         kritika; Az Irodalom Visszavág 2003/tél

- Az ítélethozó                                 novella; Az Irodalom Visszavág 2003/tél

- Chippendale Bátortenyerén            novella; Új Forrás 2003/2.

- A jós                                              novella; Hitel 2003/5.

- A konténer                                      novella; Interpress Magazin 2003/5.

- Kiskapitalista kalauz 3.                novellafüzér; Korunk 2003/5.

- Kiskapitalista kalauz 4.                kisprózák; Új Forrás 2003/8.

- A mecénás                                 novella; Várhely 2003 ősz

- Szakszerű felszabadítás               novella; Várad 2003/5

- Boldogságban halni                     novella; Helikon 2004 január

- Minden vagyunk...                       novellla; Új Forrás 2005/2.

- Utcai harcosok                            novella; Prae 2006 december

- A telep megtisztítása                     novella; Somogy 2008 ősz

- Bevezetés az irodalomtörténetbe     novella; Új Forrás; 2011. május

Paládi Zsolt

Anyósokból álló családügyi bizottságok felállítását tervezi a kormány – tudta meg a paladi.blog.hu. Meg nem nevezhető fideszes források szerint a kormánynak van még néhány jó ötlete a családpolitika terén. Az újonnan felállított hivatal a családügyi minisztériumnak lesz alárendelve, de függetlenül végzi működését. Feladatai közé fog tartozni, hogy megvizsgálja a házasulandó párok házasulási szándékainak tisztaságát, a felek előéletét, jövőbeni terveit és anyagi hátterüket. A négyfős bizottság csakis erkölcsileg feddhetetlen, keresztény elkötelezettségű – lehetőleg katolikus – idős asszonyokból, anyósokból állna, valamint meghívottként részt vehetne a bizottság ülésein a menyasszony anyja is. A bizottság ajánlása nem lenne kötelező érvényű, de a nemleges javaslat ellenére házasodó párok „eleshetnek bizonyos támogatásoktól,” – fogalmazott forrásunk – valamint nem ismerné el teljes értékű kapcsolatként az így létrejövő frigyet az alkotmány sem.

„Eddig a családi kapcsolatok terén szakértő, idősebb keresztény családanyák tudása, tapasztalata parlagon hevert, ezen kíván segíteni a kormány. Nagyon fontos, hogy szilárd értékrendű családok jöjjenek létre, és így kiszűrhető a házasságszédelgő szélhámosok, a szenvedélybeteg alakok tevékenysége is.” – nyilatkozott egy kereszténydemokrata politikus, egyben tagadta azt a vádat, miszerint a bizottság ülésein hazugságvizsgálónak vetnék alá a férjjelöltet. „Nincs szükségünk ilyen módszerekre, bízunk az anyósok kiváló ösztöneiben, női rafinériájában.” – mondta. A bizottság feladatai a házasság létrejöttével sem szűnnének meg. Az anyóskommandó meglepetésszerűen ellenőrizhetné, nincs-e kitéve az újdonsült ara családi erőszaknak, vagy nem fogyaszt-e a családfő túlzott mértékben alkoholt. A kezdeményezéshez máris csatlakozott a Családvédő Liga és a Nők az Egészséges Családokért Egyesület. A kereszténydemokraták visszautasítják azt a feltételezést, hogy ezzel a középkorú, vallásos érzelmű nők tömegeinek szavazatait kívánják „egyszer és mindenkorra” megszerezni, mint mondják, jobban tenné az ellenzék, ha „a saját háza táján söpörne,” és körülnézne, mennyi laza életvitelű figura nyüzsög a holdudvarukban, akinek – idézem – „a legutolsó gondja is kisebb annál, semhogy hazasiessen munka után szerető családjához.”

 Szerencsére két hét múlva bevonultam a seregbe, kapcsolatunk ezzel megszakadt, bár még néhány alkalommal levelet váltottunk, az utolsó küldeményben megértettem vele, nincs tovább, és nem találkoztunk többé.

Az egyetemi előkészítő baráti társasággá fejlődött, „munkaidőn kívül” is együtt jártuk a belvárosi kocsmákat. Szemet vetettem én a magyar kurzus vezetőjére, hiába „felesle-/felesé-geskedett egy jogász oldalán, persze esélytelenül, igaz, ha egy-két évig még tartjuk a kapcsolatot, jelentősen megváltoztak volna a másodlagos preferenciamutatók. Hogy miért, arra rövidesen kitérek.

Ágota nem volt szép, de rendkívül okoskodó egyéniségével, olvasottságával, virgoncságával hamar megnyerte magának a férfiakat. Egy alkalommal segítettem neki költözködni a Ménesi útról a Ráday utcai kollégiumba és valahogy ottragadtam. Ágota felvetette, menjünk el a sarki kocsmába. Bólintottam, mire ő egy kis időt kért, amíg lezuhanyozik. Fesztelenül izgett-mozgott körülöttem, természetesen én hátat fordítottam, amíg az egy szál törülközőt levetve feli(ga)zgatta magára ruháit. (A helyzet pikantériáját, hogy tőlem „kézzelfogható” távolságra néhány pillanatig egy meztelen nő tollászkodott, szerintem mindketten élveztük.)

 Nagyon nehezemre esett, mégis vettem egy virágot és elhívtam A bolygó neve halál második részére. Természetesen ittam előtte, pálinkát reggeliztem, bort ebédeltem, közte egy hot-dog. A moziba félrészegen ültem be. A cselekményt annyira idétlennek találtam, hogy arra gondoltam, mi lenne, ha inkább én látnám el szöveggel a vásznon folyó történéseket. A film „hangalámondásával” folyamatosan szórakoztattam Andreát. Szerintem szörnyű poénokat mondtam, de ő nagyokat nyerített. Néha túlságosan is. Még a mozgólépcsőn is nevettünk ezen az üdítően rossz filmen, lelki nyelvemmel csettintettem: megvan a közös hullámhossz. Újdonsült barátnőm erre azt kezdte taglalni, amit az előkészítőn készítettek elő számára, hogy hát igen, a filmben a tartalom és a forma mintha nem állt volna összhangban egymással. Mire én úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit, és nem adtam fel a könnyed kereskedelmi rádiós szerepét. (>rádiós)

 Az előkészítőt egyetemisták tartották, s a kurzus befejezése után is rendszeresen találkozgattunk az Eötvös klubban és másutt. Bepillantást nyerhettem a pesti egyetemisták izgalmas és pezsgő életébe. Emlékszem, egyszer négyesben társalogtam az Eötvös klubban egy spanyol és egy svéd szakos egyetemistával. Felnéztem rájuk, különösen a svéd szakosra, aki ezt a nehéz, távoli és számunkra idegen nyelvet tanulta, elvont és kissé sznob fejtegetéseit óriási figyelemmel hallgattam, füstfelhőbe burkolódzó arcára úgy néztem, mint az egyszeri bankár a híres tőzsdespekulánsra. Ma már… Ma már tudom, a jövendő lúzereit hallgattam áhítattal, hozzáteszem, nekik legalább maradt esélyük arra, hogy kievezzenek a vajból, míg nekem… Ismerek ma egy műfordítót, aki skandináv nyelvekből fordít, nehezen él, ha lenne családja, el sem tudná tartani a honoráriumából. 1988-ban azonban nem néztük a világot fiskális szemmel, Strindbergről vitatkoztunk, a Bovarynéről meg a taoizmusról. Kit érdekelne ma egy olyan vita, mely arról szól, démoninak ábrázolta-e nőt – és esetenként a férfit – Strindberg vagy sem? Ha belehallgatsz ma írók beszélgetésébe, nagyrészt ott is az érvényesülésről van szó, hol jelentél meg, milyen pályázatokat írtak ki, hol lehet szerepelni, X. mennyire nem érdemli meg a sikert, ezzel szemben mennyire én… (>f mint filosz)

 A kincsek ott hevertek a polcokon, csak le kellett emelni. Az oly sokszor leszólt „csúnyácska haza” bőséges szellemi terméséből válogathattam. Ott volt például a Magyarország felfedezése, kiváló írókat kértek fel e sorozat megírására, s még a kevésbé kitűnők is szárnyaltak, amikor számukra kedves tájakról mesélhettek. Őrség, Balaton, Borsod, Nagykunság, Zala, Kisalföld népének élete, fájdalmai, szokásai, izgalmas és gazdag történelme, évszázados hagyományai elevenedtek fel a lapokon. Ezt a színességet egyébként folyamatosan rombolták, és megpróbálták egységes semmilyenné, alattvalóivá gyúrni a lakosságot, de sohasem sikerülhetett egészen. Az igazi multikulti mindig is jelen volt ezen a földön, magyar, sváb, zsidó, szláv csoportok együttéléséből adódott az a gazdag és változatos egyveleg, amit „internacionalista” panelfalak közé akartak szorítani. (>multikulti) A kötetek a szellemi függetlenség jeleit hordozták, s hírt adtak arról, hogy minden gyilkolás, erőszak és butítás ellenére megmaradt egy valóságos haza. Mint amikor a török uralom után megőriztük magunk, az orosz uralom után is helyreállítható lett volna az ország.

 A két vezető tanár eleinte csak feszengett a helyén, tekintetükkel részvétet igyekeztek kifejezni, ám nem hagytam abba magánjeremiádom sorolását, mester voltam én ebben, az önelemzéshez értettem a legjobban a világon. Ha ők ezt nem tudták, lelkük rajta. Nyilvánvalóan azt hitték, színes reményeim és rózsaszín elképzeléseim vannak magammal kapcsolatban, amit most romba döntöttek. De nem tudtak meglepni, nemzedékem legjobbjai jól felkészült ön- és világgyűlölőként edzették magukat az életre. Nem ringattuk semmilyen illúzióba magunkat, ettől alaposan elvette a kedvünk a körülöttünk lévő világ „szocialista embertípusa”. Így hát vallomást tettem, és az igazgatónő arcán hamarosan megjelent egy torz fintor, olyan, mint amikor saját hányadékában fetrengő részegre néz az ember. A tanítónő döbbenten meredt maga elé, fegyelmezetten, mégis bénultan ült a helyén, mint akinek a gyomra háborog, de kénytelen maradni. Menekültek volna, a szoba távoli pontjait kutatták kétségbeesetten, én azonban nem törődtem velük, vallottam élvezettel és kéjjel. Igen, úgy vélem, undorodva hallgatták végig az önkritikus perceket, és alig várták, hogy túl legyenek rajta. (De hát ők mondták mindig: Elvtársak, gyakoroljunk önkritikát!”) Midőn véget ért a kínos hatszemközt, csak annyit jegyeztek meg, próbáljam meg összeszedni magam, és két hét múlva visszatérünk a kérdésre. Nem mertek félbeszakítani, végigülték azt a fél órát, melynek végeztével szomorúan állapíthatták meg, a világon senkit sem érdekel áldozatos hivatásuk és az élet viharáról szóló magvas bölcsességeik.

 Egyre nehezebbnek tűnt ez a feladat, s végül már reménytelenné vált. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol már feladtam, nem próbáltam meg rendet tenni, hagytam, hadd sodorjanak az események az ismeretlen felé. Mint később kiderült, Erikával szemben nekem lett igazam. De előbb a káosz felé kellett terelni a történéseket. Ha nem avatkoztam be – és miért terheltem volna ezzel magamat –, az események maguktól is a zűrzavarba torkollottak. Már nem tudtam egyben tartani őket. Ha a fiúkkal fociztam az udvaron, a lányok közül néhányat a terem egyik szekrényének tetején találtam. Ha a lányokkal foglalkoztam többet, a fiúk szöktek meg a napköziből. Nem mintha ki tudták volna használni a szabadságukat, csupán virtusból törekedtek erre, no meg azért, hogy bosszantsanak. Napközben nem lehetett foglalkozást tartani, hiszen állandóan zajongtak, így később fel is adtam az oktatási programnak olyan fontos részleteit, mint a házi feladatok elkészítése és a tananyag átismétlése, helyettük – önszorgalomból - a padokon ugrálást és a papírgalacsin-dobálást gyakorolták.

 Ekkor találkoztam először olyan emberrel, aki öngyilkosságot kísérelt meg. Bár Magyarország a nyolcvanas években fölényesen vezette az öngyilkossági statisztikákat, környezetemben nem ismertem senkit, aki úgy kívánta volna megoldani élete kérdéseit. Csak magamból indulhattam ki, engem ugyanis valóban foglalkoztatott. Egy tizenéves kamasz még azt sem tudja feldolgozni, mivégre létezik a világban, mit kezdjen állandóan formálandó, kialakulatlan személyiségével, hát még ha a társai pogromot hirdetnek ellene, végképp megdől a hite a világ élhetőségében. Kilencéves korom óta nem imádkoztam, akkor újra elkezdtem. A pesterzsébeti buszon fohászkodtam álmos, közömbös, üres tekintetű utasok között, beszéltem az Istennel, legyen olyan napom, amelyet még meg tudok magyarázni saját magamnak. Imádkoztam, hogy ne kelljen hitvány emberek miatt eldobni az életem. Én kibírtam, de másoknak talán nem kínálkozott ilyen kapaszkodó, vagy mert elutasították az ilyesfajta „szentimentalizmust”, vagy mert bedőltek a mindenünnen áradó vulgármaterialista propagandának. Én sem hittem igazán, de még mindig jobb volt a félhit, mint a semmi. A rendszer csak a semmit tudta kínálni. A „magyar csoda” útját öngyilkosok díszítették, a politika pedig semmit sem tett azért, hogy ne így legyen. „Az örök maradandóság” országában sorra meghaltak azok, akik a szellemi-lelki megújulást akarták. A Kádár-rendszernek nem volt lelke.

             Igen, hölgyeim és uraim, csakhogy az az igazság, hogy amióta én élek, Önök mindig csődöt produkáltak. Sohasem sikerült jól dönteniük, de sohasem hallgattak meg minket. Így aztán úgy nőttünk fel, hogy egymás közt hiába fitogtattuk tudásunkat, senki sem foglalkozott velünk, sőt, még afféle gyanús elemeknek lettünk elkönyvelve.

            Nemzedékemből csak azok futhattak be, akik benyalták magukat az idősebb potentátoknál, legfeljebb ők lehettek nyertesek ebben a szép új világban. Akik profin visszhangozták a hivatalos álláspontok szélsőségeit, s akik bármilyen hülyeséget – szolgaian – átvettek az előzőektől. Ők igen, ők érvényesülhettek. (>maffia)

            Ezt már egyszer valakinek ki kellett mondania. Most, hogy kimondtam, meg is könnyebbültem tőle, folytathatom a saját történetemet.

Napközis tanárként helyezkedtem el. Ez ugyan nem nyolcórás munka, de aki próbálta már, tudja, egész napos tevékenység. Valamennyi hivatás közül a legnehezebb gyerekekkel foglalkozni, mert nem lehet kiszámítani, mikor mit kell alkalmazni, váratlan helyzetekre váratlan döntéseket kell hozni, és semmire sincs recept. Míg egy másik munkahelyen megteheti bárki, hogy egy meghatározott automatizmus szerint látja el feladatát, itt emberi energiák elhasználásával működik csak a rendszer.