Paládi Zsolt

Magyarország és Japán kapcsolatfelvételének 150. évfordulójára

1903. március 22-én Tokio (Yeddo) egyik legmagasabb szállodájának közelében holtan találták Takana Kodzsirot, a japán Külügyminisztérium főtisztviselőjét. Pisztolylövés végzett vele, de a hatóságok még nem tisztázták, milyen indittatásból ölhették meg a magasrangú hivatalnokot. Még azt sem tudták, mit keresett Tanaka a szállodában.

Tanaka a jó barátom volt, hiszen barátomnak mondhatom azokat az új ismerőseimet, akiket ebben a távoli országban megismertem. Tanaka még fiatal volt, alig töltötte be a harmincat és pályája a legszebb reményekre jogosította fel, akár még a minisztérium vezetője is lehetett volna. Fontos láncszem volt abban a kapcsolatban, amit a Monarchia igyekezett kiépíteni Japánban. A nevelés mellett az én feladatomat magában foglalta ezeknek a számunkra hasznos embereknek a felderítése, és én ebben a munkában egyre nagyobb örömömet leltem. Nem mindennapi élménynek bizonyult már az is, hogy ebben az érdekes kultúrában elmélyülhettem. A szokások mögött pedig felfedezhettem az embereket: a mindig tisztelettudó férfiakat és a derűs, kedves asszonyokat is. Eleinte csetlettem-botlottam az idegen viszonyok között, de aztán egyre inkább kiismertem magam és már meg is tetszett ez a sajátos életmód.

1868. október 18-án reggel fél nyolckor hajózott ki Triesztből az a fregatt, amely kereskedelmi célzattal indult el Japán és Kína felé. A japánokkal kötött kereskedelmi szerződés 1869. május 17-én köttetett meg, Meidzsi császár uralkodásának második évében és az osztrák-magyar kiegyezés után két évvel. Megtaláltam és máig őrzöm a Vasárnapi Újság azon példányát, amelyben a pompás fogadtatásról és a fő ajándékok egyikéről, egy Bösendorfer-zongoráról van szó. "Azon ajándékok közt, melyet ő Felsége a japáni császárnak küldött, egy pompás Bösendorfer-zongora is van... Az expedicziót a mikádó nyilvános kihallgatáson fogadta a császári palotában. A kihallgatási terem tágas, három oldalról mindenféle elszőnyegezett fülkékkel körítve. E fülkék egyikében áll a trón, fekete fényezett fából, arany pántokkal. Ugyanilyenek a terem oszlopai is. A falak világoskék színre vannak festve, a padozat szőnyegekkel borítva. A bútorzat művészi alkotású... Jobbra-balra a tróntól álltak a testőrök fantasztikus nemzeti, s a miniszterek és diplomaták európai öltözetben. A japán zászlós urak vörös bársony öltönyt viseltek.. Az adott jelre R. elkezdte a chromatikus scálát. Ez végtelenül tetszett a japán uraságoknak, s ebben hasonlítanak a törökökhöz: azoknak is a stimmelés tetszik legjobban. Mendellssohn és Strauss iránt nem mutattak kellő méltánylatot. Valami két óra hosszat muzsikáltatott magának a mikádó, akkor azután kijelenté, hogy tökéletesen meg van elégedve."

A cikkből kiderül, hogy a zongora mellett az osztrák-magyar ajándékok között I. Ferenc József és Erzsébet császárné carrarai márványból készült életnagyságú szobrai, kristályvázák és üvegkelyhek, egy magyar dísznyereg teljes felszereléssel, érmegyűjtemények és fényképalbumok szerepeltek.

A fogadás után egy termékbemutatóra is sor került Yokohamában, ahol a magyar ipar kiválóságai is bemutatkozhattak. A magyarok közül jelen volt az Első Magyar Pesti Hengermalom Társaság liszttel, a Dreher sörrel, a Pesti Kereskedelmi Kamara borkollekcióval, de magyar gyufát is hoztak. A mieink megvetették a lábukat Távol-Keleten, a tudományos és ismeretterjesztő eredmények felbecsülhetetlen értékkel rendelkeztek a magamfajta tudósember számára. Az expedíció tagja volt Xántus János, a híres etnográfus, akivel én már személyesen nem találkozhattam, mert 1894-ben elhunyt. Xántus a gyűjtött anyagokból alapozta meg a magyar közgyűjtemények kelet-ázsiai részét, amit a Nemzeti Múzeum Természettudományi Tárában első ízben 1871-ben állítottak ki.

A szerződés nagyon kedvező körülményeket teremtett számunkra Japánban, kereskedőink, diplomatáink és utazóink pedig elindultak a távoli sziget felé. Én, Szeghy Ernő 1900-ban érkeztem Japánba, a Monarchia nagykövetének, Ambró Béla úr fiának nevelőjeként. Egyet s mást akkor már hallottam a japánokról, de ezek egy része csak költött mesének tűnt. Úgy láttam azonban, a valóság tényleg igazolja a mendemondákat. Egy csodálatos országba léptünk be. Nem csak a természeti szépségek nyűgöztek le, hanem az is, mennyire lépést tart a modern fejlődéssel a japáni nép. Yeddoban mindenütt építészeti csodák emelkedtek, egy fejlett, magas kultúra hirdette, hogy a legkiválóbb népek sorába kívánnak emelkedni.

A japánok művelt, nyelveket beszélő rétegével hamar megkezdtem az ismerkedést és én is hozzákezdtem nyelvük tanulásához. Ekkortájt már ismertem Tanakát, aki egy befolyásos nagyúr, Nakamura szolgálatában állt. Pontosabban Nakamura volt a főnöke, de helyesebben fordítjuk a japáni viszonyokat a mi nyelvünkre, ha ezt mondjuk. Nakamurától sok függött a minisztériumban, bejáratos volt még a császárhoz is. Tanaka mindenben követte, ő volt a jobbkeze, de nem mondanám egyszerű tisztviselőnek, inkább - a mi szavainkkal - Nakamura hűbéresének, vagy familiárisának. Nyelvtudását úgy szerezte meg, hogy jó eszének köszönhetően a diplomatáknak létesített angol iskolába járhatott. A modernizálódást meghirdető Japánnak szüksége volt ilyen "nyelvekre."

Yeddobeli sétáinkon, főként a lenyűgöző cseresznyefa-virágzás idején sokat beszélgettünk Tanakával a japán gondolkodásmódról és jellemről, melyet mindenképp szerettem volna jobban megérteni.

• Tudod, akkor sem kérdőjelezhető meg a hűségem Nakamura úr iránt, ha néha szükségtelenül fennhéjázó és könnyelmű. A szamurájok, bár leverték a lázadásukat, a mai napig a japán nép erkölcsi ideáljai. Lejárt az idejük, de ne hidd, hogy nem élnek itt, belül – mutatott magára Tanaka – A busidó két vezérelve a hűség és a kötelességtudat, ez határoz meg minden familiárist. Én is látom uram hibáit, de soha nem árulnám el, vagy soha sem szegődnék más szolgálatába. Mivel lenne az jobb? Ugyanakkor Nakamura úr is japán, tudnia kell, mik a korlátai és meddig sértheti meg az illemet. Szerintem tudja is, csak még túl fiatal, nem élvezte ki eléggé az életet.

• Nekem úgy tűnik, túlságosan is szereti a gésákat és a drága holmikat – tettem hozzá.

• Elmúlik majd ez is. Annak idején Aszano úr is azért lelte halálát, mert nem tudta megfékezni az indulatait. Ő sem volt hibátlan, szamurájai mégis megbosszulták.

• Nem tudom, miről beszélsz, barátom – érdeklődtem fejemet felkapva.

  Tanaka nagyot sóhajtott.

• Itt az ideje, hogy megismerd a 47 rónin történetét, melyet a nép csak Csúsingura néven ismer. Egy régi, igaz eseményeken alapuló mese, minden japán ismeri és úgy vélem, példázatként is helytálló, hisz ebből jobban megismered a lelkünket.

• Folytasd, kérlek.

• Kétszáz évvel ezelőtt Tokugava Cunajosi sógun Aszano Naganorit, hűbéresét azzal bízta meg, hogy szervezze meg a kiotói császár ünnepélyes fogadását a sóguni palotában. A sóguni ceremóniamester, Kira Josinaka készítette fel Aszanót a feladatra. A fogadás napján Aszano kardot rántott Kirára, a szóbeszéd szerint Kira kevesellte a felkészítésért kapott ajándékot és sértegetni kezdte Aszanót. A sóguni rezidencián senkinek sem volt szabad kardot rántania, így Aszanót azzal büntették, hogy szeppukut kell elkövetnie. Kira büntetlen maradt, de a sógun elkobozta Aszano birtokát és vagyonát. Aszano szamurájai pedig gazdátlan harcosokká vagyis róninokká váltak.

  Oisi Josio, Aszano magas rangú szamurája bosszút fogadott. Negyvenhat társával két éven át tervezte Kira megbüntetését. Ezalatt, hogy nagyhatalmú ellenségüket megtévesszék, Oisi kicsapongó életet élt a kiotói örömnegyedben, egyik társa, Kanpei pedig eladta a feleségét egy bordélynak, hogy a tervhez szükséges pénzt előteremtse.

  Három évvel Aszano bukása után aztán Oisi a negyvenhat rónin élén betört Kira yeddói palotájába és foglyul ejtette Kirát. A nagyhatalmú urat lefejezték és fejét Aszano sírjára állították.

• És mi történt ezután? Megkegyelmeztek nekik? - titokban vártam a mese boldog végét.

• Nem. Szeppukura itélték őket, amit mind a negyvenheten végre is hajtottak uruk sírjánál, a yeddói Szengakudzsi buddhista templomban. Számunkra ma is ez a mérce, ami az urunkhoz való hűséget és az igazságosságot illeti.

• Valamikor nálunk, Magyarországon is hasonló értékeket követtünk – sóhajtottam fel – de tartok tőle, ez ma már nem érvényes. Változtak az idők és nem feltétlenül az előnyünkre.

• Most rajtad a sor, hogy kifejtsd, mire gondolsz, barátom – állt meg egy pillanatra Tanaka.

• A becsület és isteni igazság védelme nálunk is a harcosok erényei közé tartozott Nagy Lajos és Zsigmond királyunk alatt. A lovagi eszményekről neked is lehet fogalmad, hisz az angoloknál megismerkedhettél Artúr király és kerekasztal lovagjainak legendájával. Nos, a hősiesség és a kitartás nem csupán a lovagokra vonatkozott, a mi királyunk, Nagy Lajos lovagkirály, a sógun, ahogy ti mondanátok, maga járt elöl jó példával a csatában. A nápolyi hadjárat során Canosa ostrománál egy kötélen mászott a falra, amikor egy kő eltalálta és a várárokba zuhant. Aversában olyan közel ment a falakhoz, hogy a védők felismerték és bal lábába nyílvessző fúródott. A király ekkor annyira közel érezte a halált, hogy a papot hívatott. De egy fájdalmas műtét után a vezérével körüllovagolta a tábort, ezzel adván biztatást a további kitartásra. Amikor egyik katonája a Siralo folyónál már csak utolsó csapásaival tudta fenntartani magát a habokban, a folyóba vetette magát és kimentette a vitézét. Felelősséget érzett a saját embereiért, de amikor neki volt szüksége önfeláldozásra, a lovagjai sem maradtak adósak vele. A zólyomi erdőben egy medve ledöntötte a királyt és már a lábát kezdte marcangolni, midőn egy harcosa élete kockáztatásával közéjük vetette magát és kiszabadította.

• Az ám, a lovagok méltó párjai a mi szamurájainknak. Nagyszerű, hogy nektek is ilyen királyaitok voltak. Akkor hát szerencsés történelmetek van.

• Annyira azért nem – szabadkoztam – bár a királyainkon valóban nem múlt semmi. Egy későbbi Lajos, a második is maga vezette a hadat a túlerőben lévő török ellen. Úgy tartják, sikerült is Szulejmán közelébe férkőznie, akit majdnem le is vadászott a harcosaival. Ám ehelyett ő lelte halálát a csatatéren, s ezután 150 évig a török uralkodott Magyarország egy jó részén. De elmúlt ez is, és most itt vagyunk az angolok, franciák és hollandok után, a Monarchia érdekeit képviselve. Kínában gyarmatunk van, még ha csak egy kikötő is, és Japánnal is épülnek a kapcsolataink. Úgy látszik, minden a lehető legjobban alakul.

Ezt a beszélgetést még sok hasonló követte, de a japán nép megismerésén kívül egyik rejtett célom az volt, hogy információkat gyűjtsek Nakamura nagyúrról. Vele csak egyszer találkoztam, ám az maradandó élménynek bizonyult. Nakamuránál hiába jelentkeztem be a minisztériumban, sosem szánt rám időt, ám mint kiderült, érdemesebb volt őt a gésáknál keresni. Egyszer megkértem Tanakát, vezessen oda.

A teaházat Yeddo külső, "hanamacsi" körzetében találtuk meg, ami nagyvárosaink mondén mulatónegyedeinek felel meg. A szórakozás különféle kulturált formáit űzik itt a japánok, találunk színházakat, találkahelyeket és teaházakat, ahol gésák szórakoztatják a gazdag urakat. Tanaka némi szarkazmussal figyelmeztetett, hogy Nakamura itt is a kötelezettségeit teljesíti, mint a minisztériumban, de nem a politika, hanem a szép gésa, Minako iránt. Ugyanis ő Minako dannája, aki a gésa képzésének költségeit állja, cserébe Minako személyes figyelméért és törődéséért. A gazdag patrónus természetesen nem önzetlenül vállalja az anyagi támogatást... Eszembe jutottak a pesti vállalkozók kedvencei, az orfeumok színésznői és elégedetten állapítottam meg, Japán jó irányba halad a fejlett Európa felé.

Nakamurát a teaház bejárata előtt találtuk, egy gésával nevetgélt. Jöttünkre kissé elkomorodott.

• Engedd meg, uram, hogy bemutassam neked Szeghy sant, Ambró san fő hivatalnokát – hajlongott Tanaka a nagyúr előtt.

• Hallottam már az érdemeiről, Szeghy san és örülök, hogy megismerhetem. Mindazonáltal a pillanat nem alkalmas arra, hogy eldiskuráljunk. Hamarosan kezdődik a teaszertartás.

  A teaházba egy kis ajtón, lehajolva kellett becsusszannunk. Nem számítottam arra, hogy az ajtó ilyen kicsi. Később megkérdeztem Tanakát, miért kell a megbecsült vendégnek ilyen szűk bejáraton bemásznia. Ő elmagyarázta, ennek kultikus jelentősége van, ezen a szűk nyíláson, odún keresztül egy egészen más világba lehet átjutni.

• Nem sokat tudok a szertartásról – fordultam Tanakához, miközben azon töprengtem, nem fogom-e megsérteni vendéglátóimat a viselkedésemmel.

• Csak tegyél mindent úgy, mint mi – súgta oda Tanaka.

  Azt már tudtam, hogy amikor az ajtót kitárom, mélyen meghajolva kell beköszönnöm a szobába. A cipőmet levettem, - hiszen ezt követeli meg az évszázados szokás -, és kint hagytam az eresz alatt. Összegörnyedve, öklünkön vonszolva behúztuk magunkat az ajtón.

Odabent egy más léptékű tér várt ránk. A teaszoba alapterülete nem nagy, talán kétszer két méter, mégis tágasnak tűnik. Az öt földön lévő tatamiból elfoglaltunk hármat. Megfigyeltem, hogy a szoba falában egy alkóv rejti a tekercseket és egyéb felszerelési tárgyakat. A teáscsésze a legfinomabban megmunkált, kézzel festett mestermű volt. Tanaka már mesélte, hogy ezen darabok nem ritkán akár négyszáz évesek lehetnek, tehát vigyázva kell vennem magamhoz.

A mellékajtón egy gésa lépett be, a hagyomány szerint vastag fehér por fedte arcát, hozzá élénkpiros rúzs hívta fel a figyelmet finom ívű, dús ajkára. Szemöldöke fekete tussal volt kihúzva, az egész jelenség rendkívül bájosnak tetszett a szememben. Kimonója élénk színekkel tarkított, fényes hatású ruha volt. Miután vendéglátónk üdvözölt minket, a tűzgyújtáshoz használt szenet elhelyezte és meggyújtotta. Édességeket és szakét szolgált fel nekünk, s a könnyű ételek mellett a szaké gyorsan a fejembe szállt.

Étkezés után újra ki kellett mennünk egy kis szünetre, kisvártatva egy gong jelezte, hogy bemehetünk. A gésa már előkészítette számunkra az erős teát. Átnyújtotta a csészét Nakamurának és kölcsönösen meghajoltak egymás előtt. Nakamura megtörölte az edény szélét és továbbadta Tanakának majd nekem. Megcsodáltam az edényt és visszaadtam vendéglátómnak.

Kényelmes párnát és édességeket kaptunk, miközben a gésa több szenet rakott a tűzre. Ezúttal könnyű teát készített számunkra, s közben egy fiatal lány, egy gésának készülő maiko lépett be samiszenével a szobába. A samiszen egy háromhúros japán hangszer, amit egy bacsinak nevezett pengetővel játszanak. Ő is kényelmsen elhelyezkedett, vendéglátónk pedig felszolgálta a könnyű teát.

Miközben ezt kortyolgattuk, a maiko megszólaltatta a samiszenét. A gésa kibontotta legyezőjét és előkelő tartással, kecses lejtéssel táncolni kezdett. Finom, elegáns, tökéletesen kivitelezett mozdulatai rabul ejtettek. Igazi művészet ez, gondoltam, begyakorlása rengeteg időbe telhetett. Valóban, egy lány öt évet is tanulhat maikoként, míg gésává válik. Ez már egy egyetem elvégzésének megfelelő idő. Amilyen váddal illetik őket, hogy prostituáltak, nos, egy prostituált sem jár odahaza, a Monarchiában efféle egyetemre.

A tánc befejeződött és megittuk a teánkat is. A gésa szakét szolgált fel nekünk és könnyed beszélgetésbe fogtunk. Mivel a csevelyből keveset értettem, megkértem a vendéglátót, hadd vegyem szemügyre a teához előkészített eszközöket. Egytől-egyig műremek volt.

*

A Tanakához fűződő sok szép élmény és a barátságunk arra indított, hogy Nakamura után szegődjek és kissé utánanézzek. Valami azt súgta, köze lehet Tanaka halálához. Ezt a sejtésemet nem tudtam igazolni, és nem is mertem volna a hatóságokat ilyesmivel traktálni, így jobbnak láttam, ha magam kutakodok. Kértem egy újabb időpontot a minisztériumban, a tisztviselő várakozásra intett, egy órát ácsorogtam a folyósón, de be kellett látnom, hogy ma újfent nem fogok a nagyúr színe elé jutni. Gondoltam egyet, kifordultam a minisztériumból és a közeli teázó oszlopai mögé rejtőztem. Rendeltem egy teát és figyeltem az utcát. Csakhamar felbukkant Nakamura alakja, egy kocsit rendelt. Én is leintettem egy kocsit és utasítottam a hajtót, hogy kövesse Nakamura kocsiját. A hanamacsi negyednél álltunk meg. A japán főúr itt egy frakkos, nagykalapos, sétapálcát lengető európaival találkozott. Ahogy közelebb húzódtam a két alakhoz, a kalaposban felismertem az angol nagykövetség egyik katonai attaséját. Diplomatáknak rendezett estéken már találkoztunk, de nem tett rám jó benyomást. Anthony Hayesnak hívták.

Hayesről rebesgették, hogy szintén a gésák művészetének nagy csodálója, de most nem a teaházak felé vették az irányt. Az utca egy félreeső szegletében egy alagsori lejáróba fordultak, ide már nem követtem őket.

Másnap megtudtam, hogy egy Hafanuda nevű kártyajátékot játszanak ebben a barlangban, amelyet szerencsejátékként is lehet űzni. A japánok szépérzékére jellemző, hogy még a szerencsejáték kártyái is művészi élményt tudnak nyújtani az egyszerű szemlélőnek. A kártyacsomagban tizenkét "szín" van, a tizenkét hónapot ábrázolva. Minden hónaphoz tartozik egy virág és egy hónap négy lapból áll. A négy lapból van két sima kártya és két speciális. De micsoda lapok ezek! Január: fenyő, költői szalag és daru, február: szilvafavirágzás, költői szalag és berki poszáta, március: cseresznyefavirágzás, költői szalag, tábor függönye, és így tovább, minden kártyalap kész festmény vagy inkább kész költemény. Mivel a kártya lapjaiban túl sokat gyönyörködtem, aznap én is jelentős összeget veszítettem...

Finoman elkezdtem kérdezősködni az angoloknál Hayesről. Megragadta a figyelmemet ugyanis, hogy az egyik japán szerencsejátékos úgy beszélt Hayesről, mint aki a kártyabarlang régi látogatója. Sőt, kiderült, ő vonta bele a játékba Nakamurát és nem fordítva. A nagykövetség egyik inasa pedig úgy tájékoztatott, hogy Hayes Londonban is ismert szerencsejátékos volt. Itt felfedezte magának a Hafanudát, ami új szenvedélyévé vált.

Tovább folytattam a nyomozást és rájöttem, keveset tudok Hayesről. Meglátogattam hát Reikot, Tanaka kedvesét, hátha ő bővebb felvilágosítással szolgál róla. Reiko örült a látogatásomnak, teát és mochit készített a tiszteletemre. A mochi egy tömör állagú, ragacsos tésztából készült tradicionális japán édesség, ami nagyon finom. A golyó alakú, édes vörösbabbal töltött rizstésztából készült finomságot nem szabad egyszerre lenyelni, mert könnyen fulladást okozhat. A tészta nyúlós és óvatosan kell vele bánni, de az íze kárpótol a fáradságért.

Miután lenyeltem a mochit és megittam a teát, Hayesre tereltem a szót. Reiko még nem tette túl magát Tanaka halálán, de kész volt segíteni.

• Messziről kell kezdenem. Mikor végleg leverték a szamurájok lázadását, 16 éve, én még kislány voltam. Apám szamuráj volt, elesett a végső ütközetben. Földönfutóvá váltunk, így Yeddoba költöztünk anyámmal, hogy valahogy megéljünk. Nyomorogtunk, én pedig beálltam oirannak, aki férfiak a kedvére van vagyis kurtizán. Igy már nem éheztünk és nem nélkülöztünk. Hayes akkoriban szintén a vendégem volt. Ebből a sorból Tanaka Kodzsiro emelt ki. Kodzsironak hatalmas szíve volt, magához vett és attól fogva nem kellett ezzel a megalázó foglalkozással keresnem a kenyerem.

  A japán tudásom még eléggé csiszolatlan volt, de felfogtam, amit Reiko mondott. Bólintottam, hogy értem.

• De ez még nem minden – folytatta – Hayes viselt dolgait Kodzsiro szemmel tartotta, nem csak miattam, hanem mert gyanús volt neki ez az alak. Nakamura úr szereti a szórakozást, Hayes is, így az angolnak könnyű volt a bizalmába férkőzni. Az angolokat és az amerikaiakat amúgy is nagy becsben tartják manapság, azt mondják, sokat tanulhatunk tőlük. Én csak azt tudom, hogy segítettek leverni a szamurájok lázadását, ezért nem kedvelem őket túlzottan. De az idővel lépést kell tartani és Japán nem maradhat már a régi. Elfogadtam, de arra intettem Kodzsirot, figyeljen Hayesre. El is mondta nekem, hogy sejt valamit. Hayes szerinte az országunkkal ellenséges diplomatákkal is találkozott.

• Kikkel?

• Ezt pontosan nem fedte fel. Nem akart a dolgok elébe menni és Nakamurának sem akart rosszat. Ha Hayes információkat adott ki az ellenségnek, akkor csak Nakamurán keresztül tehette.

• Lehet, hogy Nakamura is benne van?

• Azt nem hiszem. Minden japán számára, és egy főúr számára feltétlenül a legfontosabb érték a becsület, sohasem adja ki az ország titkait pénzért vagy egyéb előnyökért. De amikor elbódult a szakétól, kihasználhatták a figyelmetlenségét. Egyébként Kodzsiro elmondta, hogy Hayest már a rendőrség is figyeli. De az ő kezük eléggé meg van kötve, nem akarnak diplomáciai botrányt kockáztatni azzal, hogy őrizetbe veszik Hayest vagy házkutatást rendelnek el nála.

• Amit nem tehet meg a rendőrség, azt megteheti egy magánember.

• Csak nem arra gondol, hogy...?

• De igen.

• Legyen óvatos! Hayes nagyon ravasz ember! - búcsúzott tőlem ezekkel a szavakkal Keiko.

  Már tudtam, hogy csak egyetlen választásom van, ha meg akarom oldani az ügyet. Teszek egy kísérletet, ám ha nem sikerül... alighanem búcsút mondhatok a karrieremnek, de talán az életemnek is.

*

Megtettem. Kivártam a pillanatot, amikor Hayes távozik és behatoltam a lakásába. Mindent átkutattam, benéztem az ágyneműtartóba, kiszórtam a ruháit a polcokról, feltörtem az asztalfiókot, de semmi. Még a virágföldet is kiborítottam.

Akkor döbbentem rá, mit is tettem. Ebből nagy baj lesz! A rendőrség rá fog jönni, hogy itt voltam. Nem mehetek el innen üres kézzel!

S akkor a szerencse a segítségemre sietett. Leültem egy székre és idegességemben - amolyan minden mindegy alapon – rágyújtottam egy szivarra. A szivar végéről leesett a hamu, rosszkedvűen odább akartam rúgni, de akkor beleakadt a cipőm orra valamibe. A szőnyeg egy kis részen megtört. Jobban megnéztem magamnak és egy rést fedeztem fel a szőnyeg egy részén. Beledugtam az ujjam a résbe és felemeltem a textiliát. A szőnyeg egy titkos ajtót rejtett! Lementem a kis kamrába vezető lépcsőn, a helyiség nem volt nagy, de elfért benne néhány használati tárgy és egy szekrény. Azonnal a szekrény felé vettem az irányt. Kihúztam a fiókokat és... amit láttam, attól elképedtem! Tervrajzok és térképek sorakoztak az egyik fiókban. Akkor még nem tudtam, hogy a japán flotta felvonulási tervét, a japán haditengerészet, a Kaigun flottaépítési tervét és a flotta büszkeségének, a Mikasza csatahajónak a műszaki rajzát fedeztem fel a titkos alagsorban. Honnan szerezte meg ezeket Hayes? - töprengtem, aztán megráztam a fejem, ezzel ráérünk később foglalkozni. Igyekeztem kereket oldani, nehogy az angol tetten érjen egy ilyen helyzetben, mert akkor biztosan nem élem túl a kalandot.

A többi már magától ment. Miután bemutattam a hatóságoknak a megtalált tervrajzokat, a rendőrség rajtaütött Hayesen. Megtalálták nála a gyilkos fegyvert is. Hayes mindent bevallott, Yamashita felügyelő pedig gratulált nekem a hatékony közreműködésért.

• Ön a japán nép igaz barátja – mondta a felügyelő – Egy ideje figyeljük Hayest, de tudja, az angol diplomáciával mindenütt vigyázni kell és ez Japánban sincs másként. Hayes lepaktált az oroszokkal, az ellenségeinkkel, akik mostanában nagy érdeklődéssel fordulnak a térség felé. Nekik nagyon sokat érnek ezek a rajzok. Hayes szándékosan bérelt olyan házat, ahol titkos lejáró van. Mindennel számolt, Nakamurát is jól választotta ki. Pénzre volt szüksége és az oroszoktól megkapta. Tanaka azonban rájöhetett valamire, ezért őt a hotelbe csalta és megölte.

• Tehát minden megoldódott – nyugtáztam örömmel.

• Igen. Mondanom sem kell, az ügyet kezelje bizalmasan. Nakamura szerepéről nem kell tudnia senkinek, ahogy az Ön tevékenységét sem tárjuk a nyilvánosság elé. Tanaka ettől függetlenül a nemzet hőseként halt meg.

  Tanaka Kodzsiro temetése a legszebb buddhista szertartás keretében történt meg. A holttestet fehérbe öltöztették, hogy tisztán tartsák a halott lelkét. Az elhunyt ágya mellé helyeztek egy virágokkal, füstölőkkel és gyertyákkal díszített kisasztalt. A holttest fejét észak felé tájolták. A vendégek körülülték az elhunyt Tanakát, akik egy különleges ezüst díszes borítékot szorongattak, mely pénzt tartalmazott, a gyászoló család megsegítésére. A szertartás végén a távozó vendégek ajándékokat kaptak a családtól – viszonzásul.

  Mindez méltó volt a halotthoz, aki hősként élt és hősként halt meg.

Kolos biztonsági őrként dolgozott a simlis biztonsági cégek egyikénél, ahol az a szabály élt, hogy háromhavonta kirúgják. Az elbocsájtás után pár nappal azonban vissza is vették, az adókötelezettségek kicselezése miatt intézték így, ahogyan már az szokásban van kies hazánkban. Háromhavonta szimbolikusan kirúgták ugyan, de azonmód meg is újították a szerződését és újból munkába léphetett. Némi izgalomra adott okot ez a háromhavonkénti újítás, de eddig mindig visszavették, így Kolosnak is megfelelt ez a helyzet, ha már másképp nem lehetett. Néha el szokott gondolkodni azon, ha ennyi okos gazdasági szakember és pénzügyi zseni irányítja társadalmunkat, mi szükség van ezekre az érdekes, kissé illegális-szagú manőverekre, de ezek a gondolatok nem vezettek sehova, így gyorsan felhagyott a morfondírozással. Örült, hogy van munkája, s eközben nem bolygatták túlságosan, gondolhatott a világ különös dolgaira és a szerelmére.

Kolos egyébként bízvást pályázhatott volna a világ legérzékenyebb biztonsági őrének címére. Nem készült biztonsági őrnek, valamikor tervei között szerepelt, hogy elvégzi a magyar szakot, ahol kedvenc költeményeinek behatóbb ismeretével foglalkozhatott volna, de miután értesült arról, hogy a középiskolák 90%-ban legfeljebb egy zupás őrmester lenne képes a diákokat beavatni a költészet szépségeibe, felhagyott ezzel az elképzeléssel. "Az irodalomtanítás érdeklődés hiányában elmaradt" – tréfálkozott saját magával. Nem szeretett volna szembesülni azzal az élménnyel, hogy az első órák egyikén valamelyik diák feltegye az obligát kérdést: "minden író, költő alkoholista vagy kábítószeres volt, ezekről mit akar tanítani?" Persze édesanyját sem szerette volna terhelni egy fölösleges diploma anyagi terhével, Kolos ugyanis egyszülős családban nőtt fel, mint nemzedékének számos tagja. Végigjárni az épületet, ellenőrizni a szobák állapotát tűzvédelmi szempontból, végignézni a nyílászárókat és végül elemlámpával körbejárni a környéket, ez volt az igazán neki való feladat. De csak úgy, hogy ráadásként Zsanett szerelmét magáénak tudhatta, hiszen Zsanett nélkül nem lett volna értelme semminek.

Zsanettet, ezt a pöttöm, de élénk, alig százhatvan centis teremtést ő a legbájosabb nőnek tartotta, pedig Zsanett igencsak kényeskedő és nyávogó kis példány volt, Kolos mégis így találta őt aranyosnak. A lány a Luxury style bolti eladója volt, ez a hálózat luxuscikkek és luxusholmik forgalmazásával foglalkozott, hosszú műkörmös, hosszú szempillájú, egyen-dögös uniformisba öltöztetett, flegmán beszélő és viselkedő fiatal robotnők szolgálták ki a vendégeket, mindegyikük ugyanúgy nézett ki, mindegyiküket ugyanazon kissé megvető, ajakbiggyesztő arckifejezésre programozták be. Bár mindegyik azt hitte, egy fokkal dögösebb a másiknál. Zsanett csak centiméterekkel maradt el mögöttük, de ez nagyon bántotta. Talán emiatt kötött ki Kolosnál. Ám Kolosnak a világot jelentette, hiába is győzködték volna nemlétező barátai, Zsanettről – aki negyvenöt kiló volt vasággyal, megfelelve a kor szépségideáljának - a világért sem mondott volna le.

Egy nap azonban bekövetkezett az a fordulat kapcsolatukban, melytől a világ legérzékenyebb biztonsági őre annyira félt. A Luxury style szövetségre lépett az Elsöprő Ember nevű, átképzéseket szervező céggel, amely négycsillagos szállodákba szervezett wellness-átképzésekkel hódította meg a magáncégek túlterhelt dolgozóit, hogy aztán az illusztris, csillogó-villógó környezetben átformálja a gondolkodásukat. Épp csak annyira, hogy aki eddig galamblelkével galambokat etetett az ablakpárkányon, képes legyen átharapni egy csirke nyakát. Egyszóval olyan embereket képeztek ki, akik kellően erőszakosak ahhoz, hogy pillanatok alatt felmérjék, mennyi anyagi tartalékkal rendelkezik a vásárló. Természetesen ezt az anyagi tartalékot lehetőleg egy fillérig a Luxury style termékeire kellett, hogy költse. Az átképzettek ebben nem ismertek lehetetlent. A termálvíz kellemes bugyraiban Zsanett megismerkedett Leventével, aki beavatta az Elsöprő Ember mindent elsöprő módszereibe. A háromnapos szeánsz végén Zsanett magáévá tette Levente tanait, Levente pedig magáévá tette Zsanettet.

Kolos sorsa ezzel eldőlt. Ettől kezdve Zsanett már csak Leventét istenítette. A világ legérzékenyebb biztonsági őrének ideálja ugyanis szert tett arra a képességre, amellyel képes átharapni egy csirke nyakát, vagyis képes felmérni az újonnan érkező vásárló anyagi lehetőségeinek végső határát. Eszerint értékesítette a Luxury style termékeit, amivel mesés jutalékra tett szert. Levente hétvégenként pedig mesés tájakra repítette sportautójával. Kolos parkolópályára került - volna – persze csak szimbolikus értelemben, mert még kocsija sem volt, amivel ezt tehette volna. A lényeg: már semmiben sem reménykedhetett, mióta az Elsöprő Ember és a Luxury style összefogott.

Csupán József Attila soraiba kapaszkodhatott, ezt mantrázta, miközben a zárás utáni ellenőrzést tartotta: "Légy, ami lennél: férfi / A fű kinő utánad." Pontosan nem értette, ha férfiként viselkedik, miért nő ki a fű utána, de egyszerre megvilágosodott előtte, hogy azért, mert ha megtrágyázza a földet, a fű nyomban kinő utána. Ezt talán a kulcs, meg kell trágyázni a földet- hasított elméjébe hirtelen – meg kell trágyázni a Luxury style talaját, ez esetben újra bebizonyíthatja Zsanettnek, hogy férfi.

Az éjszakai zárás alkalmával, az utolsó ellenőrzéskor a drága Armani és Versace-öltönyök zsebébe egy-egy kis zacskó székletmintát csempészett, hogy a vevők zsebbe kapják az áldást. Egy vödörbe nagy gonddal gyűjtögetett vizeletével pedig bőven megpermetezte a felöltőket, egy kicsit még a textilkabátokra is locsolt. A művelet végeztével boldogan hagyta el az üzletet. Úgy érezte, nem élt hiába. Az utcán vidáman ismételgette, a polgárok méltó megrökönyödésére: "Légy, ami lennél: férfi / A fű kinő utánad."

Kilakoltatás

Pásztor József – a barátainak csak Joci – először akkor gondolt arra, hogy tömeggyilkos lesz, amikor ugyanazon a napon jelentette be a felesége, hogy elválik tőle, a főnöke pedig, hogy ki van rúgva. Ez azonban csak futó gondolatként járta át, büszke volt arra, hogy nehéz helyzetekből is ki tudja vágni magát és most is erre készült. Feleségével megállapodott egy méltányos összegben, mely lakásuk árának negyedét tette ki, ennyi a törvény szerint mindenképp járt neki, beiratkozott egy fegyveres biztonsági őr tanfolyamra és lakható lakás után nézett. Persze, ha a tanfolyamot és a kieső fizetést is beleszámítjuk, közel sem rendelkezett annyi pénzzel, amivel egy elfogadható lyukat tudott volna vásárolni, de a piacon rengeteg bank kínálta jelzálogkölcsöneit, jutányos kamattal, csak válogatni kellett közülük. Joci egy nagy bank segítségével megvalósíthatta álmait. Új munkahelyén fegyvert is kapott, ami ha nem is előnyös, de legalább magabiztos külsőt kölcsönzött neki. Két békés év telt el így, bejárt a munkahelyére, ellátta a feladatát, kedvesen elbeszélgetett a recepciós hölgyekkel, majd hazament és nézte a tévét. Úgy élt, mint mindenki más. Még akkor sem sejtett semmit, amikor a tévében látta, hogy összeomlott egy fura nevű amerikai tőzsdecég. Beütött a válság – harsogta a média - , de hát ez különösebben nem bolygatta fel, eddigi életében már számos gazdasági válságot átélt.
Csakhogy ez most más volt, mint a többi. Erre akkor döbbent rá, mikor meglátta a 2008. októberi számlát. A jelzáloghitel rubrikáján – egyik hónapról a másikra – a megszokott összeg kicsivel több mint a duplája szerepelt. Először azt hitte, tévedés áldozata. Bement a bankba és az ügyintéző közölte vele, mostantól ennyit kell fizetni. Joci arra hivatkozott, előző hónapban kevesebb, mint a felét törlesztette, egyszerűen lehetetlen, hogy ennyire megnövekedtek a költségek. Az ügyintéző azt válaszolta, akkor még nem omlott össze a tőzsde. Joci a saját kárán tanulta meg: kapitalizmusban semmi sem lehetetlen. Ez számára ismeretlen fogalom volt, eddig még sohasem számított, ha egy másik földrészen idegbetegként rohangáló és ordítozó ügynökök tömegei mentek tönkre. Úgy vélekedett róluk, mikor a tévében látta őket, hogy ezek, mivel kiabálnak, sipítoznak és lengetik a karjukat, mint a majmok, nyilván majmok, különleges majmok, hisz láthatóan emberszerűek, de mégis csak majmok, akik megszálltak egy tágas épületet. Hogy befolyásolhatnának ők bármit is?
Arról is hallott valamit, hogy 1929-ben, amikor az emlegetett idegen földrészen beütött a nagy válság, ezek a majmok csoportosan ugrottak ki az ablakon, nyilván valami ösztönös rituálé keretében, ez azonban olyan régen volt, hogy már senki sem emlékszik rá, ő is csak egy dokumentumfilmben látta, amikor a reklám miatt elkapcsolt az RTL Klubról, és persze abban az időben minden másik csatornán reklámoztak. Az hogy a pénzvilág gurui sokszor összehangoltan működnek, a válságig csak abban tükröződött, ahogy az összes egymáshoz közel eső kereskedelmi adó összehangolta reklámidejét. Joci csodálkozott is, az egyiken Hulk megy, a másikon a Superman, a harmadikon a Tökéletes gyilkosság, de mind a hármon 20.15-kor kezdődik a tízperces reklámblokk. Bámulatos, mire képesek a pénzvilág hatalmasai – álmélkodott Joci – ezúttal azonban jóval nagyobb volt a tét, mint egy megszakított tévéműsor. Jocinak hamarosan rá kellett döbbennie, nem bírja a tempót a megvadult jelzáloghitellel. A tévé megint segítségére sietett. A reklámban szereplő embert ellepték a csekkek: "Nem bírja követni, hányfelé tartozik – kérdezte a reklám – fulladozik a hitelektől? Akkor vegye igénybe az adósságrendező hitelt! Igy jobban jár és még a saját költségeire is marad pénze!" Felvett tehát egy újabb hitelt, amiből újra költhetett, továbbá újabb egy évig lazán törleszthette a hátralékot. 2010 tavaszán azonban a csapda végleg rázárult. Olyan összeget követeltek tőle, az eredetileg kialkudott részlet majdnem háromszorosát, amit lehetetlen volt teljesíteni. Ezentúl napi rendszerességgel hívta egy ideges női hang, aki lerázhatatlanul zaklatta és fenyegette legalább fél órán keresztül. Végül már fel sem vette a telefont. De a felszólítások a küszöbe alatt egyre csak szaporodtak... felbontatlanul. Egy nap azonban mégiscsak elérték és közölték vele, hogy a bank eladta jelzáloghiteles lakását egy követeléskezelő cégnek. A követeléskezelő emberei hamarosan az ajtaján kopogtattak és Joci rájött, a hivatalnokot kísérő kétajtós szekrényekkel nem veheti fel sikerrel a harcot. Más taktikát kellett kidolgoznia. Ekkor kezdett Joci ukrán tanácsadókkal dolgoztatni.
Tudta jól, elérkezik a nap, amikor a hivatalnok már pecsétes papírral érkezik, kétajtós szekrények kíséretében. Már az időpontot is megkapta és megfelelően felkészült a "fogadásra." Elrejtőzött a lépcsőházban. A három követeléstest – ápoló felfeszítette az ócska faajtót és benyomult, hogy birtokba vegye a lakást. Joci elszámolt magában húszig. Hatalmas robbanás rázta meg a bérházat. A ház alsó része néhány másodpercen belül nyüzsgő méhkassá vált, Joci azonban nyugodtan kisétált az utcára és a detonáció hangjára összerezzenő, riadt emberek között kijutott a Nagykörútra. Csak maga előtt mormolta: - Hol van az előírva, hogy az ember csak magát semmisítheti meg, ahogy Laci barátom tette? Talán kőbe van vésve, ha a bankok csőbe húznak, csak felakaszthatod magad, mást nem tehetsz? Laci ezt az utat választotta, a rendőrök vágták le a kötélről és én még a holttestét sem láthattam. Ő így döntött, de ehhez a tréfához én nem a saját hullámmal szeretnék asszisztálni. Tudom, egy bankot nem robbanthatok fel, mert ott ártatlan emberek is vannak, de ezek a követeléskezelők talán ártatlanok voltak? Tudták, mit vállalnak, ahogy én is.
Igen ám, de hogyan tovább? Világos, a rendőrség hamar rájön, mi történhetett és keresni fogják őt, életre-halálra. A fényképét már az esti hiradóban mutogatni fogják. Az ilyen lázadás igen ritka mifelénk, szenzációszámba megy, ha valaki így viszonozza a trükkös banki viccet, Kelet-Európában nehezen tűrik a csodabogarakat. Persze, az edzőtáskájában egy jóféle ukrán sorozatlövő puska lapult, ami jelentősen kiemelte a lakosság túlnyomó részét képező szorongó áldozat szerepéből. Elindult a külváros felé, a biztonság kedvéért még kirabolt egy éjjel-nappalit, csakhogy a rendőrség minél hamarabb a nyomára bukkanjon. A XVI. kerületi Balzsam-ligetben kötött ki. Hülye egy neve van ennek a helynek – gondolta – de hát mit tegyünk, ha egyszer itt vannak a legjobb búvóhelyek. A Balzsam-liget valójában nem liget volt, hanem egy kisebb dombokkal, dűlőkkel, dűnékkel tarkított terület, ahol a szerelmesek időnként remek menedékhelyre találtak. Joci bevetette magát az egyik kis harcálláspont enyhet adó rejtekébe. Alighogy elővette a puskát, szirénázó rendőrautók verték fel a Balzsam-liget csendjét. A rendőrök csatárláncban nyomultak előre, a környéken a forgalmat már korábban lezárták, ahogy Joci felbukkanását hírül vették. Az emberek tudomásul vették, hogy jó pesti szokás szerint itt a kerületben ma már nem fog közlekedni sem busz, sem más, forgalomelterelés lesz éjfélig, érjen haza találékonyan, ki hogy tud. A rendőrök átfésülték a park dombjait, ám egyelőre nem akadtak az elkövető nyomára. Egy kisebb egység haladt a legnagyobb magaslat felé, a különítmények többi tagja másfelé nézelődött, hiszen sejtették, a legjobban védhető helyet foglalhatta el a rebellis magyar. A lázadó motivációit már mindannyian sejtették és senkinek sem volt kedve kockára tenni az életét a Houdini vagy a David Copperfield Bank kedvéért. Elvégre a rendőrök egy részének is volt egy-egy termetesebb lakáshitele...
De mit volt mit tenni, csak meg kellett közelíteniük a kényes magaslatot. Joci, mivel nem akarta magát csak úgy simán elfogatni, figyelmeztető lövéseket adott le és körbelőtte a közeledő rendőröket. Ám ők egyre közelebb férkőztek a dombhoz. A kuruckodó gyanúsított nem tehetett mást, célba vette a legbátrabb szervet. El is találta, ahogy szándékozott, a vállán. A rendőr földre vetette magát, részéről ezzel véget is ért az akció, ami annyit jelentett, ennyivel megúszta. De akkor már, a második hullámban, futottak előre a TEK-esek, akik semmiképp sem szerettek volna kimaradni a dicsőségből. Joci már nem tudta átlátni a terepet és talán nem is akarta. Az egyik TEK-es így egyenesen szíven találta. A lázadó összerogyott, a hatóságok mögött pedig gyorsan célba értek a kereskedelmi tévék tudósítói is, hogy az elkövető tetemét szemügyre vegyék, közvetlen közelről. A média emberei, aki azelőtt ügyet sem vetettek a Jocik panaszára, most minden egyes vércsíkra boldogan vetették rá magukat. Átkutatták a tetemet, de csak egy rövid búcsúlevelet zsákmányoltak. Nem volt benne olyasmi, amiből szaftos sztorit kerekíthettek volna, sem perverz hajlamot, sem vérszomjas vonást nem olvashattak ki a sorokból. "Nincs személyes indulat bennem – szólt a levél – tudom, a rendőrök csak a munkájukat végezték. De én is csak a munkámat végzem, korrigálok egy tévedést. Egy szándékos tévedést, ami tízezrek életét teszi és tette tönkre, ám elhallgatják. Az én munkám az, hogy figyelmet követeljek nekik, és azt hiszem, erre emlékezni fognak."

Kedves Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy egy rendkívül érdekes és felettébb érdekfeszítő előadást tartsak arról a tárgyról, ami számomra a legkedvesebb: Magamról. Választásom tárgya talán meglepő lehet azok számára, akik nem ismernek, de hiába emelnék ki másikat, csak a hiúságok hiúságát szaporítanám. Korunk a műveletlenség Eldorádója, a tudatlanság Mount Everestje, a korszellem pedig a hülyeség finoman lepárolt kvintesszenciája, amit élvezettel kortyolunk – fenékig. Beszéljek talán Baráthosi Balogh Benedekről, aki hiába utazta be a világ minden szegletét, s hiába írta le őket hatalmas életművében, a kutya se tudja róla, hogy kicsoda. Vagy ne beszéljek erről a szerencsétlen székely atyafiról, beszéljek inkább azokról a nagy életművet hátrahagyó elhunyt magyar írókról – akikből van vagy negyven- s akik tökéletesen ismeretlenek a közösség előtt? Hiába szónokolnék ezekről az ismeretlen hősökről, az se segítene rajtuk semmit. Ismeretlen, félreértett vagy lesajnált kiválóságokkal tele van a magyar temető. És miért haltak meg? Miért? Hogy ezt az országot végül a hülyék örököljék? Sétálok az utcán, szembejön velem az a rengeteg ember, s én csak ámulok, honnan jön ez a rengeteg ember, tényleg rengeteg van belőlük, de egy sincs közöttük, akivel értelmes dolgokról lehetne beszélni. Mindnek üres a feje! Mindnek! Na jó, talán akadna egy-egy kivétel köztük, de olyan egy sincs, aki ne a kedvenc témájáról diskurálna egész nap: saját magáról. Hogy én is magamról beszélek? Ez egészen természetes, hisz egyedül én mondhatom el magamról, mennyi minden NEM lett belőlem. Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, bámulatos, mennyi minden NEM lett belőlem. Nem lett belőlem szerkesztő, híres újságíró, tévés, pedig köteteket töltöttem meg, nem lett belőlem egyetemi tanár katedrával, pedig bölcsességem feljogosított volna rá, nem lett belőlem politikus sem, mert senki sem volt kíváncsi egy okos ember véleményére, nem lett belőlem humorista, mert csak a humorista ma nem más, mint a hülyék vinnyogását kiváltó kisiparos. Nem lett belőlem elnök, nem lett belőlem választmányi tag, nem kaptam díjakat, nem írtak rólam, nem írtak rólam az újságok, nem jegyzik meg az emberek, hogy ki vagyok és néha még anyám sem tudja a nevemet. De valamit szeretnék ehhez hozzátenni. Mikor észrevettem, mennyire észrevehetetlen vagyok, dacára számos publikációmnak, leültem és megírtam A tiszta félsz kritikája című ötszáz oldalas művemet, melyben leírom korunk minden szorongását és félelmét, s melyet egyöntetű hallgatás fogadott. Erre megdühödtem és papírra vetettem Szorongások és sikolyok című háromkötetes alapvetésemet, mely tökéletesen visszhang nélkül maradt, a kritika egyhangúan mellőzte, nem írtak róla egy sort sem. Komolyan megzaboláztam magam és tíz év megfeszített munkájával létrehoztam A rettegés metafizikáját, amelyet kitartó, hosszas értetlenség követett, már elolvasni sem akarta senki. Ez a nagy mű csak nyolc vaskos kötetben fért el. Fogtam magam és hátamra kötöttem mind a tizenkét vastag kötetet és a folyó felé vánszorogtam. Hátam mögött azonban megszólalt egy hang: Álljon meg, ember! Hátrafordultam. Maga az, akiből annyi erőfeszítés dacára sem lett semmi? - kérdezte a férfi. Igen, én vagyok az, - válaszoltam reménykedve – talán hallott már a munkáimról? Azt nem állítanám - válaszolt bizonytalanul – de ismerem magát. Az a helyzet, hogy van itt egy, az iskolai oktatás felszámolásáért küzdő csoport, rendkívül nemes célokat tűztek ki maguk elé, mert tűrhetetlen, hogy az ifjú nemzedékeket tovább kínozzák holmi iskolai oktatással, ez mindenkinek csak szenvedést okoz, és ezért küzdünk mi, hogy a következő nemzedékeket már ne gyötörjék felesleges ismeretekkel. Beszélhetne arról, hova vezetett az útja, azáltal hogy megírta azt a sok marhaságot, már megbocsásson, hogy így fogalmazok. Nem, nem, hagyja csak – legyintettem – igaza van, legalább beszélhetek A tiszta félsz kritikájáról, különben úgyse érdekelne senkit. Tudja mit, levonom a tanulságot a hallgatóságának. Hát, ezért vagyok itt. Önök valóban régóta esedékes és nemes célokért küzdenek, az emberiség egy ideje már nagyon szeretne megszabadulni a műveltség koloncától és én ezt csak helyeselhetem, igenis, töröljék el a műveltséget! Sőt, továbbmegyek, gondoskodjanak arról, hogy gyerekeink ne is ismerkedjenek meg olyan elvont fogalmakkal, mint szabadság, szolidaritás, tudás, közösség, kultúra, előzékenység, udvariasság és norma. Ezt én mondom Önöknek, én, akiből minden erőfeszítés dacára sem lett Senki, felkiáltva a legmélyebb senkiség bugyrából, kérem Önöket, minden erejükkel küzdjenek a szellem világa ellen. Most pedig engedelmükkel, betöltöttem feladatomat, elmegyek meghalni. Nos... indulok... Nem, senki? Nos, hát igen... Senki? Jó, hát köszönöm... indulok... vár a folyó... minden figyelmet köszönök, még a figyelmetlenséget is... esetleg talán Ön, aki felkért erre a beszédre, kérem, értesítse a rendőrséget, keressék a holttestem a híd környékén, nem szép látvány egy háromnapos hulla.

Eljön az idő, amikor íróként voltaképpen már csak arra vársz, hogy elfelejtsenek. Az írói szerepek közül a leggyakoribb az elfeledett íróé, a temérdek munka jutalma végül is az, hogy szépen besorolnak az elfeledett írók közé, annak minden jellemvonásával. Családod majd büszkén emlegeti, hogy voltál közöttük, az ősök között, mint elfeledett író, a kéziratok a padláson még megtalálhatóak, sőt kinyomtatott könyvek is hevernek a fiókban, senki sem olvassa őket, csak ők, de ők is csak belenézegetnek, időnként előveszik a furcsa példányokat, majd ismét a fiók mélyére süllyesztik. Bár hallottak róla, hogy a pesti egyetemen néhány naplopó bölcsész a könyvtárban kerestette a műveidet, sőt, olyan is előfordult, hogy szakdolgozat témájául választott téged. De az ilyesmi igen-igen ritka. Nem emlegetnek már, senkit sem érdekel, mit akartál, ha akartál egyáltalán valamit. Nem mintha ez különleges dolog lenne, a legtöbb ember nevére már a halála után egy héttel sem emlékszik senki. Fogyasztóként, dolgozóként számítottak rád, fogyasztóként, dolgozóként megbecsültek vagy legalábbis eltűrtek. Ha viszont eljárt feletted az idő, egyedül dühönghetsz a rendelők és kórházak várótermeiben, ügyet se vetnek rád. Ha megéred egyáltalán azt az időt, amikor orvostól orvosig téblábolhatsz. Az elfeledett írók ritkán érik meg ezt a kort. Valljuk be, nem vigyáztál az egészségedre, ott voltak a fölényes szerkesztők, akik eleinte utálkozva adták vissza az írásaidat, később már dühöngtek, mikor némi, meglehetősen szerény súlyra tettél szert, akkor már nem lebiggyesztett ajakkal beszéltek rólad, hanem mint súlyos alkoholistáról és nőcsábászról. Mert hát szeretted a bort és a nők sem mindig kerültek el. Mindezzel és azzal, hogy mindenről megvolt a magad véleménye, kiváltottad a magas klérum interficirum rosszallását, az egyetem papjai elítéltek, emlegették, hogy sosem tisztelted eléggé a Szent Péterek orákulumait és szónoklatait, holott a Péter és Pál apostolok köpönyegét sem csókolhattad volna meg tisztátalan szájaddal, amivel korábban egy kasszírnőcskét csókoltál. Az irodalom szent dolog, vallás, tömjén és öntömjén – dörögtek a felkent papok, akik úgy viszonyultak hozzád, mint maja kőobeliszkek az apró, faragott áldozati szoborhoz. Föléd magasodtak, kőkezükben ott volt az obszidián tőr, ami hatalmukat jelképezi. Ezek az obeliszkemberek bármikor leszúrhattak, kifolyathatták a véred, de valójában erre se volt szükség. Elég, ha ki sem mondták a neved. Bizonyos redakciókban a nevedet is tilos volt kimondani... No de hát csak nem várjuk el, hogy a szerkesztő urak mindenkivel egyenlő módon bánjanak. Hiszen a Nyugat egyik obeliszkje már korábban is előírta, hogy teszem azt, Czóbel Minka nevét nem szabad kimondani. Ma pediglen a kimondás tilalmát előíró szerkesztő egy obeliszk, egy Napisten monolit, egy tankönyvi szentség. Neked, elfeledett írónak legfeljebb az lehet a feladatod, hogy Czóbel Minkát előásd a semmiből, és igazságot szolgáltass neki. Ő még szerencsés, mert a családján kívül mások is emlékeznek rá. Legalább ki lehet ásni, "mint avar lófejet."

Egyébként is, az elfeledett íróról a legtöbben egybehangzóan állítják, hogy rendkívül unszimpatikus ember volt. Hogy miért volt unszimpatikus, azt inkább hagyjuk, borítsa fátyol a múlt homályát, halottakról vagy jót vagy semmit. De hidd el nekem Ágikám, Jucikám vagy Kingácskám, nem szívesen töltöttél volna vele egy hétvégét egy elhagyatott erdei faházban. Az ilyenekkel az ember nem árul egy gyékényen. Alkoholisták vagy félalkoholisták: és persze tudjuk, hogy a villanyszerelő Feri is iszik, na meg a trafikos Béla na jó meg a bártulajdonos Géza is, ő még talán többet is, de ők legalább nem mondanak semmit. Legalább kussolnak és nem törnek babérokra. Különben is, én már azt is rühelltem, amikor az iskolában arról a rengeteg alkoholista vagy kábítószeres költőről tanultunk, akik ráadásul mindig kiszemeltek valami kurvát maguknak és még a kurváik neveit is meg kellett tanulni. Hú de rühelltem... És az a szerencsétlen vesztes József Attila. Minek ilyenekkel a gyerekeket kínozni?

Másként dörög a kritikus korifeus, aki szintén leteszi a nagyesküt arra, milyen ellenszenves alaknak ismert meg téged. Na persze a Péterek! Azok mindig olyan kedves fiúk voltak. Az irodalom szentség és hogy ki a szent, azt én döntöm el. Az semmiképp sem szent, aki együtt iszik a kocsmában a Ferivel, a Bélával és a Gézával. Az irodalom szent és én vagyok az egyik papja.

Na szóval, az elfeledett író ül a kocsmában és várja, hogy elfelejtsék. Magában már bánja, hogy nem a megfelelő csapatban futballozott. A szó átvitt és szoros értelmében. Hisz tudja, aki Péter apostol kispályás csapatában együtt futballozott az apostoli szentséggel, az csodálatos módon befutott író lett. Ilyen egyszerű ez. A futball: minden – nyilatkozta egyszer a posztmodern írópápa, Péter apostol egykori csapattársa. Továbbá biztos befutó, akinek valahol kocsmája van, ahova meghívhatja a nagyokat és a terebélyeseket. De a sármőrnek, aki sorra döntögeti az oszloptestű nőket, annak is odapasszolják a labdát. Te meg csak futsz a pályán, mint egy megbokrosodott bika, de hát a többieknek "meg lett mondva tisztán, magyarul", hogy neked nem szabad labdát kapnod. Összetartó kis társaság ez. Mármint ebben.

Persze az elfeledett író sem mindig elfeledett írónak készült. Emlékszik még azokra az időkre, amikor majdnem ziccerbe került, s úgy nézett ki, eldöntheti élete meccsét, de eztán mégsem.

Sőt, több ilyen majdnem-helyzet adódott az életében, amikor majdnem... de aztán mégse. Akkortájt határozott jeleket kapott arra, hogy most aztán tényleg és visszavonhatatlanul, de aztán mégse, de aztán mégis csak ő maradt a majdnem-ember, aki majdnem megcsinálta, de hát mégsem. Valószínűleg egész hátralévő életét ebben fogja leélni, a végén talán megszánják egy díjjal, amiért szerényen kibotorkál egy botra támaszkodva, kissé görnyedt testtartással, és mielőtt átvenné az emlékplakettet, kicsit köhint egyet, mire a háta mögött ülők összekacsintanak, aha, hát nem kellett volna annyit inni, meg dohányozni, meg nőzni, akkor most nem itt tartanál, barátom, hát mi mindig mondtuk neked, hogy rossz vége lesz. Az is lett.

Megyünk a Paradicsomba

A csöves szemében félőrült csillogás égett, ahogy felhangon ordibálva mutogatott, és felemelt ujjával megfenyegette a kocsma népét:

– Még azt mondjátok, hogy nem szép az arcom! A te arcod csak egy fokkal szebb egy buzi seggénél!

Dacosan vizslatott körbe, ápolatlan szakállát simogatva rázta a fejét:

– Mit nézel? Igen, csöves vagyok, de legalább nem vagyok cigány!

Ezek után rövid énekbe fogott, „Ha cigány vagy, ne tagaadd!” kezdetűbe. A pultos unott, méla undort tükröző arccal törölgette az asztalt. Hatvan felé közeledő, kopaszodó, szikár alak volt.

Karesz bá és Polip egymásra néztek, Karesz bá a pultoshoz fordult.

– Sokadik ilyen megnyilvánulása ez! Maga szerint ez valami neonáci?

– Nem. Neonáci az én vagyok, de én lennék az első, aki a bányába küldeném, hogy ott dögöljön meg a munkába. Ez szimplán csak hülye.

Karesz bá vállat vont, s mikor a kocsmáros elvonult, Poliphoz fordult:

– Én se szeretek idejárni, de ez a legolcsóbb hely a környéken, másrészt meg ez az egyetlen, ahonnan nem néznek ki.

– Jól van, tudom, mi a fő szempont. - mondta Polip, aki nevét egy korábbi gyári balesetnek köszönhette. Csak egy karja volt, de máskülönben egy teljesen átlagos ötvenes fickónak tűnt. - Inkább azt mondd, hogy áll a lakókocsid helyzete?

– Hát, jó lenne, ha csak egy lakókocsi lenne, akkor nem lenne rajta annyi adósság. De ez csak egy lyuk.

– Mégis, mennyi adósság van rajta?

– Nyolcmillió. A lakás pedig jelenlegi állás szerint hétmilliót ér.

– Az baj. Vagyis legfeljebb nullára tudod hozni az üzletet.

– Legfeljebb. És még az sincs, hogy magánszemélynek tartoznék, hiszen akkor bárki az itteni ismeretségi körből – mutatott körbe a kocsmában – néhány százezerért kinyírná az illetőt. A többit pedig megspórolhatnánk. De a bank, az egy személytelen valami, a bankot nem lehet kinyírni, csak a bank nyírhat ki téged, fordítva nem működik.

Hallgattak egy sort. Erre nem lehetett mit mondani.

– No és mi lenne a véleményed arról, - törte meg a csöndet Polip – ha másutt keresnénk a boldogulást?

– Hogy érted ezt, Polip?

– Úgy, hogy egy kis turistaútra vállalkozva, körülnéznénk a szomszédban.

– De ugyan hol lenne ránk szükség?

– Sehol. Ötvenen felüli emberekre sehol sincs szükség – vallotta be Polip – ám ettől még ráerőltethetjük magunkat a paradicsom őreire. A paradicsom őrei rendkívül naívak.

– S hol van a paradicsom?

– Majd meglátod, hol van. Csak bízd rám magad, én majd megmutatom.

Polip javaslatára tehát megvették a jegyet a paradicsomba. Olcsón, kedvezményesen, és elutaztak vele oda, ahol szeretnek.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az a hely Nyugaton van. No de nem oda mentek, ahol a turisták tátott szájjal csodálkoznak és nem is oda, ahol a kultúrát ápolják, hanem oda, ahol egy kicsi enyhet és megnyugvást remélhetnek. Ez a hely legközelebb Bécsben van. A császárváros irigyelt nyugalma és jóléte mindig is hívogatta Karcsi bácsiék nemzedékét, akárcsak a későbbi korosztályokat London. Most végre kiköthettek itt, hiszen semmi veszítenivalójuk nem volt, mindössze tíz percre, öt percre voltak a hajléktalanságtól. Nem Schönbrunn vagy a belváros felé vették az irányt, hanem a külváros egyik kerületébe igyekeztek. Ott találhatták meg a számukra legfontosabb épületet. Első látásra négycsillagos szállodának látszott a többemeletes tömbház modern épülete. A csodálkozást odabenn folytatták. Némi magyarázkodás után, amit Karcsi bácsi rossz németséggel adott elő, kerítettek egy magyar munkást, aki a házban dolgozott, ő segített a magyar látogatóknak eligazodni.

– Miért jöttek ide? Miért nem inkább a Kartnerstrassén vásárolgatnak? – kérdezte a magyar karbantartó.

– Jó okunk van rá -válaszolta Karcsi bá – Nézze, felettünk minden nap ott lebeg a bárd, hogy elveszíthetjük a fedelet a fejünk felől. Budapesten ez egyet jelent a halálos ítéletünkkel. Az itteni hajléktalanéletről viszont jókat hallottunk. Körbevezetne minket?

A magyar munkás megtette ezt a szívességet. Hamar kiderült, hogy ami kívül szállodának látszott, az belül is kimerítette a követelményeket. Sőt, annál többet is teljesített. Ízlésesen modern, minden ízében XXI. századi épület volt ez. Hófehér és nyugtatózöld válaszfalak, tágas közösségi terek, otthonos lakószobák, tisztaság és világosság mindenütt. Nem hámlott a vakolat, mert nem is volt vakolat, a kerámia és faborítások pontosan illeszkedtek, a szaniter felszerelések fehéren csillogtak. A lakótérben egy nagy ágy, egy fiókos asztal és két szék állt rendelkezésre. A közösségi térbe nagy képernyős LCD tévét és billiárdasztalt is helyeztek. Az épülethez tartozott egy kisebb kert is, ahol a fáradt hajléktalanok kipihenhették magukat. Az álom-hajléktalanszállón állandó, 24 órás orvosi ügyelet és fogorvosi rendelő gondoskodott a kevésbé szerencsések mindennapi egészségéről.

– Polip, én itt akarok hajléktalan lenni! – sóhajtott hangosan Karcsi bácsi.

Egy szerény reklám

Nincs elképzelése a jövőjéről? Kevés vagy semmilyen iskolával nem rendelkezik? Nincs szakképzettsége és nem ért semmihez? Megbízhatatlansága vagy szenvedélybetegsége miatt nem alkalmazzák? Ne essen kétségbe! Van az Ön számára egy remek ajánlatunk! Tanuljon tovább egy gyorsan fejlődő iparágban, mely folyamatos növekedést produkál! Legyen tagja egy nemzetközi gárdának, ahol sok fiatal és energikus embert ismerhet meg!

Vagy talán Ön is egy unalmas irodában szeretne szenvedni, undok kollégák és unalmas akták között? Szívesen nevetne együtt a többi kreténnel a főnök hülye viccein? Szeretne évekig várni az előléptetésre vagy idős kollégájának bekövetkező halálára szeretne bazírozni? Ugye, nem? Ennél jobb ajánlatunk van Önnek!

Ha a legszínvonalasabb képzésben szeretne részt venni és a legdinamikusabban felívelő pályát szeretné befutni, iratkozzon be a Bűnözők Egyetemére! Szakmailag felkészült tanáraink a legkorszerűbb módszerekkel segítik Önt a pályáján. Olyan praktikus ismereteket adunk tovább, amelyeknek a való életben hasznát veheti akkor is, ha nem lesz bűnöző. Programunkon részt vehet mindenki, aki elegendő elszántságot és erőt érez magában a szakma gyakorlására és remekül tud másokkal együtt dolgozni egy multikulturális közegben. Külföldi vendégszereplésre minden évfolyamban biztosítunk lehetőséget. Világot szeretne látni? Mi nem ismerünk határokat! Komolyan vesszük a határok átjárhatóságát és élünk a nekünk adott lehetőségekkel. Velünk megismerheti Európát és több országban is felveheti a tetemes összegű jóléti segélyt. Népszerű szakunkon, a szociális juttatásokkal való visszaélés szakján óriási a túljelentkezés, de bátran ajánljuk a zsebtolvajlás, a lányfuttatás, az embercsempészet, a kábítószer-terjesztés és fehérgalléros bűnözés szakunkat is. A nélkülözhetetlen ismereteket terepgyakorlatok során sajáttítatjuk el diákjainkkal. Minőségbiztosítási rendszerünket a legkiválóbb orosz, ukrán és csecsen intézetek hitelesítették. Gazdasági térnyerésünk mindenki számára nyilvánvaló. Vajon melyik üzletben tehet szert Ön százszázalékos haszonra? Eláruljuk: egy gramm kokainon százszázalékos haszon van! Vajon melyik árut lehet többször is eladni? A futtatók tudják a helyes választ: egy lányt számtalanszor lehet eladni.

Repertoárunk széles, ismerkedjenek meg néhány volt hallgatónkkal, akik széles spektrumú képzésünk eredményeképp ma európai hírnévnek, exkluzív megbizatásoknak és kitüntetéseknek örvendenek.

Sesztakovics Fedor, likvidátor:

Egyszerű bérgyilkosként kezdtem és most a legnagyobb orosz megrendelésekért felelős likvidátor menedzser-igazgató vagyok Moszkvában, egy multinacionális cégnél. A Bűnözők Egyetemén tanítottak meg arra, hogy élvezzem a munkám.

Zombori Yvett, könyvelő:

Sohasem ismerhettem volna meg olyan behatóan a kettős könyvelés rejtelmeit, ha nem a Bűnöző Egyetemen kaptam volna a megfelelő oktatást. Hála fáradhatatlan tanáraimnak ma a kiskapuk keresésének mestere vagyok.

Bátori Bódog, stricikli:

Az egyetemen nem csak azt tanultam meg, miként tárgyaljak a konkurrenciával és az ügyfelekkel, hanem azt is, hogyan bánjak a lányokkal. Pszichológia tanulmányaim segítségével az embereileg nehezebb esetekkel is zöldágra tudok vergődni.

Fátyol Zoárd, házasságszédelgő:

A mi szakmánkban alapvető, hogy jó benyomást tudjunk kelteni. Az apró részletekre is figyelnünk kell, és soha nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy szolgáltatást nyújtunk. Ezt tudasították bennünk a Bűnöző Egyetem szakértői.

Csatlakozzon hozzánk máris, most kuponkedvezménnyel félévente csak százezer forint, amit Ön pár hónap alatt lelophat másoktól. Higgye el, megéri!

Lakótelepi csend-élet (Egy rendőrségi jelentésből)

A komorúerdei lakótelepen június 28-án történt tűzeset előzményeivel kapcsolatban a következő tényállásokat rögzítettem.

Délután hat óra körül az érintett tömb, a Pióker Ignác köz 16/B mind a négy szintjének lakói megérkeztek otthonukba. Ekkor még semmi nem utalt arra, hogy a háttérben bűncselekmény készülődik. Nyolc órakor K. Géza, második emeleti lakos nagy hangerővel kezdte üzemeltetni televízióját, mikor épp a „Könnyek a távolból” című panamai sorozat 325. epizódját tekintette meg. Az esemény megzavarta B. Botond harmadik emeleti lakos nyugalmát, aki újdonsült barátnőjével egy romantikus vacsorát készült elfogyasztani. A háztartásá- ban lévő seprű nyelével ezért kopogott át K. Géza sérelmére. K. Géza mintegy félórányi monoton kopogás után, kilenc órakor lehalkította televízióját. Ekkor azonban B. Botond és barátnője zaklatta fel az agglegény K. Gézát, mivel hosszan tartó nemi incidensüket erős kiáltások kísérték. Most K. Géza kopogott át B. Botondhoz. B. Botond és barátnője elhalkult, de fél tíz magasságában Cs. Csongor negyedik emeleti lakos herélt kutyája kezdett fejhangon ugatni. B. Botond még mindig a romantikus est folytatásával kísérletezett, ezért átkopogott Cs. Csongorhoz. Cs. Csongor átmenetileg elhallgattatta kutyáját. Tíz órakor azonban K. Géza érezte úgy, hogy engednie kell ellenállhatatlan tisztaságmániájának, és beüzemeltette porszívóját. B. Botond most hozzá kopogott át, ám K. Géza nem volt hajlandó abbahagyni a takarítást. B. Botond erre úgy válaszolt, hogy lejátszotta hifi készülékén legújabb techno zenei összeállítását, amire barátnőjével együtt ropták a táncot. Ezt a tevékenységüket akkor sem függesztették fel, amikor K. Géza befejezte a porszívózást. K. Géza emiatt átcsengetett B. Botondékhoz, és rendőrséggel fenyegette meg őket. B. Botond és barátnője így fél tizenkettő felé felfüggesztették tevékenységüket.

K. Géza megnyugodva tért vissza második emeleti lakásába, ám ekkor R. Kristóf is átlépte első emeleti lakásának küszöbét, és éjszakai kiruccanása után hódolni kezdett szenvedélyének, gyakorolni kezdett a szaxofonján. K. Géza végképp elveszítve türelmét, nem tolerálta ezt a cselekményt, és egy nagyméretű Black & Decker fúrógéppel átfúrt R. Kristófhoz, majd a fürdőszobájának csapjára kötött slauggal a résen keresztül elárasztotta R. Kristóf lakását. R. Kristóf elmenekült a számára ismeretlen eredetű áradat elől, így egy időre csend lett. Éjjel egy órakor azonban Cs. Csongor kutyája ismételten ugatni kezdett. Cs. Csongor 82 olyan mélyen aludt, hogy nem hallotta meg. B. Botond viszont igen. Mivel a kimerítő éjszaka után aludni szeretett volna, fogta a birtokában lévő automata lőfegyvert, felzörgette Cs. Csongort, lelőtte a kutyáját, majd távozott. Cs. Csongor válaszul lángszórót vett magához, rátörte B. Botondra az ajtót, majd célba vette a tulajdonos vadonatúj mahagóni heverőjét. B. Botond rávetette magát Cs. Csongorra és dulakodás kezdődött. K. Géza érzékelte a felforró- sodott légkört és a füstszagot, és könnyű láncfűrészével szomszédai meglátogatására indult. Kikergette a házból B. Botondot és Cs. Csongort, de visszamenni már nem tudott, mivel már az egész ház nagy lánggal égett. A helyszínre érkezett tűzoltók már csak kiégett falakat találtak. Az anyagi és tudatkárosodás jelentős.

A legújabbak....

Két "kisabszurd"

A párválasztó tükör

A Great Diamond Kft. igazgatója íróasztalánál üldögélt és unott arccal támasztotta állát, mikor titkárnője valósággal rátörte az ajtót.
– Mi olyan sürgős, Sztellácska? -vetette rá tekintetét az üzletember, minden érdeklődés nélkül.
- Egy úr keresi Önt, azt mondja, nagyon sürgős és fontos üzleti ügyben szeretne beszélni magával.
- Ó, ahányan emiatt felkerestek -legyintett a férfi – ha én azokkal mind beszéltem volna… Biztos el akar adni valamit.
- Lehet, hogy el akar adni – felelte a lány – de több egyszerű ügynöknél, igen furcsa alak, érdemes megnézni és van nála egy izé… egy nagyalakú tárgy, ami le van takarva.

Egy pillantást megér a dolog, gondolta az igazgató és kinézett a folyosóra.

- Á, maga az, Takács úr – üdvözölte a váratlan ismerőst – Mi járatban itt? És mi az a szerkezet, amit magával cipel? Csak nem amiatt jött, mert nem sikerült párt szereznünk magának? Tudja, manapság a bogaras feltalálók nem állnak előkelő helyen a hölgyek toplistáján.
- Ó, nem is csoda, hogy nem talált nekem senkit – szabadkozott a cingár öregúr – Hisz nem volt a birtokában a csodaszer, ezért csupán vaktában tapogatódzott.

Az igazgatót kezdte szórakoztatni a dolog. Úgy döntött, beengedi a csodabogarat, legalább egy jót nevethet magában az esetlenségén és a bizarr ötletein.

- Nos, fáradjon beljebb, van egy kis időm, fejtse ki bővebben,
miért jött.

Az élénk tekintetű fickó kapott az alkalmon.

- Máris hozom magammal az én kis megoldásomat – lihegte és egy ajtóval beljebb került.
- Tulajdonképpen mi ez a szerkezet, amit – úgy látom, nem úszom meg – be akar mutatni nekem?
- Ez nem szerkezet, hanem tárgy – világosította fel a tudós -
Mégpedig nagyon fontos tárgy. Ha megengedi, fellebbentem a fátyolt a titokról.
- Csak tessék – intett az igazgató, s közben azon tűnődött, hogyan fogja elfojtani kibuggyanó nevetését.
A zilált hajú és külsejű tudós egy mozdulattal leleplezte az alkotást.
- Ez egy tükör - állapította meg az igazgató.
- Igen, egy tükör, de nézze meg közelebbről, igazgató úr.

Az üzletember a rejtélyes tárgy elé állt.

- De hiszen nem látok benne semmit!
- Persze, hogy nem – örvendezett a férfi felfedezésén a tudós - mert ez így van megszerkesztve. Ez nem azt jelenti, hogy uraságod vámpír. Csak azt, hogy ilyen körülmények között a tükör egyszerűen – vak. Mert csak a párban lévő embereket ismeri fel és azoknak ad visszajelzést. Mégpedig nem akármilyen visszajelzést.
- Ne csigázzon tovább – kiáltott fel az üzletember – egy társkereső irodát vezetek és két hete nem hoztam össze egyetlen párt sem! Tudja, mit jelent ez?
- Tudom – nyugtázta a tudós – És nem csodálom. Az emberek szemléletét kell megváltoztatni, anélkül nem megy. Ebben segít ez a tárgy. Hogy hogyan? Látom, kíváncsivá tettem. Akkor vágjunk is bele - mondta, élvezve, hogy átvehette a kezdeményezést. - Nos, ahhoz, hogy a tükör mutasson valamit, ahhoz két ember kell. De még akkor sem azt mutatja, amit megszoktunk. Hanem… a külső helyett a belsőt mutatja. A két ember belső tulajdonságait, kissé szimbolikusan, de igen hűen. Javaslom, tegyünk egy próbát.
- Úgy érti, mi ketten? - faggatózott a direktor.
- Nem, nem – nevetett a tudós – ebben az esetben megint nem fogunk látni semmit. A tükör csak egy férfi és egy nő együttes fellépését érzékeli. Mit tegyünk, ez egy párválasztásban konzervatív ízlésű tükör.
- Akkor helyezzük biztonságba, mielőtt a jogvédők összetörik.
- Mivel uraságod egy hagyományos társkeresőt vezet, csak a titkot tartani tudó, megbízható vendégek számára szabad nyilvánossá tenni. Meg kell ígérniük az ügyfeleknek, hogy erről senkinek nem ejtenek egy szót se -ingatta a fejét titokzatosan Takács úr.
- Persze, persze – ígérte meg gyorsan a menedzser – Csak próbáljuk már ki!
- Sztellácska, legyen kedves befáradni – szólt ki a feltaláló.
Az igazgató és a lány a tükör előtt egymás mellé álltak. Amit benne láttak, az először megdöbbentette őket, azután hitetlenkedve egymásra néztek, majd ismét a tükörbe és szemükben a megértés fénye villant.
- Nem is rossz – tért magához végre a direktor – de mit látunk tulajdonképpen?
- Ön végül is – kezdte óvatosan a professzor – egy hiúzfejű, elegáns ragadozót lát az öltönyében. Ha szabad megjegyeznem, rendkívül jól állnak Önnek a hegyes hiúzfülek.
-Érdekes – nézegette magát az üzletember – azt hiszem, ez hízelgő rám nézve. Mégsem vagyok olyan elveszett ember az üzleti világban.
- Az a csinos kis uszkár pedig teljes nagyságban, emberi termettel és emberi törzzsel látható Ön mellett, szépen nyírott haja, - az uszkárnak tudniillik haja van, nem szőre – keretezi odaadó kis pofikáját.
- Jaj de cuki – fűzte hozzá Sztellácska.
- Ez Ön – mondta a prof.
- Ja! Tetszik, de jobban ragaszkodnék az eredeti arcomhoz.
- Ne aggódjon, az semmit sem változik – nyugtatta meg a tudós - ez a tükör csak azt mutatja meg, milyenek vagyunk belül. S azt is szimbólumok útján tudatja velünk. A hiúz ravasz, sunyi, de élelmes ragadozó, az uszkár mesterséges állat, mint minden kutya, de jellemző vonása a kedvesség és a „cukiság,” imádja, ha gondoskodnak róla. Jól összeillő pár lennének.

A párocska összenézett, a menedzser azonban rögtön a tárgyra tért.

- Szenzációs találmány -jegyezte meg –, de miként forradalmasíthatná a társkeresést? Hiszen az emberek nem szeretnék megtudni magukról az igazat. Sokkal inkább tökéletesnek szeretnék magukat látni.
- Igen ám, csakhogy így nem találnak maguknak párt – világosította fel a tudós a direktort. - Hiszen korántsem tökéletesek. Ugyanakkor ezt nem hiszik el sem nekem, sem Önnek. A legjobb, ha ezt egy objektív szemlélő világítja meg. Ha például egy mítikus tükörbe néznek. Ez a tükör nem csal, garantálom. Amit látnak benne, az a valóság. Csupa nagybetűvel.

Az igazgató, aki végre már igazi ragadózóvá, az üzleti élet ravasz hiúzává akart válni, úgy határozott, hogy megfogadja a tudós tanácsait.
Az ügyfelek pedig jöttek és jöttek. Igaz, az ügynökséget átkeresztelték Igazi Ezoterikus Pártalálóvá és a honlapon felkészítették őket a mellbevágó spirituális élményre. Az első megrendítő látvány után az ügyfelek még bizalmatlanok voltak, de Takács szimbólumfejtései segítették őket abban a felismerésben, hogy csakis belsőjük feltárása vezetheti őket a társaslét gyönyöreihez, nem pedig a tökéletességben való hit.
Persze akadtak olyan ügyfelek, akik felháborodottan hagyták ott az irodát, ám Takács magyarázatát legtöbben megnyugtatónak találták és hajlottak az ésszerű kompromisszumra. Egyszer az egyik ügyfél disznófejjel és disznópatákkal jelent meg a tükörben, választott kedvese pedig a szamár és a nyuszi keveréke lett. Mindketten sűrűn fintorogtak. Takács simán kivágta magát a helyzetből.

- Ismerje el, uram, hogy alapos túlsúllyal vágott bele a társkeresésbe. A disznó egyébiránt intelligens állat, belső szerkezete a leginkább hasonlít az emberére, de egy hibája van, nem képes kontrollálni a táplálkozását. Ebben valóban hasonlítanak, máskülönben honnan származna az a plusz 30 kiló?
- Igen, így van, tényleg beteszek a fogyókúrámnak, amikor túl sok sütit eszem. De mit csináljak, ha nem bírom megállni?
- Na látja - súgta bizalmasan a prof.- de a maga szamár jövendőbelijét ez nem zavarja. Jó persze, én is tudom, hogy nagyon buta, a tükör nem hazudik, viszont jó az alakja és nyusziként hajlandó meghunyászkodni. Valamit valamiért, Ön is beláthatja.

Az ügyfél belátta. A tükör mindenre fényt derített. Felfedett disznólábakat, pávatollakat, lepkeszárnyakat, hörcsögpofákat, tigrisfogakat, teknőspáncélt, kapirgálókarmokat, uszkárhajat és cicabajuszt. Az egész ismert állati univerzum ott keringett a tükörben, sőt olykor még a kitalált univerzum is. Takács alig győzte megmagyarázni a látottakat. Megesett, hogy egy erőszakos anyós beállt a pár mögé, mondván, hogy így teljes a kép, a párválasztó pedig az alian-sorozat rovarszerű lényét tükrözte vissza. „Asszonyom, nehogy savat köpjön, mert tönkremegy az eszköz!” - kiáltott fel Takács. A vőlegény elállt a házasságtól. De a párválasztó ez esetben is életeket mentett. A szépnem mindig azt várta, hogy komplett tündérszettet láthat az igazmondó üvegben, és sikított, ha boszorkányköpennyel és boszorkánysipkával szembesült. Ami ellen határozottan tiltakozott, de hiába. Ennek nyomán az ilyen boszorkányságban tetten ért hölgy hajlandó volt elfogadni egy bohócsipkás tanárembert vagy egy borvirágos orrú porkolábot is. Végre mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Az Igazi Ezoterikus Pártaláló lett a legsikeresebb társkereső vállalkozás az országban. A tény annál különösebb volt, mivel hosszú idő után először fordult elő az, hogy az igazság megismerése érzékelhető anyagi haszonnal járt.

A dolgok uralnak minket

A Gál házaspár sokáig zökkenőmentesen, botrányok és kilengések nélkül élte a pasaréti újgazdagok mintaszerű életét. A harmóniát elősegítette, hogy Gál Sándor annak idején felesége, Manyika családjának pénzéből indította el vállalkozását. Fura dolog a hála: Gál Sándort egy ideig lekötelezte Manyika szívélyessége. Ez a 10-15 évnyi hálaelőny aktívan hozzájárult a Gál-birodalom kiépítéséhez, a házaspár évekig tartó válóperes huzakodás és hajtépés helyett a vállalkozói rezidencia megalapozására és csinosítgatására fordította pénzét és energiáját. Az ügyvédek helyett az építési vállalkozók és a kényelmi szolgáltatásokat nyújtó üzletemberek jártak jól. A kétszintes házhoz nyírott füvű, rendezett kert tartozott, egy kis sziklás pihenővel. A korona ékköve azonban a legújabb technikai felfedezéseket alkalmazó, a területet impozánsan uraló úszómedence volt.
- Ez az úszómedence saját magát állítja be -újságolta büszkén
vendégeinek Gál úr – Amikor hűs vizet kívánok a rekkenő
hőségben,lehűti a vizet a megfelelő hőfokra. Ha csípősebb az idő és épp meleg vízben szeretnék lubickolni, felmelegíti.
Természetesen a hullámzó Balatont is képes felidézni, szinte méteres hullámokkal. Egészen kiváló munka!
Azt elfelejtette hozzátenni, hogy a legnagyobb hullámzást sosem próbálta volna ki, mert meglehetősen túlsúlyos és rossz úszó volt, ám azért a hullámocskákon való ringatódzás szerfelett megnyugtatta. Nagyon szeretett belegázolni a medence hűs vizébe a napi fárasztó vállalkozói munka és kimerítő loholás után, ez nála már a napi rutin részévé vált. S hogy még kellemesebb legyen a mindennapi kapitalizmus fojtogató öleléséből kibontakozó férfi számára a jutalomwelness, fürdés előtt még be szokott kapni egy kis konyakot, kísérőnek pedig megivott egy üveg erős barna sert. Számára így volt kerek a világ.
Mint azt szokásaiból is látjuk, Gál urat sem faragták fából, ha egy ideig be is érte a masszázsszalonok fehérnépének happy finishével, egy idő után már valami tartalmasabbra vágyott. Titkárnőit persze megválogatta a jól ismert – esztétikai – szempontok szerint, s egy ideig ellenállt az ebből fakadó kihívásoknak, de hát mindenkinek megvan a maga gyöngéje. Gál úrnak az eszméletlen hosszú lábak bizonyultak a gyengéjének, újonnan felvett titkárnője, Kirácska eszméletlen hosszú lábai pedig olyanok voltak, mint az éjszaka, ami sosem ér véget. Bele lehetett veszni. Kirácska mindent megtett azért, hogy minél többet villogtassa színesharisnyás lábait, hiszen van az a pénz, amiért a domborodó, méretes pocakot a férfitekintély egyértelműen vonzó megnyilvánulásának látjuk. A főnök úr heves udvarlásba kezdett, szó szót követett, majd testet öltött a tettekben, és Gál úr egyszer csak arra döbbent rá, hogy egy közhelyes történet főszereplőjévé vált. Egy ideig példálódzott a lóverseny-hasonlattal, hogyaszongya „Kirácska, ez nem lóverseny,” de végtére is be kellett látnia, hogy Kirácskát nem könnyű lóvá tenni, megvan a magához való esze. Elhatározta, hogy a napi rutin részévé teszi a nagy bejelentést, úgy talán minden könnyebb lesz. A kiválasztott napon tehát bedobta a szokásos konyakját, megitta a sörét, majd amikor kellőképp ellazult a bejelentéshez, enyhén befolyásolt állapotban, vett egy nagy levegőt és élete párjához fordult.
- Manyikám, ígérd meg, hogy nem csinálsz jelenetet – indított Gál úr – tudod, semmi sem tart örökké, - folytatta és végül kibökte, mit és hogyan tervezett Kirácskával és Manyikával.
Az egészet rendkívül kulturáltan gondolta lebonyolítani, tudta, hogy vagyona megfeleződik, de a cége megmarad, s továbbra is termeli a pénzt, nincs miért aggódni, show must go on, csak megújult díszletekkel. Az öregecskedő feleség lecserélése olyasmi, ami jár neki, a nagyfőnök is megmondta.
S mint aki jól végezte dolgát, megszabadult az öltönyétől, felvette úszónadrágját és elindult a medence felé.
Manyika korántsem gondolta úgy, hogy semmi sem tart örökké. A bejelentés nem érte váratlanul, egy tapasztalt nő az apró jelekből is le tudja vonni a következtetést és jól ismeri párja gyengéit is. Ugyanakkor nem látta be, adott esetben miért is ne vihetné tovább a cég sikereit egy talpraesett nő.
Megvárta hát, amíg a férje megmártózik a medence vizében, majd elindította a hullámfürdő programot és maximumra csavarta a kijelzőt. Odabent a medencében, mint egy viharba került, magatehetetlen fóka sodródott a háborgó habokban a férje.
Ám, hogy biztosra menjen, Manyika a hőfokot is a legfelsőbb határértékre tekerte, „sülj meg, gazember” jelszóval. A sütőprogramnak nagyvonalúan adott két percet, de közben a viharos Balaton fokozat is életben maradt. Gálnak esélye sem volt a menekülésre. Manyika emlékezett még arra a leckére, hogy a gonosz emberek igen szívósak, ezért semmit sem bízott a véletlenre, a jéghideg fokozatra való átállítás szó szerint szíven ütötte Gál Sándort, akinek hullája a halálos fürdő után magatehetetlenül lebegett a vízen.
- A szíve nem bírta már a halálos üzleti tempót – panaszkodott Manyika a kiérkező rendőröknek – Most az egész cég terhe rám szakad… De hát mit tegyünk, semmi sem tart örökké – sóhajtott az özvegy fájdalmasan.

Két kisabszurd

Az agyfalók

Az agyfalók valójában különleges felépítésű agyférgek, s amikor az emberek épp csak felfedezték ezeket a veszedelmes ragadozókat, mivel a belső tér befalása volt a legnagyobb vétkük, agyfalóknak nevezték el őket. Mikroszkopikus kutatások során derült fény arra, hogy az agyférgek alakja megegyezik a mesebeli trollokéval, mégpedig nem a klasszikus trollformát veszik fel – lásd Ata troll – hanem a Harry Potterből ismert, modernizált és mutálódott trollformát.

Először arra gyanakodtak, hogy egy számítógépes játékból szöktek ki, az elővigyázatlan felhasználók mélységes bánatára. Később egy éles szemű kocka felfigyelt arra, hogy nem a játékok területéről szabadult el a vírus, hanem a fórumok és híroldalak környékéről. A kutatást egy elismert informatikus irányította, aki megállapította, hogy a számítógépes tolvajnyelven trolloknak nevezett vírusok testesültek meg. A troll olyan rosszindulatú jelenség, amelynek gyűlöletkiáradása messze túlnő a weboldalak keretein, ezért teljesen érthető volt, hogy manifesztálódott. A trollféreg, kilépve a virtuális térből, befészkeli magát az agyba és az agysejtek fokozatos belakmározásával előbb-utóbb megbénítja a gazdatestet. A tünetek közé tartozik a heveny dühroham, a logika nélküli cselekvés, a határtalan agresszió és az irracionális gondolkodás. A trollok gyülekezőhelyét, a különösen veszélyes politikai és közéleti fórumokat trollfészkeknek nevezték el, a megfertőződött egyéneket pedig trollface-eknek. Zuckerberg a károsultaknak létrehozott egy alternatív Facebookot, a Trollfacebookot. Itt szabadon tobzódhattak az elférgesedett elmék. A gyűlöletet mérő műszerek valósággal felrobbantak a trollfészkek környezetében. A falánk férgek több millió áldozatnak okoztak elviselhetetlen szenvedést.

A világkormány határozott intézkedéseket ígért, csakhogy bebizonyosodott, maga a politika éltette a trollokat. Csak amikor a fertőzés elérte az elitet, köztük Soros Györgyöt, akkor eszméltek a világ nagyrabecsült vezetői. Bár Soros betegségének felfedezése nem ment könnyen, hisz ő már előtte is úgy viselkedett, mint akinek férgek pusztítják az agyát, a tőzsdeguru legvadabb ötletei világszerte forrongásokat, helyi háborúkat váltottak ki. Ennek megakadályozására háttérbe szorították az akkor már klónozott Sorost, korlátozták a netet, kivonták a pénzt tömegmédiából, és folyamatos igény teremtettek a kultúrára, az emberek tudatos művelésével és mentális fejlesztésével. Na de ez már nagyobb mese, mint a Harry Potterben garázdálkodó trollok története. Valójában az történt, hogy a zombivá vált, agyféreggel fertőzött emberiség polgárháborút kezdett az emberiség másik fele ellen. Ennek történetét azonban hülye lennék elmondani, a kalandos részekért nézzétek a Walking Deadet vagy az Éhezők viadalát, a hoolywoody forgatókönyvírók egy hónap alatt többet keresnek, mint én húsz év alatt, ráadásul írással. Ennek a kisabszurdnak most itt van a vége, ha a magyar író nem folyton taslit és fügét kapna, az én mesém is tovább tartott volna.

A drága kis kutyus

Pengeéles szájú, kórószerűen filigrán nő volt. Vele szemben a piknikus alkatú, de azért erős munkásember és egy hozzá hasonlóan hízásra hajlamos gömbölyded asszony ült. A köztük zajló beszélgetés láthatóan holtpontra jutott. A beállt csönd tovább növelte a feszültséget, végül a rövid szünetet a férfi karcos hangja törte meg.

• Azt hiszem, Berkes asszony…

• Kisasszony – helyesbített a tanárnő.

• Kisasszony – javította ki magát a szülő – azt hiszem, nem értett meg minket. Marcinak fizikából és matematikából is szüksége van az ötösre. Mindkettőt ön tanítja. Nem elég ezekből a négyes, mert úgy nem juthat állami ösztöndíjhoz és nem lehet belőle orvos. Nekünk nincs félévenként egymillió forintunk, hogy bejuttassuk a térítéses helyre. Igazság szerint semennyink sincs. Ezeken a tantárgyakon kívül mindenből ötöse van, csak ön osztályozta négyesre. De nekünk színötös bizonyítványra van szükségünk, csak akkor finanszírozza az állam a fiúnk tanulmányait.

• Értem, csakhogy az év végi záródolgozata egyik tárgyból sem éri el megfelelő pontszámot. A feleletei jók, de amikor nagy anyagrészeket kell átlátni, arra kevésbé képes. Ez adottság kérdése, ezért nem lehet hibáztatni, ez készség dolga. Én viszont nem változtathatom meg a játékszabályokat.

• Mi pedig arra kérjük, hogy legyen engedékenyebb vele szemben – nézett rá jelentőségteljesen az apa.

• Talán tegyek vele kivételt?

• Nyomós okunk van rá, hogy erre kérjük.

• Igen, és mi lenne az? – dőlt hátra székében az igazgatóhelyettes. Nem először kérték ilyen kis szívességre szülők, de mindig rutinosan elkerülte, hogy ígérjen, majd udvariasan elutasította a kérést.

• Csak egy nevet mondok: Bacchus.

• Mit jelentsen ez? – hökkent meg a tanárnő.

• Mindazt, ami kedves Önnek – válaszolta a férfi – cserébe azért, ami kedves nekünk.

A mellette ülő asszony ijedten nézett az igazgatóhelyettesre.

• Ezt most nem értem – hitetlenkedett a tanárnő – kérem, hogy beszéljen világosabban.

• Ha találtunk volna más megoldást, azt választottuk volna. De sajnos tudtuk, hogyan fog reagálni, ezért minden lehetőséget mérlegeltünk. Ha elkerülhettük volna ezt a radikális eszközt, akkor megtettük volna.

• Most már tényleg meg kell kérnem Önöket, beszéljenek nyíltan, mit kellene értenem ezen a furcsa beszéden.

• Nálunk van valami, ami nagyon értékes Önnek. Számunkra kevésbé, de ez mellékes.

• Ez elképesztő! – habogott a tanerő. – Folytassa!

• Lényegre térek: az aranyos, szőrmók Bacchus nálunk van. Tudjuk, hogy kerestette őt, láttuk a hirdetést. De hiába adta fel, nem fogja megtalálni senki.

• Mit csináltak a kutyámmal? – sikkantott fel a nő.

• Ne aggódjon, egyelőre semmit. Megfelelő ellátást kap, csakúgy, mintha otthon lenne, nem tagadunk meg tőle semmit. Ám magán múlik, mi lesz a sorsa.

• Vagyis, ha nem teljesítem a feltételeiket, halálnak halálával hal – mondta a nő, aki pikírtségét még ebben a drámai pillanatban sem veszítette el.

• Valahogy így – tette hozzá a férfi a humor minden árnyalata nélkül. – De visszakaphatja őt, teljes épségben, a feltételeinket ismeri, most már csak teljesítenie kell őket. Nekünk a fiúnk eredményei ugyanolyan fontosak, mint magának Bacchus. Kell az az ötös matematikából és fizikából.

Nagyon mélyen a nő szemébe nézett.

• Ugye tudja, hogy ez zsarolás? – nézett vissza keményen amaz.

• Nincs más választásunk. És önnek sem.

Természetesen mindkét fél tisztában volt a kutyahívők fanatizmusával. Bár a tanárnőnek macskahívőként sem lett volna könnyebb dolga. Feláldozni egy ártatlan életet… nem, ezt nem lehet. Á, egyszer úgyis elérkezik a pillanat, amikor meg kell szegni az elveit.

A tanárnő bólintott.

• Higgye el, jól döntött – nyugtatta meg az apa, s azzal a jóleső tudattal tápászkodott fel a székből, hogy gyermeke jövőjét egyszer és mindenkorra elrendezte.

Újabban ilyen kisabszurdokat írok...

Majdnem egypercesek Paládi-módra.

Három kisabszurd

A kultúrnagyúr

A kultúrnagyúr valamikor költő volt, de most boldog, a kettő között nagy különbség van, a költő kérdez, a költő szenved, a költő kételkedik, a boldog ember sosem kérdez. A boldog ember – mai fogalmaink szerint – kertet ápol, szörfözik, golfozik, borkultúrát teremt és megbecsültséget – magának. A boldog kultúrnagyúr nagyon boldog volt, semmi sem zavarta boldogságát, sose gondolt már azokra, akik költészettel, vagy – kevésbé méltóságosan – a szavak erejével próbáltak előbbre jutni. Semmit sem tett értük, amíg tehetett, de ez így van jól, csak egy kétezer éves kultúrát készültek a szemétbe dobni, ugyan mit számít ez, ha a párt hatalma megmarad. A párt hatalma ugyanis nem ezen a kétezer éves kultúrán alapszik, a párt hatalma önmagán alapszik, fenntartásához szükségesek ugyan szavak, de ezek egészen egyszerű szavak, s ezt a kultúrnagyúr nagyon jól tudta, mindössze kétszáz szót kell használnia a pártnak, többet nem, ennyit ért az az alsó nyolcmillió, akit megcéloztak.

Az a néhány tízezer tehát nyugodtan szörfözhet, golfozhat, és divatos borkultúrát teremthet, nincs mitől félniük – ezt hitte a kultúrnagyúr is, amíg hihette. De egy írótáborban, ahová legnagyobb ellenérzése ellenére el kellett látogatnia, váratlan dolog történt. Egy jelentéktelen, és – természetesen – sikertelen író (teszünk érte, hogy az legyen), véletlenül beleütközött, egy pillanat volt csak, de az író, kihasználva a véletlent, mélyen a szemébe nézett, és azt mormolta: Álmodj Nietzschével.

Attól fogva hiába sportolt, teniszezett és vitorlázott oly sokat, nem tudott olyan mélyen aludni, hogy egy álom ne kísértse meg. Egy szakállas férfi bukkant fel álmában, és azt szajkózta: az igazságnak szüksége van a hatalomra. Ami még sohasem történt meg: szorongással ébredt. Nem értette, hogy történhetett meg ez, de nappal tovább gondolta ezt a nietzschei mondatot: az igazság sosem érvényesülhet erő nélkül, és csak nekünk van ehhez hatalmunk. Az igazság nem juthat el az emberek tudatáig nélkülünk. De mi cserbenhagytuk az igazságot, amivel az emberek bíztak meg minket - riadt a valóságra.

Szorongással ébredt ezután, amit rendkívül méltánytalannak tartott, de a kellemetlen reggel után minden megtett azért, hogy háborgó lelkiismeretét megnyugtassa. Sportolt, meglátogatta a szeretőjét, golfozott, beszédekkel ámította a népet, este pedig lelátogatott a pincéjébe, ahol remekebbnél remekebb borok várták. De hiszen borlovag is volt! Az olyan divatos...

Nietzsche csak hadd uralja az éjszakáit. Hisz csak egy kétezer éves kultúrát készültek a szemétbe dobni...

Szabadságot Svájcnak!

Több tízezer svájci migráns tart Kelet-Európa felé, a határokon torlódásokat okozva. A jelek szerint szerint megelégelték az évszázadok óta tartó állandó biztonságot és egyhangú nyugalmat. Felismerték, hogy ez már a szabadságjogaikat korlátozza és elindultak a szabad világ felé.

A hatóságok jelentős túlterheltségre panaszkodnak és nehezen bírkóznak az új helyzettel. Tudósítónk a migráció okairól kérdezett néhány svájci állampolgárt.

 - Elviselhetetlenné vált az élet számunkra Svájcban – nyilatkozta az egyik svájci menekült. – Izgalmakra vágyunk, de nem kapjuk meg. Azt hallottam, Magyarországon nem fogunk unatkozni. Úgy legyen! Nagyon vágyom már ebbe a csodálatos országba!

  -Úgy tudjuk, a hivatalok alaposan megnehezítették a bejutásukat – vetette fel tudósítónk.

 - Igen, és már ezt is nagyon élveztem. Mifelénk Svájban túl flottul mennek a dolgok, itt meg rögtön packázni kezdtek velünk. Nagyot vitatkoztam az egyik modortalan ügyintézővel és az egyik rendőr fenyegetően felém ütött. Nem talált el, de a szándék megvolt benne... Érzem, hogy itt másféle élet vár rám. Nem akarok Schaffhausen órákat árulni a belvárosban, tovább akarok tanulni és biztonsági őr szeretnék lenni!

 - A svájci jóléti rendszer egyszerűen kiköszöbölte azokat a kockázatokat a mindennapjainkból, amelyekért érdemes élni. Ma már csak egy váratlan baleset vagy egy betegség által élhetjük át azt a tragikus katarzisélményt, ami egy kelet-európai ember hétköznapjainak sajátja. Nem az önzés, hanem az a vágy hajtott Magyarországra, hogy átéljem az emberi lét tragikumát. Nem szeretnék örökké a napos oldalon sétálni, nem vonhatják meg tőlem a menedékjogot, át szeretném élni a lét teljességét – mondta egy filozofikus hajlamú svájci menekült.

    - Most már igazán érzi, hogy él? - kérdezte kollégánk.

  - Már az út alatt tudatában voltam ennek. A hegyeken való átkelés során egy rossz mozdulat, egy rossz lépés könnyedén véget vethetett volna a történetnek. Szerencsére az emberséges embercsempészek sokat segítettek. Szerintem az embercsempészek érdemelnék az idei Béke Nobel-díjat, persze szimbolikusan, hiszen nem tudnék kiemelni egy embert közülük, nem is akarok. Ők mint közösség kaphatnák ezt az elismerést, mint egykor az Európai Unió.

A befogadók közül azonban nem mindenki fogadja örömmel az eseményeket. Egyesek inváziós hadseregnek titulálják a váratlanul beözönlő tömeget, mások riasztónak találják a bevándorlók szokásait és eltérő viselkedését.

   - A svájciak köztudottan szorgalmasak és pontosak. Mi lesz így az egyedülálló magyar munkaerkölccsel? - fogalmazott egy helyi nő.

  - A polikusok szerint hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy Magyarország már sosem lesz ugyanolyan, mint amilyen volt - figyelmeztetett kollégánk.

  - De miért mindig mi alkalmazkodjunk? Tiszteljük mások szokásait és hagyományait, cserébe elvárjuk, hogy ők is tiszteljék a mi hagyományainkat. Például, hogy tartsák be a hosszú cigaretta - és kávészüneteket, gyakrabban térjenek át a valóságos munkáról a verbális munkára és néha ők is vegyenek részt az össznépi fúrásban - fejezte ki sarkos véleményét a nő, aki mint kiderült, munkaügyi szakértőként dolgozik egy állami intézménynél.

A sebtében összeállított szociológus bizottság javaslatára csepeli és kőbányai panelekben szállásolták el a bevándorlókat, mivel a legizgalmasabb területen, a nyolcadik kerület belsejében, az Illatos úton és a Hős utcában már nem maradt hely. Így is nagyon boldogok, és megrohamozták a környékbeli gyorséttermeket munkalehetőség után kutatva. Egyelőre élvezik a helyzetet – mondják, hogy a választásaiknak itt valóban tétje van, s hogy itt mindenkivel megtörténhet minden.

Váratlan fordulat

A férfi hangja kis híján elcsuklott, ahogy a váratlan bejelentést tette.

– Nézd, sokat gondolkodtam kettőnkön. Érzem, hogy valami megváltozott kettőnk között.

– Ne kímélj – roskadt le a nő egy székre. – Látom, hogy régóta készülődsz erre a bejelentésre. Mondd ki! Mondd hát ki végre!

– Jó, azt hiszem, elkerülhetetlen – feszengett a férfi. – Kimondom. Szeretlek!

– Jaj, ne! Tudtam, hogy erre készülsz! Hogy történhetett meg ez kettőnk közt?

– Nem tudom – tárta szét a karját a férfi. – Csak úgy megtörtént. Egyszerűen belédszerettem. Nem tehetek róla. Nincs lelkiismeret-furdalásom, rajtam kívül áll ez az egész.

– Nincs lelkiismeret-furdalásod? – csattant fel a nő. – Talán én biztattalak erre? Nem voltam elég független személyiség? Nem óvtam eléggé a fészkemet?

– Nem haragudhatsz rám azért, amit nem tudok uralni.

A nő egy pillanatig maga elé meredt.

– Ami azt illeti, én is hibás vagyok. Én sem vagyok közömbös irántad. Nagyon valószínű, hogy a kapcsolatunk előbb-utóbb átfordult volna együttélésbe.

– Szomorú, de így van. A változás ellen nehéz küzdeni.

A nő fejében már csak egy nyugtalanító gondolat járt: mit fog szólni ehhez a világ? Hogyan fogadják majd a barátnői, barátai és rokonai, hogy feladta a függetlenségét? Hogy fog megbirkózni a szánakozó tekintetekkel, a lesajnáló megjegyzésekkel és ajakbiggyesztésekkel? Végül legyintett magában: megbocsátják neki, mert mindig is nonkonformista volt.

Szerelemfüggők című regényem átdolgozott változata fondorlatos módon a Csajok és pasik blogon is megjelent folytatásokban, így "lett" az "Egyre többen mondanak le a szerelemről" című posztnak 13427 olvasóm. Bár így történne minden írásommal. 

Ezt a gyakorlatot követtem még jó néhány alkalommal, kiemelve egy-egy részletet. Mindig volt rá kereslet. Cáfolatául a kiadók örök érvének, hogy nincs rá kereslet...

Egyre többen mondanak le a szerelemről

2015.08.18. 07:52 csajokespasik

„A nők az anyagi biztonságot, a férfiak az erkölcsi támogatást keresik. S hol marad a szerelem?” - a szerelemhez nem kell tudatosság, talán ezért is nem olyan népszerű manapság. A szerelemhez öntudatlanság kell, amit a hétköznapok során - állítólag - nem engedhet meg magának a mai ember. A szerelemben a lét öntudatlanságát érezzük, s mivel ösztönös az érzés, megszabadulunk az értelemtől és a felettes éntől, amely óvatosságra int.

 

Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

 

Mindannyian változunk, de másképp változik a nő és másképp a férfi. Ha különböző irányba indulnak el, a különbség olyan nagy lesz, hogy már minden apróság fáj. Az eldurvuló kapcsolatokban a másik fél minden szokása, minden tette, minden mozdulata zavaró és elviselhetetlen. A férfi, ahogy megérzi a véget, általában menekülni kezd, egyre többet van házon kívül, munkahelyén, baráti körben, vagy egy másik nőnél tölti el az időt, hazaérkezvén a számítógépet bújja vagy tévét néz. A férfi tipikus válasza azonban nagyon hamar kiváltja a nő végső ultimátumát, hamarabb, mint a férfi gondolná, s egy nem is olyan távoli nap keserűen arra ébred, mennie kell.

Nem tudjuk, hány válásnak és ezen keresztül hány egyéni tragédiának volt oka a baráti kör, a szellemi partnerek által nyújtott társasági élet, azok az együtt töltött órák, amik beszélgetéssel, elmélkedéssel, éjszakába nyúló vitákkal telnek. A feleségek többsége nem érti ezek célját, féltékeny irigységgel tekint az ilyen alkalmakra, személyes sérelemnek, az elhanyagolás biztos jelének veszi. Kevesen ismerik el, - főként a házastársak soraiból - számunkra az élet igazi értelméhez tartozik, hogy elmélkedjünk, beszélgessünk és vitatkozzunk az élet dolgairól, hogy azt a tudást, amit megszereztünk, megosszuk másokkal is. Egy gyakorlati ember számára ez önzés, a szellemi ember önzése, amit a "mai világgal" szemben pofátlan módon kialkudni merészelt magának.

A nő ugyanis, ahogy megházasodott, elkezdett a családjának élni, elhanyagolta a barátnőit, nem találkozott többé velük. De vajon ki kérte, ki kényszerítette arra, hogy megsemmisítse a külső kapcsolatait? Nem lehet, hogy a férfi megértette volna, helyet kell szorítani ezeknek a nő életében is, ezért néha a férfinak kell otthon maradnia ellátni saját magát, esetleg a gyerekeket?

Egyre többen mondanak le a szerelemről, előre rettegve attól, hogy az unalom és a megszokás előbb-utóbb úgyis felőrli, nem érdemes hát kísérletezni, hogy éppen mi jussunk túl ezen a vízválasztón, így is, úgy is a meguntak sorsa vár ránk. Aki elképzeli a jövőt egy másik emberrel, csak a kudarcot, a bekövetkező megcsömörlést, a heves vitákat, a kibékíthetetlen ellentéteket látja.

Ha mégis választanak, tudatosan választanak, a nők az anyagi biztonságot, a férfiak az erkölcsi támogatást keresik. S hol marad a szerelem? A szerelemhez nem kell tudatosság, talán ezért is nem népszerű korunkban. Ellenkezőleg, a szerelemhez öntudatlanság kell, amit a hétköznapok során - állítólag - nem engedhet meg magának az ember. A szerelemben a lét öntudatlanságát érezzük, s mivel ösztönös az érzés, megszabadulunk az értelemtől és a felettes éntől, amely óvatosságra int.

Csakhogy az új világban óvatosak és bizalmatlanok lettünk, hisz e dzsungelben mindig leselkedhet ránk valaki, aki a javainkra pályázik. Rengeteg elszegényedett, reménytelen helyzetben lévő ember képes rá, hogy másokat kifosszon vagy megrövidítsen. S nemcsak ők, van, akinek éppen a ragadozó életforma felel meg. Ez nem kedvez az általános közbizalomnak. De mégis, mindenki találhat valakit, akire rábízhatja magát. A csalódás nem törvényszerű, a szeretet képes beforrasztani a sebeket, képes megmenteni szakadék előtt álló embereket, képes összebékíteni más-más oldalon álló feleket.

Miért van olyan sok magányos ember? Miért nem látják, amit minden vallás és minden etikai rendszer hirdet évszázadok vagy évezredek óta: hogy az élet célja maga a szeretet? Jézus és Buddha, Mohamed és Lao-Ce, a Védák és a Tóra egyvalamiben egyetértenek és lényegüket tekintve ugyanazt mondják: a szeretet minden. Vigyázd, hogy napjaidban el ne szalaszd megélni! Ha megtalálod az örömöt, sosem érhet felkészületlenül semmilyen tragédia. Minden nap legyőzöd a sötétséget, mert adsz egy pofont a feledésnek. Ha az életben csak egyetlen emberre is hatsz, ha csak egyetlen emberrel is összefonódik a sorsod, máris tiéd a halhatatlanság.

A szkeptikusok biztosan vitatják e nézetemet és már hallom a fenntartásaikat, miért beszélünk az élet értelméről, az életnek úgysincs értelme, hacsak nem a puszta létfenntartás. Amikor azonban őket faggatják életük legszebb élményeiről, sosem arról számolnak be: „a legszebb az, hogy életben maradtam,” vagy hogy „maradandó élmény, hogy továbbvittem a fajt.” Akinek van mire emlékeznie, vajon mire emlékszik vissza a legszívesebben? Talán örömmel gondol egy jó munkahelyre, egy előléptetésre, egy kellemes utazásra, egy extatikus koncertre, de a legnagyobb gyönyörűséggel csakis a szerelmével, a szerelmeivel együtt töltött órákat, napokat, éveket idézi fel.

A nők körül forog a világ. Hölgyeim, a világ tengelyének lenni nagy teher, s ilyenkor minden segítség elkél. Segíteni szeretnék, de nem akarok hazudni, hízelegni, hamis képet festeni vagy tényeket elhallgatni. Ezekből, úgy vélem, van részük elég.

A nőktől mindent el kell fogadni, mert a legszebb dolgokat csak nőktől kaphatjuk. Ám néha a legszebb élmények is hirtelen keserű tapasztalatokba torkollhatnak, mint mikor egy vágyálom minden átmenet nélkül rémálomba fordul.

 

FacebookTumblrTweetGoogle+

17  komment hozzászólás

Címkék: szerelem remény megmondás rEste Al Bundy-szex

Közreadom "a lírikus epilógját," ami a Szerelemfüggők című regényem elejének átdolgozott változata. Fondorlatos módon a Csajok és pasik blogon közöltem, így "lett" 12560 olvasóm. Bár így történne minden írásommal. 

Ezt a gyakorlatot aztán követtem még jó néhány alkalommal, kiemelve egy-egy részletet. Mindig volt rá kereslet. Cáfolatául a kiadók örök érvének, hogy nincs rá kereslet...

Paládi Zsolt füveskönyve

Bevezető gondolatok:

A Napi magyar Coelho Paládi Zsolt író „maforizmáit” tartalmazó kötete.

Ma az iránymutató, biztató, életigenlő gondolatokra nagyobb szükség van, mint valaha. A brazil író nyomdokán haladva azt gondolom, hogy magyar környezetben másfajta aforizmák segítik az életben maradást és a lelki-szellemi kiteljesedést, mint a nyugati világban vagy a latin miliőben. Ezek az aforizmák örömközpontúak. Mert a Napi magyar Coelhonak az örömre kell összpontosítania, hisz ebben az országban abból van a leg­kevesebb. Egyfajta Örömtréningnek is felfogható a Napi magyar Coelho olvasgatása, felvértez a harc előtt, megtanít örülni, a fájdalmat kimondani és feldolgozni.

„Örömre kell berendezkedni. Nem szabad félni a teljes örömtől.

Ahogy Nietzsche mondja: ’Mély a fájdalom, de az öröm még mélyebb. Az öröm öröklétet kíván, mély, mély örökkévalóságot!’ ”

Pilinszky János

Hozzáférhető itt:

http://www.mek.oszk.hu/14600/14692/index.phtml

Sötét nyár

 (Megjelent a Partium 2014-es őszi számában)

            1813 nyarán az égre tömör falként ránehezedő sötétségen még néhány perc erejéig sem tudott áthatolni az életadó fény. Sötét fellegek borultak Európa egy részére, így Angliára is, és nem látszódott szemernyi jele sem annak, hogy el fognak vonulni. Távol, Keleten kitört egy vulkán, a vulkáni hamut pedig Európa északi felére sodorta a szél. A termés katasztrofálisnak ígérkezett, a parasztok a világvégére készültek, a hívők engesztelő ceremóniák sorát tartották, és szüntelen imádkozással próbálták kiengesztelni a láthatatlan, de engesztelhetetlennek tűnő Istent.

            Az elhagyatott kastély egyik szobájában a petróleumlámpa gyenge fényénél két homályba burkolódzott alak üldögélt. Odakint vihar készülődött. Byron és barátja, Shelley, akik eljutottak az ateizmusig, nem aggódtak a baljós események miatt. Elfogadták a tudományos magyarázatot, de élvezték a különleges helyzetet, a kísérteties hangulatot, amely mindenkin úrrá lett. Az emberek legalább számot vetnek a Végzettel – mondta cinikusan Byron – és a Végzeten keresztül saját magukkal is szembenéznek. Az emberek utálnak gondolkodni – kontrázott Shelley – miért hiszed, ha sötétség borul rájuk, rögtön magukba néznek. Azt hiszik, meg fognak halni – így Byron – és a halál közeledtével az ember mégis csak hajlamosabb az elmélkedésre, és ennek során talán rájön, mire kellett volna összpontosítania.

            Vagy még ezt sem teszi – akadékoskodott Shelley – hanem a templomban fohászkodik és megpróbálja megbékíteni a Mindenhatót. Az ücsörög a templomban folyton, akinek sok a lerónivalója – tette hozzá Byron. Mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen gondolkodniuk – így Shelley – ezért kitalálták Istent, aki felelős mindenért. Pedig csak maguk felelősek a saját helyzetükért, és csak magukért tehetnek valamit, más nem fog tenni értük.

—    De mégis, látod, hogy várják a csodát. Semmi mást nem tesznek, csak a csodára várnak, ami soha nem érkezik meg.

—    Mert nincs is csoda! Valamennyi évet én is leéltem már, de tudom, nincsen csoda. Velem még soha nem történt semmi természetfölötti! – mondta Shelley.

—    Szerinted ez azt jelenti, hogy nincs is semmilyen természetfeletti? – incselkedett Byron, holott jól tudta, mi a válasz. – Szerintem pedig az ember képes alkotni valami természetfelettit. Akár a saját teremtő erejéből, nem kell ehhez semmilyen segítség, csak az ember zseniális elméje.

—    Hallottam, hogy a tudósok az elektromosság segítségével felélesztettek egy békát. Belevezették az áramot és feléledt, egy ideig ugrált, majd kifáradt. Tartós eredményt nem tudtak elérni vele, de mi lesz, ha majd erre is képesek lesznek?

—    Hamarosan képesek lesznek, hiszen a haladás és a tudomány fejlődése megállíthatatlan. Fél évszázada még az elektromosság létezéséről sem tudtunk, ma pedig szédületes gyorsasággal kísérleteznek vele és az eredményeket közzéteszik a folyóiratokban.

—    Ez az igazi csoda, s ha nem csak egy békát, hanem bármilyen más, összetettebb élőlényt is képesek lesznek életre kelteni, az igazi fordulópont lehet. Nem mondom, bizonytalan vállalkozás egy lelketlen testbe lelket lehelni. Még a létező lelkek viselkedését sem tudjuk jó értelemben befolyásolni. A felvilágosodás, a haladás hívei mekkora erőfeszítéseket tettek és még mindig a sötétség és a babona az úr az emberek halhatatlan lelke felett! De lehet, ha egy teljesen szűzi, tiszta lappal induló lény lesz a kísérlet tárgya, akkor elképzelhető, hogy vadonatúj eszméket tölthetünk belé, nem lesz megfertőzve előítéletekkel.

—    Vagy épp ellenkező folyamatot indíthat el benne ez – vetette ellen Byron – naiv hittel közeledik az eszményekhez, mivel nincsenek előzetes rossz tapasztalatai, s végül csalódnia kell az emberben, az eredeti mintában, amely változékony és szeszélyes, és egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte.

—    Ezt kellene megírni! – kiáltott fel Shelley – Hogy az új ember képtelen felfogni a „természetes ember” formátlan vágyait, ösztöneit. S főként azt nem képes megérteni, hogy hagyhatja cserben a szeretet legszentebb gondolatát. Ez olyan ellentétet kavar fel benne, amivel nem tud szembenézni, ami felemészti. Végül kiderül, a mesterséges ember igazabb ember, mint a természetes.

—    Zseniális gondolat! Valóban ez zajlik le, ha egy lény becsöppen az emberek világába. Nekünk a színlelés, a mimikri már lételemünk. De egy őszinte lénynek ez nem ujjgyakorlat, nem tanulta meg a játékszabályokat és elveszik a kimondott és a létező világ ellentmondásaiban.

—    A gyakorlat! Nos igen, a gyakorlat kétszínű színháza hiányzik belőle. Amit mi húsz, harminc, negyven évig gyakorlunk és bármennyire nonkonformisták vagyunk, a vérünkké vált. Nem létezik ember a mimikri gyakorlata nélkül. De ha mégis, az már nem ember! A közösség is kiveti magából.

—    A mesterséges ember nyilván racionális lény – lelkesült fel Byron – ezért nem érti, hogy az ember nem az, és hogy irracionális ösztönök vezérelnek minket. Az élet nem tisztességes. Aki a semmiből kezd új életet, nincs tisztában vele. Hosszú évtizedek emberi közösségben töltött idejének tapasztalata nyomán jövünk rá erre. Az új életre keltett ember még nem ismeri azokat a törvényszerűségeket, amiket a felnövekvő generációk a csalódások során sajátítanak el.

—    És fellázad az Isten ellen! Mi más lehetne a végkifejlet? Mi is ezt tesszük, egyfolytában lázadozunk a világrend ellen. Fel fog lázadni a teremtője ellen!

—    Csakhogy ne felejtsük el, a teremtője egy ember. Ő azt tiszteli teremtőjeként, aki életet adott neki.

—    Mondjuk ki, kicsodát. Legyen talán német? Mondjuk doktor Frankenberg vagy Frankenstein?

—    Ez jó, a németek amúgy is mindig kísérleteznek. A németek a tudomány emberei. És a halálkultusz emberei. Imádják, szertartásos tisztelettel övezik a halált. A halál az ő barátjuk, a vele létesített meghitt viszony az ő találmányuk.

Újabb villámlás dörgött el a közelben. S mintha ebben a villámlásban valami határozottan megmutatkozott volna. Mintha a fények játékában megláttak volna valamit.

—    Menjünk ki a viharba! – javasolta izgatottan Shelley - Mintha láttam volna egy alakot a villámlás fényében! Valami torz figurát!

—    Képzelődsz! És nagyon el fogunk ázni. No, nem mintha nem lennénk elázva már, csak szerencsére másképpen – mondta fáradt hangon Byron unott spleent erőltetve magára. De a gondolat titkon őt is felvillanyozta.

Kirontottak a sűrű függönyként zuhogó esőbe. Mint két nyargaló csikó, egymással

versenyezve futottak a tópart felé. Mit törődtek ők most a villámmal, várták a villámot. Keresték a veszélyt, mint elődjük és mesterük, Wordsworth, aki az Alpokban bolyongva minden lépésével kockáztatta a halálát. E pillanatban úgy érezték, igazán élnek. Homályosan sejtették, már nem soká lesznek e bolygó vendégei…

            Az égen vörös jelek tűntek fel, de csak messze, a felhők között cikázott át a mennykő.

—    Jöjj közelebb, elektromosság, új világunk elixírje! – kiáltott fel Byon.

Az ég meghallgatta kívánságukat, a következő kisülésnek egy csenevész kis fa esett

áldozatául. A két költő valósággal ünnepelt. A tűz fellobbantotta fantáziájukat. A tóparti fűzfákat óriásoknak nézték.

—    Szerintem ott lesz az emberünk! – mutatott a csónakok felé Shelley. – Ott lesz az a Frankenstein, meglásd! Találkozunk vele!

—    S ha már ott vagyunk, hajókázzunk is egyet vele! – javasolta Byron.

—    Megőrültél? Fel fog borulni velünk a csónak!

—    Ha így lenne, nagyon megtervezett lenne a halálunk! Méltó lenne hozzánk!

Elérték a tópartot, a csónakok a vízen táncoltak. Az egyiket a két barát közös erővel

zabolázta meg. Kivonszolták a partra, mert a hullámok miatt nem tudtak volna beugrani a lélekvesztőbe. De mielőtt nekirugaszkodtak volna a haboknak, a csodált elektromos energia a vízbe csapott. Ereje meghőkölésre késztette hőseinket.

            A fények játéka különleges formát öltött előttük. Míg az ég tetején vörös nyalábok tűntek fel, ez a sugár mélykékbe fordult, a peremén kiszélesedett és ovális alakot öltött. Egy pillanatra elvakította őket a jelenés. A kisülés csaknem megpörkölte a parthoz közelebb álló Shelley-t. Mindketten hátrahőköltek, megtorpanva álltak egy darabig, majd megfordultak, hogy a tó közelében levő menedékház felé vegyék az irányt.

            — Láttad, mi villant meg a fényben? – kérdezte Shelley.

—    Igen, ezt a jelenséget hívják úgy, hogy gömbvillám – válaszolt Byron.

—    Nem, nem gömbvillám, ez olyan volt inkább, mint egy ellipszis. De én mást is láttam benne.

Elértek a viskóig. A kis ház most melengetően barátságosnak tűnt a zord idő

tombolása közepette. Levették elázott felöltőjüket, és felidézték a veszélyes természeti tüneményt. Shelley fenyegető jelet vélt felfedezni benne.

—    Nem fogsz hinni nekem – kezdte komoran – de én úgy gondolom, hogy a jövőm tükröződött vissza ebben a villám nyújtotta képben.

—    Szerintem túlzol, ez csak egy közönséges gömbvillám volt.

—    Nem, láttam, amit láttam, határozott formákat és alakokat. Először egy báb villant meg a szemem előtt, aztán a bábból kibújt egy pillangó, amely felszállt az égbe.

—    És?

—    És a lepke hernyó- vagy bábállapotból való kibontakozása a halott testből a felröppenő lelket jelenti a népi hitvilágban. Vagyis ez azt jelenti, hogy halott leszek és lelkem hamarosan elszáll a semmibe.

—    Ezt mind a villámból olvastad ki?

—    Te is észlelted, hogy nem mindennapi eseménnyel álltunk szemben. És ennek jelentése van.

—    Nos hát. Nem mondom, hogy az én fantáziámat nem mozgatta meg az eset, elvégre költők vagyunk. Csakhogy én egy csónakot láttam a bábod helyett, és egy lángoló kék sast, amivé a csónakod alakul és ami az ég felé tart. A fénybe szálló sas éppenséggel a halhatatlanságodat jelenti! – csillapította barátját Byron.

—    Bizonyos értelemben talán halhatatlan leszek. De ez nem mond ellent annak, amit az előbb mondtam. Ha csónakot láttál, akkor talán épp csónakban lelem halálomat.

—    Miért ragaszkodsz mindig ilyen tragikus magyarázathoz, barátom! Ne felejts el, neked még meg kell írnod Frankenstein történetét. Ki írná meg helyetted, ha ennyire elébe mész a halálnak?

—    Az ember ezt érzi. De igazad van. Frankenstein még vár rám, van miért sietni.

Visszaballagtak a kastélyba, és látták, hogy odabent már tart a mulatság. Mary Shelley egy férfival táncolt, akinek a homlokát varratok éktelenítették.

Önmegvalósítás művészi fokon

2. rész

Népfőiskolai elvek

 (Megjelent a Confessio 2013/4. számában)

            Elérkeztünk hát Dánia egyik nagy büszkeségéhez, a népfőiskolákhoz. Kelet-európaiak, afrikaiak és ázsiaiak, mindannyian izgatottan léptünk a barátságos termekbe az első órákon, nyitott szívvel és szomjas kíváncsisággal hallgattuk a dán tanárok és diákok szavait, várakozással fordultunk feléjük, hogy kiragadhassunk néhány szeletet a skandináv életből. Valamennyien egy szegényebb környezetből, egy szürkébb és ridegebb világból érkeztünk ide. Tudtuk már, hogy a népfőiskolák ideája innen származik és innen terjedt el először Skandináviába, hogy aztán az egész világot behálózza. Tudtuk, hogy a legautentikusabb helyre érkeztünk a népfőiskolai módszerek tanulmányozásához, tudtuk, és büszkék voltunk rá.

            Én már azt is tudom, hogy Dánia nem lett volna az, ami, népfőiskolák nélkül. Hogy a népfőiskolák szelleme erősítette-e meg a dánokat közösségi tudatukban, vagy pedig a dán nemzeti öntudat csúcsosodott ki a népfőiskolákban és tette ezt meghatározó népnevelési eszközzé, e kérdést nem kívánom eldönteni. Talán mindkét kijelentés igaz.

Első óráinkon magyar fülnek talán az hangzott a leghihetetlenebbül, hogy a korrupció szinte teljesen ismeretlen Dániában. Pedig a számoknak mindenképpen hinnünk kellett. Később, mikor találkoztam itt élő magyarokkal, ők is megerősítették, a korrupció mértéke elenyésző. A társadalom összetartása olyan nagy, hogy a törvénytelenül gyarapodni kívánó egyén visszariad a közösség megbélyegző ítéletétől. Ez az oka többek között annak is, hogy még Koppenhágában sem botlottam luxuskategóriájú sportkocsiba. A skandináv visszafogottság természetük alapjaiban rögzül, évszázadok óta. De biztos, hogy a háború utáni prosperitásban került igazi próbák elé, ám ekkor szerencsésen kiegészült az elesettek, hátrányos helyzetűek, a szegények támogatásával és az általános együttérzés népszerűsítésével.

            Minket, magyarokat, mint a korrupció egyik éllovas-országának lakosait, felettébb érdekelt, miként lehet megelőzni vagy megfékezni ezt a hamar elburjánzó betegséget. A korrupcióról szóló vitanapon megpróbáltunk a végsőkig elmenni a dán példa esetleges hibáinak feltárásában. Mi van akkor, ha valaki mégis elfogadja a kenőpénzt? – hangoztattuk. Ha politikus teszi, a választói számon kérik – válaszolták. Ott a nyilvánosság, a számtalan civil szervezet, a polgárok ellenőrző szervezetei, kizárt, hogy valaki átjusson a szűrőn. De ha mégis, és titokban marad a simli? Nem marad titokban, mert ha csak egy állampolgár is megtudja, már fordulhat is ezekhez a szervezetekhez, aztán ott van a sajtó, amely itt független, és utánajárnak, felgöngyölítik a szálakat, közzéteszik a bűnösök neveit az újságokban, ezt pedig senki sem kockáztatná Dániában.

            Ez meghaladta magyar fantáziánk korlátait. Sehogy sem fért a fejünkbe, hogy egy nép tagjai hogyhogy nem a rendszer megkerülésén törik a fejüket állandóan, ahogy mi tesszük. Itt nagyon résen kell lennie az adóhivatalnak, a rendőrségnek vagy az államnak, ha a találékony magyart fülön akarja csípni. S bár törvényeink egyre szigorúbbak, a bűnösnek elég gyakran sikerül megtalálni a kiskaput.

            A tanárunk, Per, egy ötvenes úriember, aki korábban repülőtisztként szolgált, egy példával illusztrálta számunkra a dán viszonyokat. Ha, tegyük fel, Mogens, a népfőiskola igazgatója elvisz magával a rendezvényükről egy üveg márkás bort, hogy megvendégelje vele otthon a barátait, a kollégái szóvá teszik a magatartását. Hiszen azt a bort a főiskola költségvetéséből állták, tehát főiskolai célokra is kell fordítani. A magánélet nem közösségi érdek, így a többiek lefülelik a „tettest.”

            A dánok figyelnek egymásra, és ennek – a mi magyar szempontjaink szerint – nem csak jó oldala van…

            A korrupció elleni harcot megkönnyíti, hogy a dánokban igen erős a társulási hajlam, rengeteg nem állami, civil szervezet létezik. (Összefoglaló szóval non-governmental organization: NGO.) A legtöbb dán tagja valamilyen civil szervezetnek.

            A dánok ugyanis előre gondolkodnak, és ennek során rádöbbentek, a hagyományos közgazdaságtani felfogás önmagában már nem képes választ adni az új világgazdasági válság utáni társadalmak kihívásaira. Egyre nőnek a jövedelemkülönbségek, nagyarányú a munkanélküliség és a versengő, szabadpiaci gazdaság tönkreteszi a természeti környezetet. Az emberiség létérdeke, hogy a gazdaság az ökoszisztémák eltartóképességének határain belül maradjon. A nonprofit szervezet egyike azoknak a gazdálkodási-szervezeti formáknak, amelyek elvezethetnek egy újfajta gazdaság kialakulásához. Emellett az NGO-k a civil szféra demokratikus elveket biztosító, önigazgató jellegét erősítik. A nonprofit szervezeteknek ilyen elsöprő népszerűsége egybevág az öncélú profitelvet kritizáló irányzatokkal. Így például XI. Pius pápa Quadragesimo Anno kezdetű szociális enciklikájával, amely azt hirdeti, gazdasági cselekvéseinknek erkölcsileg motiváltnak kell lenni, vagy Karl Schumacher, Zsolnai László és mások munkásságával.

            A negyedik fejezetben nagyobb teret szentelek az újfajta gazdaság egy másik kulcstényezőjének, a szövetkezeteknek. A dán szövetkezetek tagjaik foglalkoztatását és ellátását, vagy az értékesítés és a piac megszervezését tekintik fő feladatuknak, a szolidaritás elve kerül előtérbe, a profitelv háttérbe szorul. Lokális gazdaság, szívességbank vagy helyi pénz: a globalizáció ellenhatásaként működő kísérletek. A nem kormányzati társadalmi szervezetek viszont nem csupán kísérletek, hanem egyik fontos pillérei a dán boldogság és versenyképesség lenyűgöző mutatóinak.  

            „Ha kinyitják a helyi telefonkönyvet és megnézik a helyi szervezetek listáját, meg fognak lepődni. Minden érdeklődési területre, minden helyi gondra megvan a megfelelő szerveződés” – újságolta nekünk büszkén Per. „Vegyük csak egy átlagos 45 éves nő esetét. Ő tagja a DGI- sportsnak, a helyi sportszervezetnek, ahol a tömegsportot fejlesztik és persze aktívan részt is vesznek benne. Tagja a Brugsen szupermarket-hálózatnak, ahol a diszkontárak megtartását ellenőrzik. Tagja természetesen a szakszervezetnek, az FFD-nek, és a szolidaritási alapnak, a Barátság Társaságának (Friendship Society DK-PNG).  Önfejlesztő programokban vesz részt (Art of living) és támogatja a helyi képzőművészeti szövetséget (Local-Art).”

            A dánok tudják, ezek a szervezkedések értük vannak, értük jöttek létre, ezért hajlandók tagdíjat is fizetni. Vagyis még ők fizetnek azért, hogy a közösségért dolgozhassanak. Ez a szemlélet távol áll a magyar mentalitástól, ahol még mindig mindenki egyedül akarja megoldani a maga problémáját, és nem is érdekli, mi a másik ember gondja. Ez egy régi magyar nyavalya. Nagy magyar íróink mellett gróf Klebelsberg Kuno (1875-1932), magyar politikus, a népiskolai program megalapítója és vezetője is sokat töprengett rajta. A Bethlen István vezette kormány kultuszminisztere (1922-1931) Beszédeiben így nyilatkozott erről: „Törekvéseinknek minden téren egyik fő hibája a szervezetlenség és a tervszerűtlenség. Általában túl sok magyar ember tartja magát egyéniségnek, amiből azután jogot merít önkényes célkitűzésre, csapongásra, és rokontörekvésű emberekben inkább versenytársat, sőt ellenséget lát, semmint munkatársat, kivel a közös cél elérésére erőit egyesíteni kellene.” Érdemes elgondolkodnunk azon, vajon joggal tartjuk-e magunkat olyan egyéniségnek, aki köteles a maga útját járni. Nem lenne inkább célszerű néha feláldozni valamit ebből az individualizmusból a közös cél oltárán?

            Klebelsberg így fűzi tovább gondolatát: „Bennünk magyarokban kisebb a társulási készség és képesség, nehezen tudunk többen együttműködni. Az első lelkesedés ellobbanása után nálunk az egyesületi munka rendszerint rászakad egyetlen kitartóbb emberre.” Saját tapasztalatai alapján beszélhetett, hisz tudjuk, milyen nagy harcot folytatott az 5000 népiskola létesítéséért. „Ebben az országban túl sok a negatív ember” – írja Neonacionalizmus című művében. „Rengeteg kritikai elme van közöttünk, szellemes férfiak, akiknek beszédei azonban úgy hatnak, mint a választóvíz. Dolgos, alkotó, teremtő s egymás mellett békésen megférő magyarokra van szükségünk.”

            Alkotó, pozitív gondolkodású embereket kell tehát aktív munkára serkentenünk és támogatnunk Magyarországon is, ha gazdagabbak, fejlettebbek és népszerűbbek akarunk lenni. Meg kellene teremtenünk közös összetartásunk alapjait, s ha még a részletekben vitatkozunk is, abban, hogy a fejlődés, a nemesedés, az emberségesebb társadalomért végzett munka mindannyiunk érdeke, abban egyet kellene értenünk. Nem reménytelen ügy ez, hisz nem ment ez a dánoknál sem könnyen. Mégis gyökeret vert náluk az összetartás gondolata és igénye.

            Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha az összetartozás egyik ősokát a XIX. század folyamán elterjedő „népegység” gondolatára vezetem vissza. Grundtvig a népegység nevet adta annak a társadalomközpontú összetartó erőnek, ami a közös érdekek alapján az egész népet összefogja. A népegység gerince a parasztság, de a dán nép egésze együtt birtokolja a hatalmat, senkit sem zárnak ki, mindenkit igyekeznek felzárkóztatni. Eszerint az elv szerint mindenki egyenértékű az anyagi különbségek és az eltérő képességek, adottságok ellenére. Ma ezt úgy mondanánk, hogy minden ember értékes. Az állam a népi közösség értékeit és céljait teljesíti be. Ennek érdekében fontos az egyén felvilágosítása, a szabad szellem jegyében kell tágítani látókörét és ismereteit.

            A népegység fogalma mellett a dánok szívesen látnak el mindent nép előtaggal. Népfőiskola, néphatalom, népegyház, népiskola (általános iskola elnevezése Dániában). Mindezzel demokratizmusukat kívánják hangsúlyozni.

            Nikolaj Grundtvig (1783-1872) dán miniszter, evangélikus lelkész, prédikátor, szociálpolitikus és költő az életet szolgáló iskolát kívánta megteremteni. Elítélte a klasszikus latin műveltségen és lexikális ismereteken alapuló „fekete iskolát.” Iskolai szemlélete a szabadságra és a tanulási kedvre irányult. A több száz zsoltárt is jegyző lelkész módszerének filozófiai alapjait a brit liberalizmus és a német idealizmus eszméi képezték. Locke-ra, Herderre és Kantra támaszkodott, valamint Condorcet műve insprirálta: a Beszámoló az általános közoktatás megszervezéséről (Report on the General Organization of Public Instructions).

            Hogyan néz ki az élet szolgálatát ellátó iskola a gyakorlatban? Nordfynsön különböző funkciókat ellátó osztályok, csoportok voltak. A miénk, a Take the Future nemzetközi brigádot alkotott, észt, litván, kameruni, libériai, nepáli, cseh, magyar és dán tagokkal. Tananyagunk a Ken Wilber-i integrálpszichológia tanain alapult. Kommunikációközpontú, aktivitást igénylő foglalkozásokon vettünk részt. Igyekeztünk megtanulni a demokráciát, igyekeztünk megfigyelni, hogyan működik a gyakorlatban. A Sosu class japán szociális munkásokból, ápolónőkből, egészségügyi dolgozókból állt. Ők a dán szociális és egészségügyi rendszerről tanultak japánul. A Diet class fogyókúrás és életviteli programot követett. A General class pedig a nehezen kezelhető hátrányos helyzetű fiatalok társadalomba való visszaillesztésével és pályaorientációjával foglalkozott. A Life class tagjai többnyire mentálisan vagy fizikálisan sérült emberekből állt, az iskola az ő életben való helytállásukat erősítette, kiváltképp azzal – persze nem csak azzal -, hogy együtt éltek, együtt dolgoztak és tanultak velünk. Sajátos képességeik felfedezésében és ezen adottságok elmélyítésében a tanárok is segítséget nyújtottak. Ha végignézzük, ez elég sokféle pedagógiai program, meglehetősen szerteágazó érdeklődést és felkészültséget igényel. Ráadásul a Take the Future class tanítási nyelve az angol, így ez külön nehézséget jelenthet a tanároknak, hogy nem az anyanyelvükön kell megértetniük valamit. Bár kiválóan beszélnek angolul, az osztály tagjai viszont különböző szinteken, s nekik filozófiai és politikai aspektusokat kell megértetniük. De ha az ember lelke egészséges, számtalan elvárásnak eleget tud tenni. Szót ért a deviáns, füves diákkal éppúgy, mint a pidgin englisht használó, teljesen más kultúrából jövő kameruni vendéggel.

            A dán népfőiskola multikulturális, tehát minden nációt szívesen fogadnak, a különböző kultúrákra való nyitottság szintén a tananyag része. Nem csak a tanárok adnak át egy bizonyos szemléletet, a diákok egymástól is tanulnak. Ha valaki ügyes és jól gyűjtögeti az információkat, rengeteget tanulhat távoli népek fiaitól, lányaitól. A japánoktól például példátlan udvariasságot. Igaz az a vélekedés, hogy a japánok mindig mosolyognak, közösségük összetartó, tisztelik a külföldieket és furcsa szokásaikat, de ragaszkodnak a sajátjaikhoz. Az a rendkívüli szabadosság a szexualitásban és az élvezetek hajszolásában, ami a fiatal dánokra jellemző, tőlük teljesen idegen. Mint megtudtam, otthon, Japánban nem szokás beszélni európai vagy amerikai tapasztalatokról, mert a viselkedésbeli, magánéleti mértéktelenség felháborítaná a honfitársakat. A technikai részleteket, a módszereket azért átadják, Dániába is emiatt utaznak. Csak az intim részletek maradnak ki ezekből a  beszámolókból tapintatosságból és jól felfogott önérdekből.

            Azt hiszem, kultúrától függetlenül, minden náció fiai képesek voltak megérteni azokat az alapelveket, amelyeket az iskola maga elé tűzött. Ezek olyannyira általános, humanista elvek, amelyek a világon mindenütt vágyott célok. Legfeljebb nagyon sok országban a társadalom egyszerűen nem áll készen rá, s van, ahol a megfelelő demokratikus kultúra hiánya miatt hiúsulnak meg ezek a törekvések. Ám a demokrácia a dánok szerint is csupán keret, amit még meg kell tölteni tartalommal, erre vonatkozólag pedig konkrét ötletekkel, kidolgozott koncepcióval rendelkeznek. Ily módon Nordfyns gyakorlatilag a demokrácia elméleti és gyakorlati műhelyének tekinthető, nem pusztán népfőiskolának.

            Az alapelvek szerint minden ember különleges és értékes, mindenkinek saját világa van, aminek megértésére kísérletet kell tenni. Minden ember meg tudja találni magában a különlegest. Az igaz tanulás alapja, hogy a diák jól érezze magát tanulás közben. A tanulásnak az egész emberre kell koncentrálnia. A tanár és a diák viszonyát az egyenlőség jellemzi. Az iskola egyik jelszava: „Élvezd a fejlődést!” Élvezd ki azt, hogy mennyivel jobban beszélsz angolul, ha minden nap gyakorlod, hogy új, általad kevésbé ismert kultúrákat ismerhetsz meg, ami által gazdagodsz, élvezd ki, hogy rengeteg önépítő sportot és tevékenységet próbálhatsz ki. „Soha nem késő elérni azt, hogy megélj egy jó gyerekkort!” – így szól a másik pedagógiai szlogen.

            Ebből következik, hogy foglalkozások lényege az osztálymunka, a párbeszéd és a közös tanulás. Tulajdonképpen senki sem akar megtanítani senkinek semmit, - bármilyen furcsa ez a mi közép-európai agyunknak – inkább azt szeretné, ha a diákok maguk fedeznének fel érdekes dolgokat és maguk ismernék fel egyéni képességeiket. Egész más szemlélettel rendelkeznek, mint a hagyományos oktatás. Mindenekelőtt a kudarcélmény hiánya tűnik fel egy kelet-európainak. Nordfynsön nincs ilyen, hogy kudarcélmény. Itt nem éltük át sohasem azt, milyen, amikor nem tudjuk a választ. Ha nem is tudtuk, addig kérdeztek minket, amíg mégiscsak tudtuk. Válaszunk végül elfogadhatóvá vált, ahogy menet közben alakítottuk, hisz véleményünk mégis csak egy emberi vélemény, amit illik tiszteletben tartani. Saját csoporttársaink, akik más kultúrából jöttek, természetesen gyakran vitába szálltak vele. A végén mégis kialakult valamilyen közös nevező: ezt a folyamatot lehet élvezni. Amikor megismerjük egy libériai és egy kameruni csoporttársunk véleményét az abortuszkérdésben, az valóban zárójelbe teheti a mi önző, szűklátókörű európai álláspontunkat.

            Az előbbiekből is kiderül, hogy a csoporton belül a tagok aktív részvétele fontos feltétele a sikernek. Ösztönzik és bátorítják a vitákat és örülnek annak, ha saját véleményünk van. Ez szokatlan volt a kelet-európaiak számára és főleg a kínaiaknak. Az már nekünk is feltűnt, a kínaiak milyen óvatosan fogalmaznak, amikor saját társadalmukról, politikáról és demokráciáról van szó. Ezt az óvatosságukat végig megtartották. Olyan diplomatikusan fogalmazni, mint a kínaiakat, senkit sem hallottunk. Persze Tibet kérdésében is csak annyit árultak el, hogy „Tibet Kína része.” Történelmi előzményekről, kérdésekről nem akartak hallani: Tibet most Kína része, és ennek így is kell maradnia. Eléggé fukarkodtak szavaikkal akkor is, ha tanáraink megkérdezték: „és mindez hogy van Kínában?” Például a kínai fogyatékosok helyzetével kapcsolatban. Kínai társaink azt válaszolták, náluk a fogyatékosokat általában a családjukra bízzák. Mivel ez a felelet nem volt számunkra kielégítő, arról érdeklődtünk, ott nincsenek erre szakosodott intézetek? Talán a városokban, vidéken viszont a családok gondoskodnak a sérültekről. Mivel láttuk, a fogyatékosok kérdése minden bizonnyal nem központi téma Kínában, tovább nem is firtattuk a dolgot.

            Egyik fontos, személyes pontját képezte a kurzusnak, hogy saját élményeinket, élettapasztalatainkat megosszuk egymással, s ez szintén nem igazán része a hagyományos oktatásnak. Az élettörténetek pedig saját identitásunkról beszélnek, hisz egyedül az egyén képes elmesélni a saját élettörténetét. Segít meghatározni önmagunkat és mások számára is értékes tanulságokkal szolgál. Nekem szerencsém volt a saját élettörténetek elmesélése során. Anne-Lise története nyomán bepillantást nyerhettem a dán közelmúltba. Talán más dánnál nem mutatkozott volna meg a narratívák során „a jó és a rossz, a fény és az árnyék, a halál és az élet.” Az élettörténetek során ugyanis kifejezetten az a szándék, hogy ezeket a pontokat érintsük. Az igazat szólva, Anne-Lise élettörténete, bár már egy hatvan felé közelítő nő történetéről van szó, sokkal kevésbé kacskaringós és meglepetésekkel terhelt, mint az enyém. De az enyém egy tipikus kelet-európai sors, ami azért ilyen, mivel „kalandvágyból” Magyarországon maradtam. Anna-Lise azonban szerencsére jobban megértette, milyen érzés lehetett számomra a szocialista rendszer kereteiből átlépni a kapitalista rendszerbe, mit éltem át ezalatt, s mekkora váltás lehetett ez egy kelet-európai ember számára. Én ugyanis szinte ugyanannyi évet éltem a szocialista rendszer alatt, mint az új rendszer alatt (még ha ebből az elejét öntudatlanul is töltöttem). A dialógus nem volt hiábavaló, a tanulság pedig az, hogy a külföldiekkel minél többet kell négyszemközt beszélni, csak így érthetnek meg minket.

            Az élettörténetek meghallgatásához némi költészeti érzék is kell. Nyitott szívvel kell hallgatnunk a másikat. A poétika ugyanis ezen elmélet szerint az egész emberről beszél – nem csak az ember intellektuális oldaláról. A poétika szoros összefüggésben van az énekléssel. A népfőiskolai tanok szerint ez nem választható külön. Az éneklő diák közvetlen kapcsolatban van a belső énjével. A dalok különleges hangulatba sodorják, kinyitják érzékeit, optimistává és életvágyóvá teszik. A zene és az ének nagyon fontos az „enlightment” megvalósításának szempontjából. Erősíti a közösségi érzést is.

            A grundtvigiánus népfőiskola szerint a demokrácia folyamatos küzdelem a szükséges párbeszédért és vitáért. „Demokracy is not only voting” – a demokrácia nem csak egy választás, idézik gyakran Hal Kockot. A népfőiskola tanárai nem mondhatják azt, hogy az általuk képzett, instruált ember „már elég jó.” Csak azt mondhatják, hogy „jó úton jár.” Jó úton jár a tökélesedés felé, tehetjük hozzá némi túlzással, hiszen ez a cél, és valóban azt tapasztaljuk, hogy valóban ezen az úton haladunk mindannyian, kivétel nélkül, dánok, kelet-európaiak, afrikaiak, és ázsiaiak.

            A népfőiskolák különbözősége elég rendkívüli. Vannak olyan népfőiskolák, ahol a keresztény konzervatív teológia az uralkodó. Vannak olyanok, ahol az ökologikus gondolkodásra, a fenntartható fejlődésre és környezetvédelemre koncentrálnak. Vannak sportos és zenei népfőiskolák, és vannak külföldi utazásra szakosodottak. Néhány népfőiskola az idegen nyelvekre fókuszál, némelyek pedig a nyugdíjasokra számítanak. De akadnak junior főiskolák is, melyekbe 18 év alatti tanulók iratkozhatnak be. Léteznek még olyan népfőiskolák, amelyek a „tudatos fejlődés szolgálatában” állnak, mint például, amelyik Maharishi mester transzcendentális meditációjának technikáját és filozófiáját tanítja.

            Ami az egyéni jellegzetességeket illeti, a Nordfyns Népfőiskola csak néhány kilométerre található a négyezer lakosú Bogense városától. A népfőiskolát gyönyörű természeti környezet veszi körül, ami „kreatív gondolatokra ösztönzi és inspirálja hallgatóinkat” - írja Nordfyns tájékoztató anyaga. (Tanúsíthatom, így is van.) Bogense a tenger mellett fekvő kikötőváros, kereskedelmi központ és nyaralóhely. Fynön, Dánia második legnagyobb szigetén fekszik, a sziget északi részén. Hangulatos, ódon házai között sokat sétáltunk. Látványos öblei, csinos kikötője vonzó a turisták számára. Páratlan kilátás nyílik a tengerre a Sankt Nikolajskirke melletti szépen gondozott temetőből. A Sankt Nikolajskirke a városka legszebb műemléke, román alapokon épült gótikus stílusú templom, melynek vaskos tornya a tengerpartról és a kikötőből is jól látható. Híres épülete még az Adelgade (vagy Bryggergard) a hagyományos, favázas szerkezetű egykori serfőzde, ami ma vendéglőként működik és az impozáns Városháza, ahol egy kisebb népművészeti múzeumot is berendeztek. Biciklivel tíz perc alatt beértünk a kisvárosba a népfőiskolai központból.

            A népfőiskola egy kis falu, Harritslev szélén van, termékenyen buja, pihenésre kiválóan alkalmas erdős-virágos vidéken. Harritslevben is található híres műemlék: Harritslevsgaard kastélya, melynek eredetét 1231-re vezetik vissza.  Háromszárnyú, vöröstéglás reneszánsz kastély, középen karcsú toronnyal. A hosszú épület rejti Európa leghosszabb lovagtermét. Ebben rendszeresen hangversenyeket is tartanak. Reneszánsz bútorokkal berendezett termei lenyűgözőek. Gondosan rendben tartott, zöld kert tartozik hozzá, nyírott bokrokkal, dús növényzettel. Mint a legtöbb dán kastély, ez is magánkézben van, akárcsak a Harritslevtől tíz perc bicikliútra lévő Gyldensten kastély. A sátortetős, vöröstéglás Gyldensten kastély belülről nem is tekinthető meg.

            Harritslevtől harminc kilométerre található Dánia harmadik legnagyobb városa, Odense. Hatszor vagy hétszer tettük meg ezt a távolságot, mivel sajnos a buszjegyárak rendkívül magasak. Az itteni közlekedést nem a mi pénztárcánkhoz szabták. Négyszer mentünk be az iskola saját buszával, ebből két alkalommal egy frenetikus gospel koncertet tekinthettünk meg Odense egyik evangélikus és metodista templomában. Egyedülálló élmény volt nézni ezeket a fiatal lányokat és fiúkat, amint hálatelt szívvel,  nagy lelkesedéssel zengték a dicséreteket és a spirituálékat. A jutott eszembe, ha dán lennék, én is énekelnék… De magyar vagyok, mégis énekeltem keddenként a kórusban…

A főiskola akkora területet foglal el, mint egy kisebbfajta egyetemi campus. Öt nagyobb és néhány kisebb épület tartozik hozzá. Hatvan diák elszállásolására alkalmas. A főépületben található a konyha és a tágas étkező, valamint az igazgatói, a tanári és a gazdasági iroda (Skibet – „hajó”). A kétszintes fehér házban (Svanen – „hattyú”) zajlik az oktatás és az állománygyűlés, amelyeken a részvétel mindenki számára ajánlott. Az első szinten egy modern oktatóterem, a második szinten a gyűléseket befogadó előadó- és oktatóterem helyezkedik el. Itt biliárdasztalt, nagyképernyős tévét és vetítővásznat is elhelyeztek. A Svanen mellett található egy kézműves műhely, és egy zeneszoba (Musiken). Ezeket az építményeket lakóhelyül szolgáló épületek veszik körbe. Három ilyen épület van, valamennyi tartalmaz egy közösségi teret, ahol számítógépeket lehet használni, ahol tévézni, főzni és mosni lehet. (Ez utóbbit a közösségi tértől külön, egy kis helyiségben.) A főiskolához tartozik még egy fitnesseszközökkel felszerelt tornaterem (Gymnhall), egy szauna, és egy gyakorlótér, ahol az extrém sportokat is ki lehet próbálni. A nagyobb épületek között teret kapott egy japánkert is. Talán ez is utal arra, hogy 14 évvel ezelőtt dán-japán népfőiskolaként indult Nordfyns. (Bár 2005-től átalakult a korábban említett multifunkcionális célok mentén.) Chiba, a népfőiskola egyik alapítója gondozza ezt a japánkertet.

            A lakóterekben együtt laknak a dánok és a nemzetközi diákok, valamint ugyanott szállásolják el a mentálisan és fizikailag fogyatékos kollégistákat is. Hozzájuk segítő is tartozik, aki a közlekedésben és a mindennapi életben segíti őket. A népfőiskola elvei szerint szobánkat meg kell osztanunk egy másik diákkal. Ez megkönnyíti az együttélési szabályok elsajátítását.

            Délelőtt, reggeli után mindenki a saját, kötelező foglalkozására indult, amely fél kilenctől fél tizenkettőig tartott. Hétfőn fél tizenegykor közös állománygyűlés és megbeszélés várt minket, kedden lakógyűléseket tartottunk, ahol a megfelelő kollégiumi szálláson a közös problémákat vetettük fel, illetve oldottuk meg. Csütörtök és péntek délelőtt szintén állománygyűlésen összegeztük a tapasztalatainkat. Délben „egészségtudatosan ebédeltünk,” svédasztal fogadott minket, sok-sok zöldséggel és sovány húsokkal. Délután egytől hétfőtől szerdáig választható foglalkozásokon vettünk részt, itt már keveredtek a különböző osztályokból jövő diákok. Csütörtök délután politikai témájú beszélgetéseken a dán demokráciát próbálta hozzánk közelebb hozni hozzánk Per és Anne-Lise, péntek délután együtt igyekeztünk fejleszteni a Sosu class diákjainak angoltudását. A tanárok az első héten mutatták be, milyen foglalkozásokat lehet választani, a tornateremben tartottak ezekről bemutatót. Számtalan lehetőség közül lehetett választani. A hét első három napjára jutott egy-egy választható foglalkozás.  

Hétfőre a karéneket, keddre a jógát, szerdára a biciklitúrát választottam. Később, novemberben váltottunk választható szemesztereket. Lehetőségem nyílt arra, hogy a keddi jógát megtartsam, hétfőn Mogensszel, az igazgatóval politizáltunk „A világ ma” című óra keretében. Szerdán masszázst tanultam. Három óra után általában szabadidő következett. Alkalmunk volt minden nap biciklivel Bogensébe menni. A biciklik ingyen álltak rendelkezésünkre a főiskola területén lévő biciklitárolóból.  

Talán az előbbiekből is kiderült, a lélek ápolása mellett a test építésére is nagy hangsúlyt helyeznek a népfőiskolákon. Persze, nem a mi fogalmaink szerinti „testépítést” és fitness-programot kell érteni ezalatt. Inkább a görög eszmények szerinti „test és lélek egységét,” vagyis ha a szellemieket intenzíven tápláljuk, akkor a testiek kielégítésére is megfelelő figyelmet kell fordítanunk. Nordfynsön mindenkinek módjában állt, hogy minél többet sportoljon. Bárki bármikor igénybe vehette a fitnesstermet, bármikor biciklire pattanhatott, hogy a környéken túrázzon. Számomra a jóga jelentett kellemes, felfedeznivaló újdonságot, ez a meditatív mozgásforma közel állt a természetemhez, mivel inkább vagyok melankolikus-filozófikus, mint élénk alkat. Ez is azt mutatja, a népfőiskola sportprogramjában mindenki megtalálhatja a leginkább neki való foglalkozást. Legalább egyszer egy héten, esténként nemzetközi futballcsapatokat alkottunk, és szürkületbe nyúló mérkőzéseken próbáltuk felülmúlni egymást. A rengeteg mozgás elfújta a rosszkedvet, s én mint a pszichológia iránt érdeklődő ember, határozottan állíthatom, a bentlakásos iskola sportolásra ösztönző légköre legyőzi a depresszív érzéseket és gondolatokat. S mivel a depresszió egyfajta magyar népbetegség, bátran állíthatjuk, az egyik gyógymód erre, ha minél több népfőiskolát állítunk…

            Látogatást tettünk a közeli Brenderup Népfőiskolára, amely ugyancsak Fyn szigetén, az északnyugati parton fekszik, 15 kilométerre Middelfartttól. Ez a város a Jütland-félszigetet és Fynt köti össze. A brenderupi népfőiskolának hasonlóak az adottságai, mint Nordfynsnek. Itt is a két főépület a Gyűlésterem (Assemby Hall) és az Étkező (Dining room). Itt is megtalálható a pihenőszoba, ahol tévézni, biliárdozni, csocsózni lehet. Tornaterem, szauna, zeneterem és műhely természetesen itt is a diákok rendelkezésére áll, valamint egy különleges, négyszögletes sátor alakú, de fából készült pihenőház, a lótuszház. A házon belül, a peremén lótuszokat nevelnek, és úgy alakították ki a belső elrendezést, hogy aktív pihenésre, kiállítások tartására és szellemi műhelyek köreinek kialakítására egyaránt alkalmas legyen.

            Ezeknek a népfőiskoláknak a felépítése, tematikája és programja tehát hasonló. Az általam látott népfőiskolákban van egy nemzetközi osztály, amelyben többek között a fenntartható fejlődésről, a nemzetközi konfliktusokról és a demokrácia fejlődéséről cserélnek eszmét. Az oktatás azon alapul, amin a dán szociális rendszer, hogy különös tekintettel vannak a „kevésbé szerencsés emberekre.” A szociális érzék kialakítására való nevelés fontos helyet kap a dán oktatásban.  Az ember hajlamos azt gondolni, hogy Dániában valóban megvalósult az általunk csak elképzelt szocializmus. A népfőiskola buszával sikerült felkeresnünk egy tucatnyi dán várost, valamint sikerült jobban szemügyre vennünk a vidéki Fynt. Bogenseben, Sondersoban, Koppenhágában, Aarhusban, Odenseben, Koldingban, Faaborgban, Nyborgban, Svendborgban, Sonderborgban, Silkeborgban, Kertemindeben jártunk. Ismerkedtünk a vidéki élettel, amelyhez rendszeres biciklitúráink is hozzásegítettek.  Szétnézve az országban, megállapíthattuk, hogy a polgárok egzisztenciális helyzetében nincsenek jelentős különbségek. Kirívó szegénységet és kirívó gazdagságot nem tapasztaltam, békés polgárokra annál inkább akadtam. Az országban járva szinte megcsap az a nyugalom, ami a polgári jólétből és rendezettségből árad.

            Csak két példa. Amikor Mette, az integrál pszichológiát tanító tanárnő házában jártunk, egy  nepáli diák így kiáltott fel: „Hisz ez olyan, mint egy múzeum!” A dán lakberendezés igényessége a múzeumi miliőt juttatja eszünkbe. Az ablakokban pedig dekorációk sora díszeleg, vázák, domborművek, kisebb kézműves és iparműves alkotások foglalják el a párkányt. Az ablakdekoráció más országokban nem tapasztalható. Kivétel Kína, ahol a hagyományok része az ablakdekoráció.

            A nemzetközi osztály mellett Brenderupban is indítottak egy olyan osztályt, mely a hátrányos helyzetű fiatalok felzárkóztatására volt hivatott. Itt a pályaorientáció a végső cél.

            A közös vonások mellett a fő különbséget abban láttuk Brenderup és Nordfyns között, hogy Brenderupban nagyobb hangsúlyt kapott a kézművesség. Nordfynsön a holisztikus megközelítést és az életreformot részesítették előnyben, valamint külön „fejezetet” szenteltek a túlsúlyosság elleni küzdelemnek.

            Jelenleg 78 népfőiskola működik Dánia-szerte. (Tíz évvel ezelőtt közel száz volt, de az unió restrikciós politikája a dánok ellenállása ellenére erre is kihatott.) Behálózzák az egész országot, mint „a testet az erek” Petőfi szép hasonlatával élve. A népfőiskola minden 18 év feletti dán állampolgár számára nyitva áll. (De vannak 18 év alatti tanulók is, mint tapasztaltuk.) A rövid kurzusoktól, amelyek 2-3 hétig tartanak, a hosszú kurzusokig terjednek a terminusok, amelyek 3-tól 10 hónapig húzódhatnak. A népfőiskolák többsége állami támogatást kap, de akadnak olyanok, amelyek semmilyen állami támogatásban nem részesülnek. Nordfyns is ilyen. Hetedik éve működik ebben formában, de tizennégy évvel ezelőtt indult dán-japán népfőiskolaként.

            Irigykedve gondolhatunk a dán modellre közművelődési tekintetben is. A nem formális oktatás e kiépült rendszere 1844-től, az első roddingi népfőiskola alapítása óta jelentősen hozzájárult a dán műveltségi szint emeléséhez, részt vett a dán mezőgazdasági szakemberek képzésében és aktívan közreműködött a kulturált, jól képzett és művelt dán középréteg kialakításában. 1864-ben a Dybbol Banke-i csatában a dán hadsereg vereséget szenvedett Poroszországtól. A poroszok hamarosan létrehozták Németországot, a dánok pedig elvesztették Schleswig-Holsteint. Dánia még a jelenleginél is kisebb területre zsugorodott és jelentős dán kisebbség maradt a Német Birodalomban. A dán társadalom úgy élte meg ezt, mint a maga Trianonját. Sokkolta őket a tény, de hamar összeszedték magukat. Grundtvig még előnyt is kovácsolt a felébredő nemzeti öntudatból, 1864 után egymás után hozták létre a népfőiskolákat. 1920-ra, mire Dánia a lakosság megszavaztatása után visszakapta Schleswig északi részét, az már közel száz népfőiskolában folyt a munka.

Mi még előtte vagyunk e társadalmi-oktatási reformoknak, de ha a magyar oktatás gazdag hagyományait, erős rendszerét s a magyar alapanyag szellemi képességeit nézzük (természettudományos olimpiák, szakmai versenyek eredményei), vagy akár tanárgárdánk, értelmiségünk felkészültségét vesszük számba, nem a nulláról indulunk. Persze, ha összehasonlítjuk magunkat egy olyan jóléti társadalommal, ahol mindössze 5000 hajléktalanról kell gondoskodni – a többségük bevándorló, és maga választja ezt az életformát – a munkanélküliség 4%-os – és ez döntően megint csak a bevándorló réteget érinti – könnyen arra a következtetésre juthatunk, nem is érdemes kísérleteznünk ezen modell átvételével. Társadalmunk, szociális rendszerünk még csak nem is hasonlít a dánéhoz. Ennek ellenére azt látjuk, a magyar találékonyság és kitartás a sok hátrány ellenére meghozta már a maga gyümölcsét. Lakitelken a rendszerváltás óta működik egy teljes felszereltséggel és kiépítettséggel rendelkező keresztény népfőiskola, amely számtalan nagy eredménnyel dicsekedhet. Ezen kívül is sok-sok kísérlet történt 1990 óta népfőiskolák létrehozására, bár feltételeikben egyik sem versenyezhet Lakitelekkel.

Magyarországon azonban meglehetősen korán, Trianon után, az 1930-as években hoztak létre népfőiskolákat, először a (történelmi) egyházak segítségével. A harmincas évektől kezdődően azonban a népi íróknak határozott elképzeléseik voltak, milyen irányban és milyen módon kellene elindulniuk a népfőiskoláknak hazánkban. Németh László, Féja Géza, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Karácsony Sándor és mások elgondolásaiban gyakran bukkant fel a dán és a finn forma. A szövetkezeti összefogás, a modern kisüzemi gazdálkodásra való áttérés és a művelt parasztpolgári réteg kialakításának sikerei miatt Dániára és Finnországra mintaállamként tekintettek az agrárreformerek. Hasonlóan Grundtvighoz, ők is a parasztságban látták a népegység gerincét. A népfőiskolákat az agrárforradalom egyik alapkövének tartották, joggal. Boldizsár Iván Dániáról, Kodolányi János Finnországról írt könyvet. Az utolsó fejezetben bővebben is szeretnék kitérni Boldizsár Iván 1940-ben megjelent kötetére, „A gazdag parasztok országá”-ra. E könyv ott állt minden magára valamit is adó paraszt polcán.

Az első jelentősebb népfőiskolát Sárospatakon indították.  A jelentősebbek közül kiemelhető a szegedi, a tatai, az orosházi, a Balaton vidéki, a nagytarcsai és hódmezővásárhelyi tanyai kollégium. Az 1936-ban megalakult a KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa). A KALOT tanfolyamokat, szövetkezeteket és népfőiskolákat szervezett. 1942-ben már húsz népfőiskolája működött, néhányukban kitűnő mintagazdaságot építettek ki. Az iskolákban szakmai tanácsadással segítették a gazdálkodókat, a gazdasági fejlesztést közművelődési és társadalmi programokkal egészítették ki.

Minden remény megvolt arra, hogy ha késéssel is, ha keresztény keretek között is, de ezen közművelődési célok és tervek lendületet vesznek, és a jövő Magyarországának, illetve az ország kulturális életének meghatározó tényezői lesznek a népfőiskolák, csakúgy, mint Dániában. 1948-ban, a kommunista hatalomátvétellel megtört ez a folyamat. A kommunista vezetés betiltotta az ilyen irányú szervezeteket és szervezkedéseket. Most azonban egyedülálló lehetőségünk van arra, hogy a „népegység” gondolata körül központosuló közművelődési programot – kapacitásunkhoz mérten – sikerre vigyük ezen a tájon is. Úgy vélem, egyáltalán nem tartozik az álmok világába, hogy tíz éven belül Magyarországon is húsz (megyénként legalább egy) hasonló adottságokkal rendelkező népfőiskola legyen képes arra, hogy több száz tanulót fogadjon és segítsen az önkiteljesedéshez. Akár multikulturális keretek között is. Gazdagabbak lennénk tőle.

Önmegvalósítás művészi fokon

1. rész

Dánia: egy kis nép sikerre ítélve

(Megjelent a Confessio 2013/3. számában)

         Lankás, szelíd dombok, széles tengeröblök, ragyogóan csillogó tavak, az északi táj egyedülálló szépsége. Reneszánsz és barokk paloták, csodálatos műemlékek, a történelmi korok élő és sértetlen emlékei, gondozott porták, házak és kertek, a polgári kultúra megannyi megvalósult és megőrzött bizonyítéka. Ez Dánia: a legbefogadóbb és legnyitottabb ország a skandináv régióban. A legdélibb is közülük, s talán épp ezért, kiterjedt kapcsolatai a kontinens többi országához jobban kötik.

Jóléti állam, de jólétét időnként hajlandó megosztani más népek gyermekeivel is. Ennek jele a hosszú évek óta létező népfőiskolai ösztöndíj is, amelyből körülbelül kétezer magyar fiatal részesült eddig. Könnyű elképzelni, hányan utazhattak Európából és az Európán kívüli területekről, hogy három-négy hónapot egy dán népfőiskolán töltsenek.

Amikor az egyszerű magyar ember megérkezik Dániába, rögtön érzékeli, hogy itt más a légkör, hogy más ég terül föléje.  Nehezen megmagyarázható érzés ez, de az otthon maradt magyarok jól tudják, miről van szó. Első lelkendező levelemre egy barátnőm azt írta válaszul: „irigyellek, mert te most öt méterrel lebegsz a föld felett.” Valóban így éltem át a történéseket. Magyarként sokat gondolkodtam már azon, valóban olyan rossz Magyarországon, vagy csak egy sajátos fénytörésben látjuk úgy saját hazánkat, mint Európa egyik legotthontalanabb szegletét? Egy belga ismerősöm azt nyilatkozta erről, összegezve hosszú tartózkodásának benyomásait: „A magyarok kevés dologban értenek egyet, de abban mindannyian egyetértenek, hogy itt élni a világ legrosszabb dolga. Pedig megnyugodhatnának, higgyék el, jó élni itt is.” S ha mindent egybevetünk, nyilván igaza van. Nincs okunk búslakodni, országunkban nem dúl polgárháború, magas a napsütéses órák száma, jó a termés, szépek a lányok és hullámzó a Balaton. Mitől ez a csüggedés, ez a meghatározhatatlan spleen?

Legnagyobb gondolkodóink egy kötetnyi bölcsességet írtak erről a témáról. Sem túlszárnyalni, sem megcáfolni nem szeretném őket. Gyűjtse csak össze és olvassa el azt valamely szorgalmas kultúrantropológusunk és írjon belőle hosszú tanulmányt. Dániából visszanézve én két szóban jelölném meg pesszimizmusunk forrását: az összetartozás hiánya.

Hogyan? - hökkennek meg kritikusaim. Mi ne nyilvánítanánk ki összetartozásunkat, mi, magyarok? Megint miféle áskálódás ez? Sietve mondom, igen, kifejezzük, sokszor és sok alkalommal. Meghatározott napokon. Ünnepeken. Katasztrófák alkalmával. Március 15-én, augusztus 20-án, október 23-án, június 4-én.  Akkor kivonulunk, nagy beszédeket tartunk és hallgatunk, kicsit büszkék is vagyunk, némelyek még fogadkoznak is, hogy most aztán… aztán holnapra elfelejtjük. Meg nagygyűléseken is, zászlókat lobogtatva, transzparenseket mutatva rázzuk öklünket, hogy most aztán megmutatjuk… aztán másnap a mozgalom szervezői alig találnak embert a nagy garral bejelentett feladatokra. Mert a telken meg kell javítani a kerítést, kocsit kell mosni, a gyereket el kell vinni a meccsére, a szőlőt is meg kell metszeni és este  X faktor van… És akkor is bizonyítunk, amikor árvíz vagy földrengés van, a gátakon és a romokat takarítva. Ha nagy a baj, akkor tudjuk, hogyan segítsünk. Erre dörgi nagy nemzeti költőnk, Petőfi: „szörnyű egy vasárnapi nép vagyunk.”

De hogy ez az érzelem állandóvá válna bennünk, hogy mindennapjainkat is áthatná, azt aligha állíthatja valaki.

Ha népfőiskolai élményeim elgondolkoztatnak néhány tenni akaró és tudó „lámpásfőt,” akkor már megérte e sorokat közrebocsájtani.

Mi, magyarok, akik eljutottunk a messzi Dániába, nagy-nagy köszönettel tartozunk a dánoknak. S persze köszönettel tartozunk a honi civil szférát önkéntesen szervező magyaroknak is, akik ma még elég légüres térben végzik munkájukat. Két évvel ezelőtt egy ilyen kis civil körbe, a Gemini tanulókörbe kezdtem járni, hogy angoltudásomat erősítsem. Elsősorban az ingyenes lehetőség vonzott, de a hasonszőrű emberek között hamar megtaláltam a helyemet. Általában olyanok  vettek részt az órákon, akik koruknál fogva  még nem kaphattak magas színvonalú nyelvi oktatást, mert iskoláikat vagy azok nagy részét az előző rendszerben járták ki. Nekünk munka után a társaság egy kis oázist tartogatott, azoknak a fiatal munkanélkülieknek, akik lecsökkent önbizalmukat próbálták helyreállítani, mentálisan is sokat jelentett a kör. Nem csak az angoltanulásról szóltak az összejöveteleink. Információkat is cseréltünk, így kerültünk képbe a dán népfőiskolákkal kapcsolatban. Ketten pályáztunk a Gemini segítségével a Nordfyns Népfőiskola négy hónapos ösztöndíjára. A tanulókörben megfogalmaztuk a pályázatot, majd a pozitív válasz után elkészítettük az egyéni kérvényt.  A bürokratikus útvesztőkhöz szokott magyarok számára meglepően hamar megkaptuk a kedvező értesítést: mehetünk Harritslevbe, várnak minket szeretettel.

Tudtuk, hogy ahova utazunk, az egy másik világ, de azt nem, hogy ennyire. Négy magyar kezdte meg tanulmányait 2012 augusztusában a Nordfyns Népfőiskolán nemzetközi társaságban – kettő a Geminiből. A résztvevők többsége nagyon kellemes élményekkel távozott, és ezeket továbbadta saját közösségének is. Azt hiszem, ennél nem is kell jobb országpropaganda. Az ösztöndíj, a Syrius program, nagyban hozzájárul ahhoz a kedvező képhez, ami a dánokról kialakult. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy Dániában számos alapítvány segíti aktívan Afrika fejlődő országait, humán erőforrással, módszerekkel, időnként pénzzel is.

            Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy egy átfogó mérés szerint Dánia polgárai a legboldogabbak a világon. Ezt a megállapítást az internet és a közmédiumok tanúsága szerint az emberek nemigen vitatták. Holott a mi déli éghajlathoz szokott szervezetünknek Dánia hűvöskés ország. Sokat esik, időnként meglepő viharokkal tarkítva, szinte mindig fúj a szél, ami igen kellemetlen, mondjuk októbertől kezdve. Ennek ellenére bőven van, ami a klíma miatt kárpótolja a dánokat és nemcsak a jóléti állam vagy a pénz. Írásomban, négy egymást kísérő részben megkísérlem körbejárni, minek is köszönhető ez.

            Persze lehet legyinteni erre, ugyan már, Dánia messze van, és egész mások a hagyományai, nálunk hiányoznak a feltételek, mindenekelőtt a megfelelő anyagi források. Akkor hogyan tanulhatnánk tőlük bármit is? Ezt nem áll módomban tagadni.  Valóban hiányoznak. De mindenkiben él a vágy, hogy jól és szépen éljen, és ezért talán nem holnap, hanem ma kellene tennünk. Különben úgy járunk, mint Csehov hősei, akik naphosszat azon gondolkodnak a parkban sétálgatva, hogy el kellene kezdeniük dolgozni… Találóan mondja erre a szarkasztikus Szolzsenyicin: ”hát dolgozzatok, gebedjetek meg, ki akadályoz meg benne?”

            ”Táncolni kell, Uram, a zene majd csak megjön valahonnan” – így Zorba, a görög, Kazantzakisz hőse. De milyen tánchoz kezdhetnénk a sokat emlegetett skandináv modell nyomán?

Több évtizedes, bizonyos területeken több évszázados lemaradottságunk mindig is jó okot szolgáltatott arra, hogy ne csináljunk semmit. Ne kezdjünk új dolgokba, hiszen kevés a rendelkezésre álló forrás, nincsenek tartalékaink, hiányoznak a műveltségre vágyó parasztpolgáraink… Nem voltak gyarmataink, a dánok pedig már akkor élénk kereskedelmet folytattak a nyugati népekkel, amikor nálunk a török, majd az osztrák uraskodott. Mezőgazdaságuk modernizálását már a két világháború között elkezdték, kiváló, jól szervezett szövetkezeti rendszerüket pedig nem verték szét semmilyen rendszerváltáskor. Még sorolhatnám az érveket…

A dán jóléti intézményrendszer valóban lenyűgöző a mi szempontunkból, és olyasmi, ami nekünk még belátható időn belül nem lesz. Írásom középpontjában azonban a dán népfőiskola áll, illetve a dán közművelődési felfogás és szemlélet, a dánok demokratizmusa és népi elkötelezettsége, s ezek nem annyira utánozhatatlan dolgok, mint első pillanatra látszik. Természetesen a magyar adottságokra mindig tekintettel kell lennünk, azokat figyelmen kívül hagyni végzetes mulasztás lenne. Szemléletünk azonban nem lesz és nem is lehet teljesen mentes az ösztönző nyugati és keleti hatásoktól.  Ha még ehhez hozzátesszük, hogy a magyar kormány határozott akarata épp az utóbbi időkben vált valósággá, miszerint a népfőiskolák építését anyagilag is támogatja, akkor beláthatjuk, a népfőiskolai mozgalom ma Magyarországon több puszta álmodozásnál.

A népfőiskolai mozgalom Dániában jól kifejezi a nép szellemét, mindenekelőtt a dán nép - számunkra szokatlan- demokrácia iránti vonzalmát. A demokrácia puszta hangoztatásán kívül természetesen meghozzák a megfelelő biztosítékokat is, hogy ez ne csupán írott malaszt legyen. De már az is felszabadító hatással lehet a társadalom tagjaira, ha lefektetik, itt és most a demokratikus elvek szerint fogunk élni és alkotni.  A népfőiskolákon ez történik, s ezt látjuk a dán politikában is. Az elszámoltathatóságot sokkal komolyabban veszik: a polgárok ebben a szellemben követik a politikát, választott politikusuk útját, s ha elégedetlenek vele, vagy úgy látják, teljesítmény nélkül ”gyarapodik,” szóvá teszik a fórumokon, a nyilvánosság előtt, az újságokban, s az ilyesmi ritkán marad következmények nélkül.

Az általuk ”íratlan szabályoknak” nevezett normák akadályozzák a korrupciót, segítik az elesetteket és a szegényeket, ugyanakkor (állítólag) korlátozzák az egyéniségek kibontakozását is. Korunkban azonban sajnos az egyéniség túlságosan is mások kárára bontakoztatja ki magát, és természetesnek tartja, ha dúskál a javakban, míg mások a híd alatt kénytelenek meghúzni magukat. A hivalkodás, a gazdagsággal való puszta tüntetés mindennapos jelenség nálunk, elég csak az elit körzetekben felbukkanó autócsodákra, hatalmas villákra gondolni. A dán utcákon ritka a luxusautó, sportkategóriás Mercedest alig látni, néha felbukkan egy-egy BMW vagy Audi, de ez a csúcs. Megjegyzem, a velünk hasonló hagyományokkal rendelkező Csehországban is ugyanez a helyzet, a középkategóriás autókból számtalant láthatunk, luxusjárgányt csak elvétve.

Az egyszerűségre való törekvés skandináv sajátosság, nem adnak a külsőségekre, udvariatlanságnak tartják, ha valaki mások előtt hivalkodik. Jól tudják, hogy a kevésbé szerencsés embereket mennyire bántja ez. Nem illendő tüntetni azzal, „mennyire jól megy nekem.” Nincs is olyan nagy különbség az egyes fizetési kategóriák között. A középvezetők legfeljebb kétszeresét keresik beosztott dolgozóiknak, míg Magyarországon egy vezető menedzser jövedelme akár tízszerese is lehet egy fizikai munkásénak. Ezek a rétegek szóba állnak egymással, nem különülnek el egymástól, a diplomás közgazdász megbecsüli a szakmunkás szakértelmét, munkáját, ha úgy adódik, vendégül látja, vagy együtt sörözik vele. A kasztok nálunk ismert távolságtartása Északon ismeretlen.

 A magyarok inkább kifelé élnek, szeretik megmutatni a szomszédnak, a kollégának, a riválisnak, mekkora tényezők ők, milyen fontosak és milyen gazdagok. Ha a szomszédnak Opelje van, akkor én egy Mercedest veszek! Ha a kollégám medencét épít a kertjébe, én jacuzzit, és lehetőleg nagyobbat, mint az övé! Ez gyakran vezet „Fenn az ernyő, nincsen kas” helyzethez. Azaz, hogy az illető tovább nyújtózkodik, mint a takarója ér. A hiteltartozások nem kis részben ennek köszönhetőek. Dániában ugyanakkor nem számíthat nagy népszerűségre az az ember, aki hajszolja a luxust.

A mi világunkban szűkkeblűségnek, az irigység kisstílű megnyilvánulásának tekintenénk az ilyen magatartást. Rossz emlékeinket azonban érdemes palackban tartani, nem a szokásos kelet-európai feljelentősdiről van szó, csupán az íratlan szabályok betartására való felhívásról. 

Hallottunk egy másik, kissé ködös és mitologikus magyarázatot is arra vonatkozólag, hogyan alakult ki a dánok példamutató közösségi érzése, felelőssége. A történet érdekes abból a szempontból, hogy magyar földön az ilyesféle ködös és misztikus magyarázatok elhangzása után rögtön felhangzik a kórus, micsoda avíttas, rossz emlékeket ébresztő példázat ez?   Itt nem. De ez csak egy mellékszál.

A történet végül is arról szól, hogy a viking hajósok, amikor vállalkozásaikat elindították – állítólag eljuttotak az amerikai kontinensig is – hosszú és kimerítő utakra indultak. Az utak során számtalan megoldandó feladat várt rájuk. Ezeken csak úgy juthattak túl, ha maximálisan megbízhattak társaik munkájában. A hajóutak során egymásra voltak utalva, így mindenkinek ügyelnie kellett a maga részfeladatára. Ha nem teljesítette a dolgát, végzetes helyzetbe sodorhatta a többieket, magát a közösséget. Így alakult tehát ki a közösségi érzés, ami a mai napig meghatározza a dán polgár magatartását.

A viking kor meglehetősen régen volt, így hát tamáskodva fogadtuk ezt a magyarázatot, mindenesetre magunk is érezhettük, a felelős közösségi érzés tetten érhető a dán életben. A szabályok, amik másutt talán rosszindulatot, besúgó magatartást szülnek, itt eredményesek. Csak néhány tény: azon kívül, hogy Dániában élnek a legboldogabb emberek, itt található Európában a leginkább vállalkozásbarát gazdasági környezet is. A világelső ebben a tekintetben Szingapúr, de Dánia sem marad le tőle túlzottan, az ötödik helyet foglalja el. A dán szociális rendszer irigylésre méltó voltáról már szóltunk, a lakosság pedig - egyedülálló módon – a gazdasági válság után sem retteg a munkanélküliségtől. Egy dán ma is biztonságban érzi magát a munkahelyén. A versenyszférában dolgozók 25%-az évente legalább egyszer munkahelyet vált. Teheti, hiszen még ha netán munkanélkülivé is válik, az állam addig folyósítja számára a segélyt, amíg nem talál magának valamit. A munkanélküli járadék két évig jár – hasonlítsuk össze csak a mi három hónapos segélyünkkel – a nyolcvanas években még hét évig folyósították, innen ”csökkent le” két évre. (Valószínűleg a dán kormányok maguk is belátták, a gondoskodás ilyen mértéke már-már a szürrealitás határát súrolja.)

S mint egyik népfőiskolai diáktársam előadásából megtudtam, a dán rendőrség a legkevésbé korrupt a világon. Ez már aztán valóban mesébe illő, és nem magyarázható pusztán a rendőrök magas fizetésével. A világelsőséghez ezen a területen komoly önkorlátozás, belső és külső fegyelem kell. Az íratlan szabályok rendszere ezek szerint elhatol addig a világig is, ahol már a keményfiúk kemény törvényei uralkodnak. Pedig nem könnyű tisztának maradni mondjuk Christiania élénk drogkereskedelme mellett, amit a fogyasztók nagy étvágya táplál… Vagy: az arab, muszlim térfoglalással másfajta életstílus, másfajta magatartás terjedt el egyes városrészekben, amihez a hatóság eddig nem szokhatott hozzá. Az őslakók példája azonban ragadós lehet. Mogens Godballe, a Nordfyns népfőiskola igazgatója egy tanórán elmondta, amikor a hatvanas-hetvenes években tömegével áramlottak be az első bevándorlók, akik elsősorban törökök voltak, a dánok megijedtek. Hogyan tudnak majd beilleszkedni ezek az egészen más mentalitású jövevények? Nos, azóta az ehhez a generációhoz tartozó idegenek teljesen beolvadtak, dánná váltak. Korábban én sem láthattam olyat, hogy az árusok kirakják a portékájukat az utcára, vevőcsalogatónak. (Ki merné ezt megtenni Budapesten vagy Miskolcon?) Nem takarják le valamilyen nejlonnal az utcai polcokat, ó nem. Hisz senki sem lop, a dolognak pedig reklámértéke van.    

De tudnunk kell, nem mindenki rajong egyértelműen a dánok által lefektetett íratlan szabályokért. A legkritikusabbak talán a művészek és az írók. A skandináv élet korlátait nem véletlenül egy, a századfordulón alkotó író, a dán Aksel Sandemose fejezte ki tízpontos szabályzatával. Ez a Jante törvénye: a kifejezés lényegét talán a „falkatörvény” jelentéssel lehetne leghűbben visszaadni: te is egy vagy közülünk, de te is csak egy vagy közülünk. Regénye a Jante nevű fiktív dán kisvárosban a XX. század elején uralkodó íratlan rendszabályok egyéniséget korlátozó, fojtogató hatását ábrázolja. Innen ered a név: Jante törvénye. A tíz szabály így hangzik:

1. Ne gondold, hogy különleges vagy
2. Ne gondold, hogy egyenlő vagy velünk
3. Ne gondold, hogy okosabb vagy nálunk
4. Ne képzeld magadról, hogy jobb vagy nálunk
5. Ne hidd, hogy többet tudsz nálunk
6. Ne gondold, hogy fontosabb vagy nálunk
7. Ne gondold, hogy jó vagy valamire
8. Ne nevess ki bennünket
9. Ne gondold, hogy bármelyikünk is törődik veled
10. Ne gondold, hogy bármire is megtaníthatsz bennünket

Elég éles kritika nyilvánul meg ebben, de ne felejtsük el, a századfordulós Dániáról van szó a regényben. Ha meggondoljuk, ebben az időszakban a magyar paraszti közösségek sem festettek szebb képet. A sorból kilógó embereket móresre tanító szűklátókörű falusi közeg a magyar irodalomban sem ismeretlen. Másrészt, ma is nosztalgiával tekintünk ezekre, legalább akkor még voltak falusi közösségek, amelyek kiaknázták a magyar föld kiváló adottságait. Nos, Dániában megmaradt az a paraszti kultúra, amire alapozott Nikolaj Grundtvig és a népfőiskola is, s amelyből kivált az a parasztpolgári réteg, amiről népi íróink álmodoztak. A szorosan együttműködő közösségeknek megvannak a maguk normái, amik nem mindenkinek tetszenek. Ebből a rendszerből azonban nehéz kiesni, akár még szándékosan is, mindenképp megtart. Ennek a társadalomnak az a rendkívül nagy előnye másokkal szemben, hogy a lemaradókat felkarolja, és egy szintre hozza a szerencsésebbekkel, a gazdagabbakkal, a kiváltságosabbakkal.   

Igazán ez az, amit a dánok egyenlőségen értenek, és nem a mi kísérleti szocializmusunk, ami valójában egy paternalista diktatúra volt.  Ez utóbbi az egyenlőséget csak orosz fegyverek árnyékában, erőszakkal tudta megvalósítani, ha egyáltalán megvalósította. A dán, és általában a skandináv modell alapja az, hogy mindenki kapja meg azokat az esélyeket, amikkel felzárkózhat. S mivel nem mindenki születik módosabb családba, nem mindenkinek vannak meg a legjobb feltételei az induláshoz, mindig van kit felzárkóztatni. A szellem kedvez nekik, a szolidaritás gondolatával a skandinávok gyerekkoruktól kezdve barátkoznak. Konkrét példa erre, hogy a legtöbb közösségi illetve oktatási térben nem választják külön a fogyatékosokat és az épeket, hanem együtt foglalkoztatják őket. Így van ez az általam látogatott Nordfyns népfőiskolán is. Egy lakótérben éltünk és étkeztünk a testileg vagy szellemileg fogyatékosokkal. Némely foglalkozások külön voltak, mások pedig együtt. Megismerkedtünk a problémáikkal, megszoktuk őket, értékeltük előnyös tulajdonságaikat, például azt, hogy sokkal közvetlenebbül, gyakrabban és nagyobb intenzitással fejezik ki szeretetüket a másik iránt: irántunk.

            Az általunk megtapasztalt orosz típusú szocializmusban a szolidaritás csupán egy szólam volt. Nem az emberek belső igényéből fakadt, csupán a hatalom erőltette. A gondolat nem hatolt az emberek tudatába, így történhetett, hogy a rendszerváltás után senki sem emlegette. Egész iparágak szűntek meg, biztos munkahelyek híján tömegek hullottak a semmibe, de a szolidaritás eszméjét nem emlegette senki. A munka nélkül maradt szerencsétlenek sem bízhattak abban, hogy a szolidaritásra alapozva szimpatizánsokat vihetnek az utcára: senki sem ment volna ki. Az általános eufóriában arra számított mindenki, rá már nem kerül sor, a többiek pedig kit érdekelnek. A szükséges áldozatok körébe majd mások lépnek be, mi pedig élvezzük majd a kapitalizmus áldásait, a magasabb fizetést, a tisztes polgári jólétet.

            Aha, persze. Nos, ezeket a köröket ma senki sem merné a dánokkal megfuttatni. Az újságok szétszednék azt a politikust, aki százezrek utcára kerülésére csak legyint és szükséges áldozatot emleget. A közfelfogás szerint legalábbis köteles a munkásokat és családtagjaikat mély együttérzéséről biztosítani, azután pedig, amilyen gyorsan csak lehet, megkeresni a megfelelő megoldásokat, amelyek a károsultak egy részének kárpótlást vagy lehetőséget nyújtanak. A szavazók ezt itt meg is követelik. 

            Jante törvénye ide vagy oda, az ember mégiscsak szívesebben él egy olyan társadalomban, amibe valamilyen közösségi érzés is szorult. Egyrészt nagyobb biztonságban érzi magát, másrészt jól is esik, ha szót emelnek érte. Európa egyik legindividualistább nemzeteként azonban ilyesmiben belátható időn belül nem reménykedhetünk. Kívánatos lenne azonban – már csak saját jól felfogott érdekünkben is – ha nem folyton külön utakon, egymást szinte félrelökve, pártoskodva próbálnánk érvényesíteni céljainkat, hanem a csapatmunkában való együttműködésre is súlyt fektetnénk. Mindehhez megfelelő eszköz az oktatás, és itt lép be a képbe az emlegetett népfőiskolai oktatás. Ez a forma hatással van a formális, rendszerbe illesztett oktatási modellekre, a középfokú és a felsőoktatásra is.

Hallgassunk meg egy másik véleményt is, egy lelkes magyarét, aki magyar szempontból is elvégezte a dán mentalitás vizsgálatát. Ács Sándorné nyilatkozatát, aki a Magyar Népfőiskolai Társaság egyik vezetője, aktív része volt és van a kismartoni népfőiskola és ökofalu kiépítésében. Szerinte a dán emberek:

- szeretnek együtt lenni,
- odafigyelnek egymásra,
- megbeszélik közös dolgaikat,
- számíthatnak egymásra,
- megbízhatnak egymásban,
- szeretnek mindent a lehető legjobban csinálni,
- társadalmuk a tisztességre, az adott szó szentségére épül,
- a korrupció elképzelhetetlen,
- az, hogy a média ne a közösséget szolgálja, elképzelhetetlen

Ebben a légkörben mindenki a legjobbat hozza ki magából – írja. Így aztán olyan országot hoztak létre, ahol minden értük van...

            Azt hiszem, ehhez nem szükséges bővebb kommentárt fűznöm. Ezzel én mint íródeák, teljesen egyet tudok érteni. Könyvemben persze példákkal fogom igazolni, mennyire igaza van a világutazó asszonynak. Mindenki elgondolkodhat róla „a maga csendességében,” ahogy őseim földjén, Szatmárban mondják…

A dán jóléti rendszer egyik legfontosabb eleme az oktatás. Stratégiailag fontos ágazat, azonban másra helyezik a hangsúlyt, mint mi. Itt inkább a felzárkóztatás áll a középpontban, nálunk pedig versenyistállók kinevelése, az elitképzés. Nehezebb is ez az út, hiszen sokszor nagy energiákat fektetnek be a szerény képességű, esetenként deviáns tanulók szocializálásába. De meg is van az eredménye, például a közbiztonságban. Nagy áldás, ha a polgár este nyugodtan végigmehet a sötét utcán, és nem kell attól tartania, hogy valaki hátulról leüti. Az árut a kereskedő az utcán hagyhatja, a bejárati ajtókat nemigen zárják. Népfőiskolai tartózkodásunk alatt minket is meglepett az a hányavetiség, hogy dán társaink állandóan tárva-nyitva hagyják a szobaajtókat. Sokszor még kilincsre sem csukják, bárki besétálhat és szabadon viheti, amit akar. A főiskola épületei minden nap, minden éjszaka nyitva állnak, pedig munkaeszközök, hangszerek, testépítő gépek találhatóak ott. Ha valaki vinné, kereshetne vele egy kis pénzt… (Nálunk ez a része bizony szervezetten zajlana, egy kocsival beállnának az udvarra, és három ember gyorsan kipakolná az iskolát.)

            Kívülállóként nehéz megítélni, hogyan viszonyul a dán és a magyar oktatás egymáshoz, beszélhetünk-e komoly színvonalkülönbségről vagy sem. Hozhatunk erre statisztikákat, de minden statisztika mást mutat, a matematika és fizika olimpiákon elért sikereink pedig nem árulkodnak oktatásunk egészéről. A dánok inkább a tömeges felvilágosodásra, angol kifejezéssel ”enlightmentre” (dán megfelelője nem hinném, hogy sokat mondana a magyar olvasóknak) helyezik a hangsúlyt, az általános műveltségi színvonalat kívánják emelni. Érzésem szerint a magyar oktatás (még) nincs nagyon lemaradva a dán mögött, ez azonban nem a megkülönböztetett politikai figyelemnek, hanem a magyar tanárok áldozatos, időnként heroikus munkájának köszönhető. A rendszerváltás után azonban sok figyelmeztető jelet kaptunk. Ijesztően nő a különbség az elit és az alsóbb rétegek műveltségi szintje, tanulási hajlandósága között, az elit szinte légüres térben mozog, a kereskedelmi televíziók kínálatából pedig jól lemérhető, milyen a leszakadó tömegek általános színvonala.

            A témáról megkérdeztem néhány dán hallgatót, mivel a tanárok szerintem ebben a témában elfogultak, de nem lettem okosabb. Az a tendencia, hogy a felsőoktatást mindenki számára hozzáférhetővé, tömegessé tették, itt is színvonalcsökkenést eredményezett. Az a tény viszont, hogy a népfőiskolai rendszer 1844 óta létezik, a dán lakosság műveltségi szintjét folyamatosan emelte, és az, hogy erre biztosan támaszkodhatnak, átsegítette őket a legnehezebb történelmi időszakokon is. Például azon az időszakon, amikor az 1864-es incidens után elvesztették Schleswig-Holsteint. (Erről a későbbiekben még lesz szó.)

            A népfőiskolán többnyire helyet kapnak azok a hallgatók is, akik még nem töltötték be 18. életévüket, de az állami oktatásban valamilyen okból nem tudnak részt venni, mondjuk, mert viselkedésükkel zavarják a többieket, vagy nem tudnak beilleszkedni az osztályközösségbe. Ezeket nem zárják ki az oktatásból, mivel az törvényellenes lenne, hanem a népfőiskolán segítik a társadalomba való beilleszkedéshez személyre szabott, nem formális oktatási módszerekkel. Én is találkoztam ilyenekkel a Nordfynsön, sőt egy szálláshelyen laktam velük. Azt mondhatom, nálunk valószínűleg nem zárnák ki őket sehonnan, hanem együtt kínlódtatnák őket a többiekkel, hátráltatva ezzel az ő fejlődésüket is. (Főként, ha köztük egy helyi vállalkozó vagy politikus gyermeke lenne.) Nos, itt nem így van, bár az itteni deviáns tanulók nálunk egy átlagos középiskola középmezőnyébe tartoznának. Igaz, a drogproblémák az utóbbi időben több gondot okoznak Dániában, mint a fegyelmi kérdések. Nehéz eldönteni egy-egy esetben, drogos múltja vagy erőszakos viselkedése miatt került be a fiatal. Hisz mindannyiuk szívott már füvet, s hogy ”továbblépett-e,” nehezen ellenőrizhető. A jövőben ezzel a kérdéssel még sokat kell foglalkozniuk a dán pedagógusoknak, bár aligha tudnak majd szembemenni az árral.  Ezen a téren a mi jövőbeni lehetőségeink jobbak, nálunk az egyén felelősségérzete még mindig nagyobb, csupán a megfelelő szerkezeti változásokat kellene meghoznunk, hogy az egyéni, kreatív erőt jobban ki tudjuk használni. Ám itt, Dániában könnyen hozzáférhető a drog, mivel Christianiában gyakorlatilag teljesen liberalizálták a fogyasztást, és hát, másutt is szemet hunynak felette.

            Mindenesetre szinte sokkolóan hathat egy kelet-európaira, hogy ezek a 17-18 éves, zavaros múltú és lemaradozó fiatalok is jól beszélnek angolul, némelyikük jobban, mint azok a kelet-európaiak, akik nagy energiákat és nem kevés pénzt fektetnek nyelvtanulásba. Koppenhágában az idősebbeket is nyugodtan meg lehet kérdezni útbaigazításért, minden bizonnyal tudnak angolul. E jelekből arra következtethetünk, a dánok valamit nagyon jól csinálnak az oktatásban, ha elfogadható szintre tudják hozni a különböző, eltérő társadalmi háttérrel rendelkező tanulók széles rétegeit. Persze, mint annyi mindenben, itt is érdemes árnyalni. Dániában – és egyébként egész Skandináviában - ugyanis az a szokás, hogy a filmeket és a sorozatokat nem szinkronizálják, hanem eredeti nyelven adják, feliratokkal. Szép számmal vannak azonban olyan tematikus csatornák is, ahol amerikai filmeket sugároznak egész nap, és ott még csak nem is feliratozzák a filmeket! A szinkronizálás hiánya miatt sokkal több ragad a nyelvből a lakosokra.

            Nálunk ez korábban szóba sem kerülhetett, hiszen a szovjet zónában az elzárkózás politikájának nevében a nyilvánosság nem segíthette a nyugati országok jobb megismerését, aminek a nyelv megfelelő elsajátítása is egyik lépcsőfoka lehetett. A rendszerváltás után azonban siettünk mindenben nyugati példákat követni, érthetetlen tehát, miért nem lehet egyik csatornán sem feliratos filmeket látni. Ma talán csak Budapesten hozzáférhető az egyetlen feliratos filmeket sugárzó, ”kétnyelvű” csatorna, a BBC Entertainment, de azért is súlyos összegeket kell fizetni, miközben az ügyfél 54 másik, teljesen érdektelen programot is megkap. Úgy látszik azonban itt is a megszokás, a magyarok kényelemszeretete győzedelmeskedett, és nem becsülhetjük le a nyelvtanító lobbik szerepét sem. Korunk a média kora, sok változást ma már a média hív életre. Elképesztő nagy hátrányokat kell elszenvednünk azért, mert nem tudunk meghatározni egyetlen közös érdeket sem, olyat, ami egyértelműen minden magyar érdeke kell, hogy legyen.

            A dánok szokásai közül számomra talán a legszimpatikusabb, hogy a művészetet, a kultúrát a mindennapok részévé teszik, mintegy észrevétlenül használják. A skandináv dizájn világszerte híres és irigyelt, a lakberendezésben ízléses, de egyszerű mintákat követnek. Jómagam számos múzeumban csodálhattam meg, milyen aprólékos műgonddal dolgoznak ki minden részletet, s talán túlzás, de képes voltam fél óráig is bámulni egy teáskészletet… Maguk a dánok is osztják ezt a rajongást, az ablakokban mindenütt kerámiákat, edényeket, különféle műtárgyakat látni. Az ablakdekoráció szerves része a dán városok képének, Európában nem láttam hasonló szokást. A képzőművészet kitüntetett figyelmet kap a kis országban, meglepő, hogy egy tízezer lelket sem számláló kisvárosban mindenütt galériákba ütközöm.

            A másik érdekes sajátosság a dánok éneklés iránti szenvedélye. A népfőiskolák programjában is kiemelt szerepet kap, minden nap van egy gyűlés, az ebéd előtt, amikor a dán dalgyűjteményből, a ”Sangbog”-ból elénekelnek egy-vagy két dalt. Grundtvig, a népfőiskolai mozgalom atyját számos dal szerzőjeként tartják számon. Mulatságok, közös összejövetelek alkalmával is szívesen énekelnek. Egy alkalommal vettem részt ilyenen, a Bogense szállodájában rendezett vacsorán fakadtak dalra a jókedvű dánok, a zenekar olyan dalokat játszott, amiket mindenki ismert. A dánok kívülről fújták a nótákat, nem kellett szövegkönyv. Ebből azt a következtetést vontam le, az iskolában már hallották ezeket a dalokat.

            Az építészet, a városkép, a polgárok hozzáállása, a befogadó közeg és a szellem igen művészetbarát, főként a fővárosban. Korábban ehhez hasonló művészi légkört csak Párizsban érzékelhettem. Németország ugyan rendezett, de ilyen szempontból nem érintett meg. Prága, Krakkó légkörén, lakosságán nyomott hagyott a kommunista diktatúra. Görögország turistaparadicsom és még sorolhatnám. A művészetpártolás mértéke persze mindig viszonylagos. Ha a magyar körülményekhez mérem, van okunk a csodálatra. Kis falvakban, kieső településeken is megtalálható egy-egy helyi múzeum, ahol a feltárások eredményeit közzéteszik, s ahol a helyi emlékek, használati tárgyak megtekinthetőek. S a kastélyok! Szinte minden településen áll egy, felújítva, rendezett kerttel, és a belső berendezés is olyan, mint annak idején, midőn a bárók és a bárókisasszonyok sétálgattak benne. Egy olyan városban, mint Kolding, ami nem is tartozik Dánia legnagyobb városai közé, a koldingi várban annyi bútorral, kiállítási tárggyal, kerámiával, festménnyel, dokumentummal telezsúfolt terem van, hogy egy nap alatt nem is győzi végigjárni az ember. Koppenhága múzeumaira ugyanolyan kevés az egy-egy nap, mint a párizsi Louvre-ra vagy a d’Orsay-ra.   

            A kedvenc témámnál maradva, a skandináv nép igen jól gazdálkodik íróival és gondolkodóival. Nemcsak arról van szó, hogy a romantikus meseíró Andersent szinte szentté avatták, mindent róla neveztek el és mindenhol, ahol megfordult, szobrot állítottak neki. Nagyon bőkezűen bánnak az amúgy közepes írónak számító Karen Blixennel is. Kultuszát ápolják, a könyvesboltok tele vannak a könyveivel. Kierkegaard síremléke zarándokhely, Grundtvig népfőiskolai gondolatát a mai napig éltetik. A dán lelkész, teológus költészete fontos része a dán irodalomnak, Európában mégsem erről ismerik a nevét, hanem a népfőiskolák megszervezéséről. A nemzeti ébredés területén a dánok igen sokat köszönhetnek neki. Az első népfőiskola 1844-ben létesült, de igazi lendületet 1864 után vett, amikor a németek megszerezték a dánoktól Schleswig-Holsteint, ami valósággal sokkolta a dán nemzetet. Ez a hatás legfeljebb Trianonhoz mérhető, noha a Norvégiával létesített unió már 1814-ben felbomlott, a vezető szerepet Skandináviában pedig már a 17. században átvették a dánoktól a svédek. 1864 után azonban a kis országban újjászületési mozgalom indult útjára, aminek fontos részét képezte a népfőiskolai mozgalom. De ennek részleteiről majd a következő részben szeretnék beszélni.

A sötét anyag

(Megjelent a Palócföld 2013/6. számában)

            „A világegyetem 70%-át egy általunk nem ismert szubsztancia alkotja, a sötét anyag. Szinte semmit sem tudunk róla, nem ismerjük tulajdonságait, a tudomány eszközeivel nem tudjuk megközelíteni. Félelmetes, hogy az űr túlnyomó része számunkra ilyen idegen. Egy nagy Idegenség vesz körbe minket.”

1937 májusának elején még nem voltak jelei annak, hogy minden eddigit meghaladó és átfogó, kegyetlen leszámolás készül. Oroszhon sokat tapasztalt lakosságát ugyan semmi sem érhette váratlanul, mégis mindenki abban reménykedett, ha belesimul az Egyetemes Csendbe, az NKVD emberei megkímélik. Senkinek sem lehetett rossz szava sem a politikai bizottságokra, sem a kulturális életre, sem az árakra, no nem azért, mintha nem lett volna ok elégedetlenségre, hanem azért, mert aki megjegyzést tett az orosz közélet valamely szeletére, büntetőtáborban találhatta magát. A Vezér híres mondása szerint: „az élet szebb, lett, jobb lett, vidámabb lett.” Ennek szellemében beszélhetett csak, akinek kedves volt a szebb, jobb és vidámabb élete.

            Szidorov tartotta magát a Hallgatás Elvéhez. A tavasz, mintha tudomást sem venne a hernyóbajszú uralmáról, sugaraival szinte dédelgette az embereket, virágport és fényt szórt a mezőkre, sárga, piros és fehér foltokat festett a földtáblákra, zöldbe borította a fákat, a szőlőlugasokat és a rozsföldeket.

            Szidorov a Nap felé tartotta arcát és ezt gondolta: „No, ugyan süthetsz szegény földünkre, a hernyóbajszú úgyis külföldre viteti a termést, legyen akármilyen gazdag, nekünk pedig csak zavaros zabkása marad.” De a világért sem ejtette volna ki e szavakat egyetlen honfitársa előtt sem. Nem bánta, ha puliszkát és kását kell ennie, s ha nem jut csak száraz és töredezett barna kenyérhez, hiszen csak a kutatásai érdekelték, a csillagászat és a fizika összefüggései, a világűr matériájának és természetének elemzése. Minden, ami ezen kívül esett, szemében a világi hiúságok máglyájára való volt. Csak a jegyzeteim, a létfontosságú jegyzeteim maradjanak meg, fohászkodott. Az én személyem nem fontos, csak egy szem vagyok a tudomány láncolatában, de amit kikövetkeztettem, amire jutottam, az az emberiség számára nélkülözhetetlen. Ennek soha nem szabad az NKVD kezére jutnia. Ők úgysem értenék, de veszélyesnek éreznék és megsemmisítenék az egészet. Okosan kell taktikáznom, hogy kikerüljem a mindenütt szaglászó titkos ügynököket és besúgókat.

            Mintha ma lett volna, mikor Fedorov, a Fizikai Intézet professzora csillogó szemmel mutatta neki kutatócsoportja legújabb eredményeit.

-          Régóta kutatjuk az univerzum titkait, de a felfedezéseink mindeddig csak a felszínt karcolták. Csillagok, bolygók, meteoritok, kvazárok: mindez érdekes, de nem mutatják meg, miféle törvények irányítják a világegyetemet, a mi világunkat. Az én csoportom az arányok felvillantásával úttörő szerepet játszhat. Ha a lényegre koncentrálunk, eljuthatunk a törvényekig. Ehhez már-már zsenialitás kell. Azt gondolom, Szidorov, benned ez a zsenialitás megvan.

Fedorov, a nagy túlélő kopasz feje szinte villogott a halvány lámpafényben. A lámpát 

Szidorov lecsavartatta, nehogy a szomszédok fényűzéssel vádolják, de még ennél a gyér világításnál is fel tudta mérni a Csernisevszkij szocialista brigád kidolgozott tanulmányait. Amit olvasott, rettentően izgalmas volt.

            A brigádnak sikerült a bravúr, amivel megelőzték a világ élvonalát. Részletesen leírták, milyen összetevőkből áll a világegyetem, a meglévő tudást összegyűjtve új elemekkel gazdagították az ismereteket. Fantáziával, kreatív számításokkal jócskán meghaladták azokat a lehetőségeket, melyeket az eget fürkésző eszközök lehetővé tettek. Szidorov érezte, az adatok birtokában egy zseni valóban megkísérelheti, hogy leírja a világegyetemet mozgató törvényeket. A feljegyzések elegendő támpontot nyújtanak ehhez.

            - Alekszej Makszimics – fordult Fedorovhoz – tovább kell folytatni a kísérleteket! Ilyen közel még senki sem jutott a megoldásokhoz.

            - Két éve dolgozunk a kutatásokon, de csak most mertem megmutatni neked. Már csak te segíthetsz. Időközben az NKVD szaglászni kezdett két emberem után. Fiatal emberekről van szó. E kettő áldozatul esett a tisztogatásoknak, a többiek ijedtükben szétszéledtek, meg akartak szakítani minden kapcsolatot, mi őket a bűnösökhöz fűzi.

            - Hát ezért kerestél fel engem Moszkvából! – szisszent fel Szidorov, de rögtön békülékenyen hozzáfűzte – Jól tetted. Aranyat érhet mindez egy arra méltó ember kezében.

            Fedorov bólintott, most már felbátorodva folytatta.

-          A leginkább figylemre méltó, hogy a világűr 70%-át egy olyan matéria uralja, amiről nagyon keveset sikerült kiderítenünk. Ha többre jutunk és rájövünk, milyen a kapcsolata a többi szubsztanciával, talán a törvényeket is felállíthatjuk.

-          Tehát te is hiszel a törvényekben?

-          Igen. A rendelkezésre álló információ kevés, de úgy tűnik, az anyagi világ mögött felállítható a törvények hálója.

Fedorov rábízta a feljegyzéseket, de annyi még elmondott, a belügyisek őt is figyelik,

s ha tudnák, kinek adta át a dossziékat, az állna a célkeresztjükben. Az anyag tehát forró és balszerencsét hozhat rá. Szidorovot ez sem tántorította el a feladattól. A jegyzetek egy bőröndöt is kitettek, ez a példátlan mennyiség lenyűgözte.

            Belevetette magát a munkába. Hamarosan körvonalazódott előtte, kutatásait le kell szűkíteni egy részterületre. Egyre inkább a sötét anyag rejtélye izgatta, sikerrel állított fel néhány matematikai képletet hátterének magyarázataként. Eljutott néhány törvény felvázolásáig, de a törvény láncolatától még messze volt.

            A termelés hatékonyságát előmozdító kísérleteket rutinfeladatként teljesítette munkahelyén,  és minél hamarabb igyekezett elszabadulni onnan. Családját elhanyagolta, csak a vacsoránál jelent meg, egy kicsit segített a lányának a tanulásban, feleségének még ennyi sem jutott, szórakozottan hallgatta, mi történt X. elvtárssal a pártközpontban, de fejében már számok és képletek variációi peregtek.

            Az egyenletek változataiban könnyen el lehetett veszni. A világűrre irányított távcsövek által közvetített képek még szerény adatokat szolgáltattak, a törvényeket spekulatív módon, a matematika eszközeivel kellett felvázolni. Hónapok munkájával, az adatok és a megfigyelések összevetésével újabb meghökkentő felfedezéshez jutott. A számítások, attól függően, a sötét anyag merre mozdult, más és más értéket mutattak. Ennek alapján következtette ki: a sötét anyag mindig mozgásban van. A sötét anyag valójában nem is anyag, hanem egy állandóan áramló energiamező. Elindít bizonyos változásokat a világegyetemben, de az is lehet, ez indít el minden változást. Csillagok keletkezését, szupernovák robbanását idézi elő, öröktől fogva létezik és örökké létezni fog.

            Tehát energia, jegyezte le naplójába Szidorov, és ez az energia teremt és alkot, dinamikus és elementáris erő van benne. Talán élő erő is – gondolta magában. – Lenyűgöz és elvarázsol ez az új elem, szinte elbódultam ezektől az új eredményektől.

            Szidorov ismerte azt az érzést, mely saját felismeréseink nyomán uralkodik el rajtunk. A büszkeség, a fontosság-tudat és a narcisztikus önelégültség sajátos vegyüléke ez, óvatosan kell bánni vele, mert megrészegít. A megszerzett tudás paradicsomi fájának tövében sütkérező Szidorovot egyszer csak balsejtelem töltötte el. A sötét energia hatalma elgondolkodtatta, hátha a világ nem is olyan türelmes és élhető hely az ember számára?

            Azzal, egy emberi élet mennyit ér a szovjet társadalomban, nagyon is tisztában volt. Volt egy visszatérő álma, mely 1919-es, polgárháborús eseményeken alapult. Tizenhat éves kamasz volt, nem értette, mi történik körülötte. A fehérek többször bevonultak a falujukba, de mindannyiszor kiverték őket a vörösök. Egy nap úgy tűnt, végleg eltűnnek a településről, ám a hadrafogható férfiakat magukkal vitték. Az őket követő vörösök természetesen rögtön felmérték, hogy a családfők eltűntek. A megszálló erők főparancsnoka, Koszigin népbiztos rögtön intézkedett. Összegyűjtötte a falu megmaradt lakóit, csupa nőt, öreget, fiatal kamaszt, és beszédet tartott nekik.

-          Néhányan a falu népei közül csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. Ez kisebbíti a bűnötöket, de önmagában még nem ment fel mindenkit. Életerős férfiak szöktek a közeli erdőkbe, hogy ott vészeljék át a forradalmi időket. Nem beszélek azokról, akik a fehérekhez álltak, őket megkeressük és felkötjük. Azok a gyávák, akik megszöktek a forradalmi sereg elől, még meggondolhatják magukat. Mindenkit árulónak tekintünk, aki ebben az élethalálharcban vonakodik a forradalom mellé állni. De, tekintettel a helyzetre, kapnak még egy esélyt, hogy sorainkba álljanak. Te! – mutatott rá egy fiatalemberre – Te viszed el a hírt az erdőben bujdosó dezertőröknek. A Vörös Hadsereg kegyesen elengedi a bűnüket, ha hajlandók velünk harcolni a fehérek és az anarchisták ellen. A családtagjai pedig itt maradnak túsznak.

Koszigin kiválogatta a „szökött katonák” családtagjait, köztük a kamasz Szidorovval

és édesanyjával, és az elhagyott kastély üresen tátongó nagytermébe terelte őket. A gondosan kifosztott épületet vörös katonák őrizték éjjel-nappal. A Vörös Hadsereg túszai voltak.

-          Ha az áruló egy héten belül nem kerül elő – zengte Koszigin – a családtagjait agyonlőjük!

Éjszaka gyakran újraélte azokat a napokat. Koszigin népbiztos néha más szerepben

tűnt fel, hol a hivatali hanyagságaiért tett szemrehányást, hol felelősségre vonta, amiért hűtlen lett a forradalom eszméihez. Szemében Koszigin a forradalom élő lelkiismeretévé vált.

            1937 májusában új szerepben tűnt fel az elszánt népbiztos. Szidorov nappal is hideglelést kapott attól, amiről Koszigin magyarázni kezdett. Ebben az álmában ugyanis kihallgatásra rendelte és nyugodtan tudtára adta, minek a nevében cselekszik.

            Mindaddig ismerősnek tűnt a színhely, amíg a ködös tájban az egybeterelt csoport elindult a kastély felé. Álmában mindig nehéz volt a lépte, mintha téglákat kötöttek volna a lábára. A katonák ösztökélték őket, de képteleneknek bizonyultak gyorsítani. Mintha a levegő is csupa ellenállással lett volna tele.

            Egy rémálmot is megszokhat az ember. A léptek ólomsúlya, a katonák durva hangja, Koszigin káromkodással fűszerezett becsmérlő szavai, mindez már sok-sok éjszakáját kísértette. A megoldás azonban mindig véget vetett a rémképzeteknek. Miután kivezették őket a kastély udvarára, a katonák felsorakoztak a sortűzhöz. Ám mielőtt eldördültek volna a végzetes lövések, felriadt verejtékes párnáján és eszébe jutott, valójában mi történt.

            A vörösök kivárták, amíg az erdőben bujdosó „szökevények” visszaszivárognak a hírre. Akkor elengedték a túszokat s az erőszakkal besorozott katonákkal csatlakoztak a csapategységükhöz. Apját elnyelte a polgárháború, soha nem látták többé. De ő életben maradt anyjával és három testvérével együtt.

            Az álom ezúttal folytatódott. Koszigin magához rendelte kihallgatásra. Leültette a tizenhat éves Szidorovot és faggatni kezdte.

-          Mire valók a vizsgálódásai?

-          Miféle vizsgálódások? – kérdezett vissza Szidorov, de már tudta, Koszigin mire gondol.

-          Ne tagadjon semmit. – legyintett a népbiztos. – Már mindent tudunk. Lefoglaltuk a jegyzeteit és most itt vannak nálunk. Elég kacifántosak az irományai, de szerencsére néhány írásos magyarázatból rájöttünk, mit akart bebizonyítani.

-          Én semmit sem akartam bebizonyítani. Egyszerűen csak kutattam.

-          Kutatott… de milyen irányba? Jobban tette volna, ha a környezetére figyel, ahelyett, hogy a világűr titkait kutatja. Tagadja a materializmus szükségszerű jóságát? Pesszimista törvényeket állít fel?

-          Én csak azt írtam le, amit a természet elém tárt – védekezett, miközben Koszigin egy félmondata nyomán felvillant előtte, ki árulta el.

-          Hallgasson! – ütött az asztalra Koszigin a vízióban – Mindig ezzel mentegetőznek, hogy csak leírják, csak tudósítanak, csak ismertetik a tényeket! De ki kíváncsi rá? – hatásszünetet tartva kissé lecsillapodva folytatta – Tudja kik a kommunista Szovjetúnió legnagyobb ellenségei?

-          Igen, a trockisták, zinovjevisták, jobboldali szociáldemokraták, eszerek, mensevikek, alkotmányos demokraták és a régi rendszer hívei – fújta a leckét Szidorov.

-          Nem. Jegyezze meg, a kommunizmus legnagyobb ellensége az istenverte entellektüel!

-          És most térjünk a tárgyra. Amiről ezek az irományok szólnak, az összeegyeztethetetlen a marxista felfogással. – faarca hirtelen mosolyra váltott. – És az benne a szörnyű, hogy igaz.

Szidorov meglepetten nézett fel.

-          Igen, jól hallotta. Mi is tudjuk, hogy igaz. Máskülönben olyan ostobák lennénk, mint a polgári pártok tagjai vagy az eszerek. Mi is rájöttünk arra, de nem számítások alapján, hanem a saját eszünkből, mi mozgatja a világunkat. Most maga igazolja, hogy az elgondolásunk helyes. Csakhogy ezt senkinek sem szabad megtudnia. Megijesztené az embereket és apokaliptikus viziókat indítana el. Pártunk alapköve az volt, hogy ismertük az embereket. Felmértük, hogy kétharmad részük mindenre képes a pénzért, pozícióért, hatalomért, kényelemért, kinek mi a vágyott cél. Látja, ami fent van, az van lent. A világűrre ugyanazok a törvények vonatkoznak, a sötét energia formál mindent. Az, ami a világegyetem kétharmadát alkotja, az emberiség kétharmadát és az emberben dúló erők kétharmadát.

-          De még mindig nem ismerjük a törvényeket. A sötét anyag semmi lenne törvények nélkül! – vetette ellen Szidorov.

-          Nem ismerjük, tényleg nem. De soha nem is fogjuk! Épp az benne a félelmetes, hogy mindörökre titok! De éppen eleget tudunk az emberi természetről, eleget ahhoz, hogy kordában tartsuk. Felszabadítottuk az embereket, felszabadítottuk a kétharmadot és az erőszak újra és újra igazolást nyer! Nem gondolkodott el azon, hátha maga a teremtés hibás?

A tudós nem tudott mit felelni. A látomás megszakadt, párnája kellemetlenül nedves volt, de néhány pillanattal később rádöbbent, a valóság egy fokkal kevésbé borzalmas, mint amit megálmodott. Bár sarkában járnak a kékgallérosok, a szembesítésig még marad egy cselekvésnyi ideje.

*

            1953 októberében egy férfi taposta a vörös-barna levélszőnyeggel borított sétányt

Szent Iszkáz székesegyház felé. A parkban találkozott egy szerzetes atyával, aki kimért léptekkel közeledett felé. A két férfi a park közepén megállt és kezet nyújtott egymásnak.

-          Üdvözlöm, Igor atya. Itt nyugodtan beszélhetünk. –nézett körbe Szidorov.

-          Hogy megy a sora, Nyikolaj? Szüksége van segítségre? – kérdezte a pap.

-          Amióta a feleségem elárult és hátat fordított nekem, azóta nincs szükségem segítségre. Az ellenség többnyire házon belül van. – tűnődött a tudós kesernyés mosollyal. – Most nincs ellenségem, igaz, barátom sincs.

-          Engem a barátai közé számíthat – mondta Igor atya.

-          Legalább egy maradjon. Tizenöt év a GULAG-on eltüntette a környezetemből az embereket. Akiket ott ismertem meg, azok már a föld alatt vannak, vagy több ezer kilométerre innen, Szibériában. Én is csak annak köszönhetem az életemet, hogy egy saraskában, egy zárt kutatóintézetben tartottak fogva a háború után.

-          Mert az atombombát akarták létrehozni.

-          És sikerült is nekik. Utána pedig még félelmetesebb fegyvereken dolgoztunk. Azt hiszem, ez mégiscsak azt igazolja, hogy a kutatásaimból általános törvényszerűségeket lehet levonni. Ami fent van, az van lent.

-          Tudja, hogy nem értek egyet a következtetéseivel. Hivatalból nem érthetek egyet. Nekem a Mindenhatót kell szolgálnom.

-          Akkor miért segített nekem, miért rejtette el a veszélyes jegyzeteimet?

-          Mert a világ megismerése szétoszlatja a sötétséget és a tudatlanságot. A Gonosz a tudatlanságra alapoz, azt használja fel. Előbb-utóbb mégis elbukik. Sztálin is halott, pedig nem hittük volna, hogy rémuralma véget fog érni egyszer. Most pedig új szelek fújnak.

-          Nem eléggé. Ám, atyám, ha eddig megúszta, akkor birtokában van a túlélés képességének, s akkor ezek az eredmények itt továbbra is jó helyen vannak.

-          Az egyház már sok titkot magába temetett. Elfér benne ez is.

Elbúcsúztak és Szidorov megnyugodva irányozta lépteit a jövendő, a reményteli

Semmi felé. A fizika hamarosan, évtizedek múlva be fogja érni az orosz tudós művét.

A Kondratyev-ciklus

         Az ütött-kopott fabarakkok résein besüvített a jéghideg sarki szél. A foglyok munkában keményre száradt pufajkában hevertek nyomorúságos priccseiken. Az egész napos, megfeszített munkától kimerülten, mély álomba zuhanva sorakoztak egymás mellett tízesével, húszasával, mint a letaglózott birkák. Csak a két újonnan érkezett rab, a fiatal Andrjusin és a negyvenes éveiben járó Kondratyev nem tudott még alkalmazkodni a körülményekhez. Vacogva kucorodtak a fészkükön.

-          Nyikolaj Dimitrijevics – szólt át halkan Andrjusin, nehogy valaki felébredjen és megneszelje kettejük összeesküvését – Adj még egy kis kenyeret, éhes vagyok!

-          Tessék, de aztán senki másnak…

-          Tudom. Egy szót se. – hevesen magába tömte a labdaccsá gyúrt ételt. – Hanem azért rendes asszony ez a Jelena Nyikolajevna.

-          Pont most jut eszedbe beszélgetni? – mordult fel Kondratyev.

-          Elűzi a gondolatainkat a hidegről.

-          Majd holnap megtudjuk azt is, milyen a nappali hideg. Azt mondják, itt különösen nehéz a közmunka.

-          Hát más, mint a tranzitlágerben. Éppen ezért kell beszélnie arról, amit a gazdaság törvényeiről tud.

-          Azok okozták a vesztemet.

-          Nekem is az, hogy mertem gondolkodni, de mégis tudni vágyom. Meg akarom érteni az Ön rendszerét.

-          Ennek örülök. Az ifjak tudásvágya határtalan. Nem tudom, honnan ered ez? Mikor az ember legszívesebben megdöglene. Holnap visszatérünk a ciklusokra. Türelem…

-          Ha lesz még holnap – nyöszörgött Andrjusin.

-          Mivel a kenyér lebomlott a gyomrodban, talán még azt is megérjük. Még egy kicsit szenvednünk kell, hogy veled is megoszthassam az igazságot.

*

            A két barátnak azonban még várnia kellett a hosszabb, részleteket is tisztázó beszélgetésre. Kondratyev feleségének jóvoltából mindketten túlélték a telet. Az asszony egy őr segítségével kenyeret, csokoládét és néha húst csempészett át a férfinak. Andrjusinnak is jutott ebből. Takarodóra már jártányi erejük sem maradt a csilletologatástól, az árokásástól , a farönkök emelgetésétől. Eleinte mindenféle gép nélkül küszködtek az építkezésen, ők magu voltak a gépek, eleven emberi gépek. Később a lesittelt mérnökök benyújtott javaslatainak hatására beállítottak néhány primitív gépet. Ekkor már a kényszermunkára ítéltek egyharmada elhullott az embertelen robot miatt. Viharos sarkvidéki förgetegek fújták szemükbe a porhót, miközben magukat nekifeszítve a szélnek, talicskáról talicskára emésztették fel erejüket. Látták, amint a rossz ellátástól, skorbuttól, teherbírásukat meghaladó gürcöléstől egymás után dőlnek ki az emberek a sorból.

            Áprilisban a felére csökkent brigádokat egyesítették, a helyükre pedig újak jöttek. Így került össze ismét az öregedő közgazdász és a fiatal mérnök.

            Egyik nap kivételesen ragyogó napsütésben dolgozhattak –akár még húsz fok is lehetett – a brigádparancsnokokat magukhoz rendelték értekezletre, az őrök pedig kártyáztak. A foglyok az árok menedékébe húzódva halkan beszélgetni kezdtek. Kondratyev és Andrjusin is keresett magának egy félreeső helyet.

-          Vajon mennyi esélyünk van, hogy túléljük a lágert? – találgatta Andrjusin.

-          Az egész Szovjetúnió egy hatalmas láger – mondta lakonikusan Kondratyev.

-          De én erre a drótokkal körbekerített területre gondoltam.

-          Tudom, mire gondoltál. – nyugtatta meg a közgazdász – tizenöt év sok idő, és még ez a tél is kegyetlen volt. Úgy érzem, még egy ilyet nem bírnék ki.

-          Erős szervezetem van, de ha Natalja nem csempészteti be a többlet fejadagot neked , már én is feldobtam volna a talpam. Áruld el, mi a titkotok? Itt nem hallanak minket.

-          Nincs titok. Csak önfeláldozás. Követett engem ide, mint Szonya Raszkolnyikovot. Csak Raszkolnyikovnak legalább volt bűne. – Kondratyev nem állhatta meg, hogy ironikus megjegyzést tegyen. – Amikor az egyik tranzitállomásra értünk, egy közeli faluba, odajött hozzám, ahogy megálltunk. Tilos ugyan a rabokkal érintkezni, de az őröknek sincs mindenhol szemük. Szóval odajött és kezembe nyomta azt a kenyeret, amiből te is kaptál az első itt töltött éjszakánkon. Később már a szerencse segített. Egy csillével bajlódtam, amikor egy őr, látván, hogy esetleg alatta maradok, odaugrott és megfogta a kocsit. Tudod, hogy nem sokat törődnek azzal, ha valakin átmegy a szállítmány, egyszerűen leírnak a készletből és annyi. Megkérdeztem tőle, honnan való, s néhány egyéb dolgot, végül, hogy miért segített. Ekkor megmutatta a nyakában lógó keresztet. Mondom neki, Úristen, ha ezt ezek felfedezik nálad, megölnek! Erre azt válaszolta: „Nem látják meg, mert munka közben a zubbonyom alatt van, amikor pedig zuhanyzom, akkor a számba veszem.” Ő vállalta, hogy becsempészi hozzám Natalja „pótlékait,” aki az egyik közeli faluban telepedett le.

-          De hát ez életveszélyes!

-          Ezt, gondolom, sejtetted. De ha azon az úton próbálsz megemelt fejadaghoz jutni, amit a csekisták ajánlanak, véged van. Emlékezz vissza, mi lett azokkal, akik bekapták a horgot. Ahhoz, hogy normán felül, a száz százalékot is meghaladva húsz deka kenyérrel vagy néhány kanál kásával többet kapj, minden energiádat be kell vetni. Ez felemészti az energiáidat és végül jobban elgyengülsz, mint aki beteg. A „munkaharcban” a legerősebb rabok is elhullanak. Amit a kommunisták ajánlanak, azt sosem szabad elfogadni. Mert ha látszólag könnyebbséget is hoz, amit adnak, hosszabb távon elpusztít. Az ördöggel nem lehet egyezkedni, ő jobban tudja, hogyan járjon túl az eszeden. A kommunisták nem tisztelik a megalázkodókat, a köpönyegforgatókat, egy cseppet sem. Habozás nélkül élnek minden eszközzel, csellel és ravaszsággal, ami csak hasznukra lehet. Az általuk kínált út: csapda. Inkább ordítozzanak veled, hogy milyen lusta, haszontalan barom vagy, te, nép ellensége! Bezárod az agyadat előtte, mondjad, mondjad csak, milicista! Ebbe nem még nem halt bele senki! A fejadag utáni hajszába annál inkább. Ha jót akarsz magadnak, inkább megkerülöd a rendszert, még ha ez szintén életveszélyes is. Százszor inkább a feleségemre bízom magam, mint ezekre, legyen az még ennél kisebb dolog is, mint az étel.

-          Az igaz, hogy a lágerben a rab minden gondolata az étel körül forog. Ugyanakkor sosem lakhatsz jól, hisz a telítettséggel becsapott gyomor veszélyes is lehet a terepmunkában. Meg kell  találni az egyensúlyt, ügyesen beosztani az erődet, ügyesen beosztani az ételed.  – Andrjusin egy pillanatra elgondolkodott – De arra nem találok magyarázatot, miért kerültünk ide? Az örök kérdés mindig nyugtalanítani fog: miért pont én?

-          Mikor is születtél? – kérdezte váratlanul Kondratyev.

-          1912-ben – válaszolt a fiatalember.

-          Innen indul ki minden. – kezdte fejtegetését a Kondratyev a meglepett Andrjusinnak. – A háború előtt rengeteg gyermek született, bár az ellentmondások jelentkeztek, azért virágzó és nyugodt korszak volt ez. Amikor apád megszületett, s amikor felnőtt, épp csak megkezdődött az elektromosság és a nehézipar kora, az első időszakában erőteljes növekedésnek indult, majd a századforduló után megmutatkoztak a hanyatlás jelei. De a szüleid nemzedéke nem törődött ezzel, nagy reményeket fűztek a gyermekeikhez, sokasodta és terveket szőttek, milyen jó lesz, ha majd megtollasodsz és egyéb szamárságok, amelyek persze egy békés korszak szempontjából egyáltalán nem mondhatók annak. Nem sejthették, hogy nem is olyan sokára beköszönt a válság háborúval és forradalommal. De lám, mégis megérkezett. Az oroszországi felfordulás, amit forradalomnak hívnak, elhúzódott és nemzedékeket nyelt el. Csoda lett volna, ha megmenekülünk. De nincs csoda, a becsületes emberek mind börtönben vannak.

-          Ez a válság alaposan elhúzódott, hisz a háború már húsz éve véget ért.

-          Nos, Oroszországot ésszel nem lehet felérni – írta a költő. Amúgy persze a proletárdiktatúrában mindig válság van, nem vetted még észre? Amit felvetettem a téziseimben, s amit Kondratyev-ciklusnak neveznek, az a felosztás ötven éves periódusokban gondolkozik. Azaz minden gazdasági ciklus nagyjából ötven évet foglal magába, az első huszonöt év a növekedés periódusa, utána eléri a tetőpontot, majd hanyatlásnak indul. Természetesen tudományosan megalapoztam a feltevéseimet, - emelte fel az ujját Kondratyev – az árakat, a béreket, a kamatszint és az ipari termelés alakulását vettem figyelembe. A fellendülés időszakában az árak, a bérek et cetera, emelkednek, a tetőpont után csökkennek. Végül a pénzügyi feszültségek szociális, társadalmi feszültségekbe torkollnak, forradalmat, felfordulást, lázadást kényszerítenek ki az alulról jövő csoportok, vagy a felső réteg próbálja háborúval kezelni a kérdést. Most is egy ilyen, világméretű harc előtt állunk. A világ nagyhatalmai, - köztük szeretett szocialista hazánk – készülődnek arra, hogy megküzdjenek az erőforrásokért. Az egész persze még azon a fekete napon kezdődött, amikor összeomlott a tőzsde. Akkor már sejthető volt, hogy az egyenlő erejű hatalmak meg fognak küzdeni az erőforrásokért.

-          De hiszen a mi országunk még Hitlerrel is barátkozik – vetette közbe Andrjusin.

-          Most igen, de Hitlernek szüksége van a mi erőforrásainkra. Így akarja Németországot egyeduralkodó nagyhatalommá tenni. Akad, aki látja ezt. De még csak kevesen. 1926-ban jelent meg a könyvem, ebben jeleztem, hogy a közeljövőben, néhány év múlva bekövetkezik a pénzügyi válság. 1929-ben összeomlott a tőzsde, s utána a világgazdaság. Elkerülhetetlen volt, de az emberek mégsem hisznek a reményeiket, jövőről képzelgő ábrándjaikat megcáfoló elméleteknek. Nem szeretnek szembesülni azzal, hogy egy hullámvasúton ülnek. Ha bő termésük van, ha jól megy a soruk, eszükbe sem jut, hogy a fiúknak, lányuknak kell ezt majd megfizetnie. Még a tudatalattijukba sem jut el, hogy erre felkészítsék őket. Én magam sem örülök, hogy rájöttem minderre. Persze először úgy adtam elő, mindez csak a kapitalizmus viszonyaira igaz. Ezt értékelték is az elvtársak. Csakhogy a mi gazdaságunk még kiszolgáltatottabb, és aki a sorok között is tudott olvasni, rájöhetett. Fel akartam készíteni az embereket, hogy a válságokra kész válaszaik legyenek.

-          De hát milyen válaszaik lehetnének, ha körülöttük mindig mindent felrobbantanak? – kérdezte Andrjusin.

-          Ezen nagyon sokat törtem a fejem. Talán sikerül elmondanom. Most azonban, mivel a brigádparancsnok közeledik, jó kommunista szokás szerint, tegyünk úgy, mintha dolgoznánk – igyekezett alázatos képpel serénykedni Kondratyev.

*

      Júniusban nagy kinccsel ajándékozta meg Kondratyev Andrjusint, 1926-ban megjelent könyvével. A mű lenyűgözte a fiatal mérnököt. Minden, amiről rabtársa írt, logikusnak, racionálisnak és helytállónak tűnt. Kondratyev ciklusokra osztotta az egész újkori történelmet. Első ciklusát 1770 és 1830 közé tette, ez volt a gőzgép kora. Az ipari forradalom lendülete a századfordulón megakadt, a napoleoni háborúk már az erőforrásokért, a gazdasági előnyökért folytak. A második ciklus a vasútépítések kora: 1830-tól 1870-ig, az amerikai polgárháború, az 1866-os porosz-osztrák háború és az 1870-es porosz-francia háború zárta le. A harmadik ciklus, az elektromosság és a nehézipar kora 1870-től az 1910-es évekig tartott, és egyértelmű, hogy a súlyos következményekkel járó világháború volt a záróakkordja. A negyedik ciklust az olaj és az autógyártás koraként határozta meg a tudós – és megjósolta benne a ’29-es nagy világválságot! – az 1910-es évektől az 1970-es évekig határolta be. Az ötödik ciklus már futurisztikus távlatokat vetített előre, az informatika és a lézertechnika kora 1970-től 2008-ig húzódott, 2008-ra pedig egy ’29-es válsághoz mérhető, megrendítő krízist jövendölt meg. A hatodik ciklus, az űrkorszak kora, 2008-tól datálódott, melynek eseményeit még a mindentudó közgazdász sem láthatta előre.

      Talán ebben az űrkorszakban az emberiség valóban új korszak küszöbére érkezik – elmélkedett Andrjusin. A régi törvények már nem lesznek érvényesek. Nem nyelnek el minket az örvénylő ciklusok újra és újra, mert a gondolkodásunk megváltozik, a tudatunk átformálja a gazdasági-társadalmi környezetet. Új korszak küszöbére érünk és az emberek új fogalmakat vezetnek be. Átértékelik az értékeiket és az új kor hajnalán egyénileg is megújulnak.

*

      Andrjusint hamarosan behivatták a kékgallérosok főhadiszállására. A spiclik ezúttal is szemfülesek voltak, meglátták, hogy titokban tiltott irodalmat olvas, majd azt is kiderítették, hogy mit. A dolog az államvédelmisek figyelmét is felkeltette, végre itt egy új ügy, amivel egy újabb szovjetellenes összeesküvés tervét leplezhetik le. Jutalomként előléptetés és prémium jár, valamint bebizonyíthatják, hogy éberségük nem ismer határokat. De óvatosan kell lépniük, nehogy elriasszák a vadat. Elsőként a fiatalembert kell megszorongatniuk.

      Buboskin, a kékgallérosok vizsgálati tisztje, aki Andrjusin beszervezését irányította, sunyi, ravasz és alkatilag agresszív kis ember volt. Görnyedt tartása, púpos alakja miatt kisebbrendűségi érzés gyötörte, de a rabok megtörésénél csak végszükség esetén alkalmazott erőszakot, inkább lelkileg szerette megtörni az áldozatokat. Lényegretörően beszélt, leültette Andrjusint és azonnal szembesítette a vádakkal.

-          Tudomásunk van róla, hogy titokban Kondratyev könyvét olvassa, valamint arról, hogy szovjetellenes, reakciós nézeteinek követőjévé vált. Így  semmi sem lesz abból, hogy az ügyét felülvizsgálják. Sőt, ha szovjetellenes agitációt folytat, a tizenöt éves büntetéséhez újabb tízest kaphat. Talán itt akar megrohadni?

Andrjusin úgy tett, mintha semmiről sem tudna, és adta az ártatlant. Buboskin hosszan szónokolt a szovjetember kötelességeiről, fenyegetőzött börtönnel, örökös közmunkával, balesetekkel, „amik engedetlen rabokkal történnek.” Végül felszólította, adja át Kondratyev könyvét és részletesen számoljon be a beszélgetéseikről. A fogoly visszautasította.

A spiclik azonban változatlanul szorgalmasan dolgoztak, s egy nap a kékgallérosok felforgatták a barakkot. Megtalálták a művet és előállították Andrjusint.

Most aztán joggal ordítozhatott vele Buboskin. Meg is tette, megismételte fenyegetéseit és végül, a könyv rejtegetése miatt odavágott tizenöt nap szigorított zárkát. Csak azért nem többet, nehogy a rab ott pusztuljon. Még szüksége volt rá.

*

A szigorított – más néven elkülönített – zárka valójában egy földbe vájt gödör volt. A legtöbb lágerben „az egyszerűség kedvéért” a nyirkos földbe ásták a büntetőzárkának szánt pincét. A cellának sem nevezhető nedves, mindig sötét, fűtetlen lyukban valójában tíz napig sem lehetett kibírni. Európai ember nem bírta volna ki, de az orosz ember szívóssága és fájdalomtűrése legendás.

A pincét felülről egy rácsozott ablak zárta le, melyből nappal alig szűrődött be valami fény. A cella alján a puszta földön alakították ki a priccset. A rab itt heverhetett naphosszat, bár alvásra szinte semmi esélye sem nyílott, hisz nappal mínusz 10 fok, éjszaka 20 fok körül ingadozott a hőmérséklet.

A szörnyű körülményeket az éhezés súlyosbította, a sztálini fejadagot, a napi harminc deka kenyeret az őr épp hogy csak behajította, a büntetés harmadik, hatodik és kilencedik napján pedig üres zupát is kaphatott a rab. Korgó gyomorral kellett átvészelni a rettenetes napokat.

A modernizmusért rajongó szovjet megteremtette minden idők leghidegebb poklát, a sötötzárkát. Lehetetlen volt innen ép emberként kikerülni. Arra szolgált, hogy mindenkit megtörjön és ezt a célt általában el is érte.

A fogoly meggyötörve, összefagyva került ki a szigorítottból tizenöt nap után. Alig tért magához, Buboskin ismét magához rendelte. Andrjusin ugyan felfogta a hozzá intézett szavak értelmét, de mintha távolról, messziről szűrődtek volna át a hangok, szinte valótlannak tűnt, hogy még részt vesz az életnek nevezett drámában.

- Most már megtapasztalta, mire vagyunk képesek – halotta Buboskint – Akármeddig

kínozhatjuk és még korántsem értünk a módszereink végére.  Vagy elküldhetjük Kolimára, a büntetőlágerbe, tudja meddig bírja ott egy magafajta fiatal? Hisz még nincs harmincéves, nem sajnálja önmagát? És a szeretteit? Nem mindegy, melyik lágerben húzza ki az időt, amíg szabadul. Magának van felesége!

Andrjusin már tudta, rátapintottak a gyenge pontjára! De amit nem tudott a ravasz

csekista, azóta már van egy lánya is! Szofia terhes volt, amikor letartóztatták.

-          Őt hagyja békén!  - csak ennyit tudott kinyögni.

-          Ohó! Nem addig az! Tudja, hogy bármit megtehetünk! Megtehetjük azt is, hogy a szovjetellenes összeesküvők családját lágerbe hurcoljuk. Még mindig makacskodik? Azt akarja, hogy ő is lágerben végezze? Mi csak annyit kérünk, hogy hőn szeretett barátja, Kondratyev reakciós tevékenységét leplezze le! Semmi többet! És még ezt az együttműködést is megtagadja?

Andrjusin felkészült a halálra. Nem félt tőle, semmiképp sem akart meghátrálni. De elképzelte, mi várna a Gulagon feleségére és a kicsire, és rájött, hogy képtelen kitenni őket ennek. Buboskin igazat mond, mindenre képesek. Elfogyott az ereje.

-          Jól van. Hajlandó vagyok feltárni, mit csinál Kondratyev. Csak hagyják békén Szofiát!

-          Na látja – sóhajtott fel Buboskin. – Hát lehet magával együttműködni! Ez a beszéd. Elmondom, mi lesz a dolga, írja alá ezt a papirost.

A tiszt elmondta, elsősorban Kondratyev feljegyzései érdeklik, vannak-e ilyenek – persze

ők tudják, hogy vannak – és hol rejtegeti őket. Kibúvó nincs, nyomot kell találnia, különben… De hisz tudja.

      A mérnök elvállalta a dicstelen feladatra. Kondratyev megbízott benne, így rövidesen a feljegyzések lelőhelyét is kiszimatolta. Az őrség pedig megtalálta a papirosokat egy elásott palackban. Szemük- szájuk elállt, amikor olvasták, példátlan merészséggel tárta fel a valóságot a fogoly.

     Természetesen Natalja segítségével is véget kellett vetni. Az asszony egy messzi tagköztársaságba utazott, hogy ne bukkanjanak rá a szervek. Kondratyev meghurcoltatását tizenöt nap szigorítottal kezdte. A tizedik napon szétfagyott tagokkal találtak rá a közgazdászra.

*

2009 nyarán, Moszkva egyik külvárosában Nyina Andrjusin házuk padlásának egyik eldugott zugában egy kapcsos könyvet talált. A könyv nagyapja emlékiratait tartalmazta. Még ott helyben elkezdte olvasni, majd egész éjszaka tanulmányozta.

Reggel közölte nagyanyjával, hogy megtalálta a feljegyzéseket. Szofia nem lepődött meg.

-          Lányom, én ismerem az egész történetet. Apám, a te nagyapád egész életében, sőt az egész életével gyónt. Sosem tudta megbocsájtani magának azt a tettet.

-          Csakugyan, a napló nagy része barátjáról, Kondratyevről és az ő elárulásáról szól. Ennyire mély nyomot hagyott benne az eset?

-          Igen, nagyon tisztelte azt az embert. A család jövőjének érdekében mégis fel kellett áldoznia. Hiszen élnünk kellett. Abban az időszakban nem létezett jó döntés. Meg kell értenünk őt. Egész életében a felmentést kereste. Meg kell bocsájtanunk neki, már csak azért is, mert ő sosem bocsájtott meg magának.

-          Ez világos – válaszolt Nyina – Csakhogy Kondratyev megjósolta a 2008-as hitelválságot és a Szovjetunió összeomlását! A napló szerint pedig megoldásokat is javasolt, a válságok kiküszöbölésén dolgozott, át akarta formálni a gazdaságot és a társadalmat. Ha ez fennmarad, az emberiség tudná a válaszokat!

-          Szerintem az emberiség most is tudja a válaszokat. Csak fél kimondani.

-          Ér-e annyit a mi életünk, mint az új korszak győzelme? Hiszen ha az új korszak beköszönne, nem lennének többé válságok és nem rendülne meg millió és millió család helyzete.

-          De hátha nem lehet a válságokat teljesen leküzdeni? Hátha hiába a zseniális ember igyekezete, legfeljebb a károkat enyhítheti. Lehet, hogy az embereknek szükségük van a válságokra, különben túlságosan hiúak lennének és nem szednék össze magukat.

-          Ezt nem értem.

-          Nem baj. A lényeg, hogy bármi is történt, ma már meg kell bocsájtanunk neki és a rendszer áldozatainak.  De nem szabad mindent egy ember zsenialitásától várni. Lehet, hogy Kondratyev tudta a válaszokat, de nekünk tovább kell gondolni az ő művét. Nem szabad restnek lenni a továbbgondolásra.

-          Talán ezt most már ki lehetne adni…

-          Menj és adasd ki. Talán lesz, aki nem lesz rest továbbgondolni. Oroszországban sok a töprengő alkat. Az új korszak éppúgy indulhat el innen, mint bárhonnan, hisz ahogy a költő mondja: Oroszországot ésszel felfogni lehetetlen.

Budapest középpuccos helyeinek egyike, mely nem drágaságával, hanem szerény, de megfizethetetlen igénytelenségével hódít. Területi méregegysége a világosan felvizezett Kőbányai Világos, amit ötszáz forintért mérnek. Ihatatlan, de a látogatók többsége nem ezért, hanem a hippi hatású dizájnért (kisebb részük a dizájner drogokért) és a sznobizmusért jár ide. A menedzserlétben vergődő, multinál 12 órában okoskodó réteg szívesen költi itt a pénzét, némi nosztalgiát érezve egykori szabad léte iránt. A vécét nem tisztítják, de minek is tennék, nem ez a lényeg, hanem a fíling. Bár a magyar férfiak itt általában lenézésre kerülnek, egy amerikaira három-négy magyar csajszi jut, aki körüldongják, mint mézesbödönt a darazsak. (Szóljon, aki látott fiatal amerikait, skótot, angolt egyedül, repi csaj vagy csajok nélkül kószálni a városban!)

Számos gimnazistát is kiszolgálnak, akik rendelkeznek azzal a képességgel, hogy egy tapasztalt alkoholistát is asztal alá tudnának inni. Néha koncerteket rendeznek, írókat hívnak meg, akik az elmúlt években összeliberáliskodtak maguknak némi hírnevet, egymással versengve azon, melyikük a liberálisabb, s akik rögtön teljes vértezettel sorakoztak fel a saját kis szemétdombjukon, mihelyt egy ősmagyar elbődítette magát. A romkocsmák látogatói meg vannak győződve róla, hogy ez a művészet, mivel sosem láttak mást.

A romkocsmákban olyanok a székek, amiken ülve lehetetlen lenne tévét nézni vagy számítógép előtt ülni. Ezeket az ülőalkalmatosságokat egy jobb ízlésű hajléktalan nem cipelné a bódéjába, hisz tökéletesen kényelmetlen. A berendezést alkotó asztalokat és székeket nem lehet meghirdetni a Vaterán, az „örülj, hogy ingyen elviszem” kategóriába tartoznak. Mégis remek marketingterveket és reklámstratégiákat sző ezeken a budapesti ifjúság.

Szerény javaslat: ha már saját nyomorúságunkból és nyomoronc történelmünkből csinálunk magunknak üzletet, lenne még néhány ötletem; vizuáldiszkó kivetítővel Kistarcsán, az Andrássy út 60.-ban, kitelepítősdi performansz fizetett biztonsági őrökkel (van belőlük elég), kulákmenet: felfelé a hegyre, majd lefelé a hegyről  - kiváló fogyókúra és fitnessprogram – valamint „vedd még el tőlem, amim van” játék, az a külföldi, aki eléri az előtte futó magyart, elvehet tőle még valamit. 

Én, egy apa, akinek az egyik legfontosabb feladatom az lenne, hogy eltartsam a családomat, elveszítettem az állásomat. Az utóbbi időben sokan járnak így, nincs ebben semmi különös, mégis nagyon fájt. Elveszítettem azt a biztonságot, megbecsülést, megélhetést, helyszínt, közösséget, ahol a nap huszonnégy órájának majd a felét töltöttem. Mi lesz ezután? Találok-e más helyet, hasonló munkakört? Mi lesz a családommal?

Egy dologban biztos voltam. Nem szabad kétségbeesni. Feleségem erős támasz volt, és tudtuk, a Gondviselés nem hagy cserben.

Hogyan éljük a hétköznapokat, hogy nekem nem kell munkába sietnem? Arra gondoltam, milyen nagy ajándék, hogy többet lehetek a családommal. Megtehetek bizonyos dolgokat, amikre eddig nem jutott időm. Reggelente együtt reggeliztünk, micsoda élmény! Én vittem a gyerekeket óvodába, iskolába, én indíthattam őket. Útközben kérdeztem őket, kiért, miért imádkozzon… Hazafelé úton könyörögtem a jó jegyért, a barátnő kiengeszteléséért, hogy kisfiamat bevegyék a focicsapatba, a sikeres rajzversenyért, hogy ne szedjék be az olvasónaplót… Napközben, amellett, hogy folyamatosan állást kerestem, jutott időm az elmaradt ház körüli munkák elvégzésére is. Szarufákat, ablakkereteket, kerítést mázoltam, kifestettem az egész házat (rég ráfért), gipszkartonoztam a tetőtérben, nagy veteményest alakítottam… Kiszámoltuk, milyen sok pénzt spóroltunk meg ezzel, hogy nem kellett mestereket hívnunk (munka mellett egyszerűen nem jutottam hozzá). Délután, ahogy hazajöttek a gyerekek, jelen voltam. Nézték, mit csinálok, beszélgettünk, néha segítettek. Építettünk egy tárolót, melynek padlásrészt is alakítottunk, nagyszerű búvóhely lett a kölyköknek, kötélhágcsóval lehet felmenni, az ablakból facsúszdán lecsúszni.

(Megjelent az Ezredvég 2013. január-februári számában)

1918 decemberének egy ködös-szürke reggelén Vértes Ernő, a magyar irodalom ön­jelölt pápája, öntörvényű zseni és expresszionista lélekbúvár barátjával, Helvey Ignáccal a mecénás háza felé tartott. Kellemetlen északi szél járta át a budai Vár örökké huzatos utcáit. Vértes már a rondellán felfelé tartva is törékeny egészségét emlegette, és hosszú bosszanko­dásba kezdett amiatt, miért nem telik egy magyar írónak hintóra. Bezzeg Hatvany – zsörtölő­dött – csak ül jól fűtött barokk palotájában és a kandalló mellett várja őket. Olyan megalázó folyton kuncsorogni nagyobb darab kenyérért, meleg vacokért, ahol írni lehet. Mert ki ez a Hatvany tulajdonképpen, zsidó kufárból lett báró, magyar ember meg tudvalevőleg nem sokra becsüli a boltos zsidót, legfeljebb egy pillanatra, amikor kölcsönkér.

Helvey láthatóan már unta Vértes tirádáit, de tudta, az írót úgysem győzheti meg, ne üssön rá a kenyeret adó kézre. Hallgatott hát, s megkönnyebbüléssel sóhajtott fel a Hatvany-ház előtt.

- Ez a Tárnok utca 5.

Nyurga inas nyitott nekik ajtót.

- Jelentse be Hatvany úrnak, hogy Helvey Ignác hírlapíró és Vértes Ernő irodalmár megérke­zett. Aztán semmi hepciáskodás – súgta oda a bozontos hajú írónak.

A mecénás könnyű tweed öltönyben, elegánsan fogadta őket. Megjelenésére még Vértesnek sem lehetett szava. Hatvany néhány érdeklődő kérdés után rögtön a tárgyra tért.

A szekrényben pihen a jelmezem és csak bevetésre vár. Az idei Nekromantika farsangon félszáz vámpírt számoltam meg, aztán feladtam. Pedig rám várt az a finom kézelőkkel ellátott, fodros ruhám, ami pontos mása a 19. század eleji kreatúráknak. Lord Byronként születek újjá a farsang idején, de vajon tudják-e majd, ki vagyok? Vagy csak egy szegény bolondot látnak bennem, aki valójában vagyok, pontosabban aki lettem.

            Minden kor megtermi magának azokat az alakokat, akinek tudománya a bájolgás, a hízelgés és a hazugság. Valmont, Casanova és Lord Byron, és ma kivétel nélkül mindenki, aki papírt fog a kezébe, hogy füstös kocsmák mélyén felolvassa művét, miközben a csaposlányok és a betévedő vendégek szájuk szélén megvető mosollyal kísérik az elhangzottakat. Mi vagyunk az igazi farsangi bolondok, s nem azok a topmenedzserek, akik a céges bulin a sárga földig leisszák magukat.

            Mikor nyomták a fejembe a csörgősipkát? Egész biztosan nem tudom, csak azt tudom, kik koronáztak meg. Ők, akik naggyá tették Casanovát, Lord Byront és Valmont. Valamiféle furcsa boldogság ömlött el bennem, azóta, mióta először keveredtem e furcsa lények közé. Vajon sejtettem-e, hogy ők irányítják a mindenséget? Mohó kíváncsisággal lestem minden mozdulatukat, ugortam minden pajkos megjegyzésükre, gúnyoros modorban előadott incselkedésükre. Később, jóval tudatosabban rajongtam semmihez sem hasonlítható, átható tisztaságszagú illatukért, rövid szoknyáikért, színes harisnyáikért, melyek formás lábaikon feszültek. Ha nem találták volna fel a fekete, testszínű, tarka és mindenféle mintás harisnyákat, alighanem belőlem sem vált volna lábfetisiszta. De hát a divat is csak arra szolgál, hogy a bolondság még jobban eluralkodjék a bolondokon. Törékeny alakjuk mintázata akkor rögzült a tudatomban, akkor csökevényesedett meg bennem, hogy az igazi nő sápadt, zörgő csontú, légies, szinte alig ad életjeleket, az igazi nő halállal rokon és beteges, az igazi nőt még egy magamfajta éhenkórász is képes összeroppantani szeretkezés közben. Titokzatos vágyak, sejtelmek mozgattak feléjük és mindez párosult egy állandóan gyötrő kínnal és hiánnyal, ha nem voltak velem. Woody Allen pokláig jutottam, aki egyik filmjében utódjának fogalmazza meg a farsangi bolond létének esszenciáját: a Nő az Isten. Mire a kiskamasz visszakérdez: ez azt jelenti, hogy Isten nő? Nem, fiam, ez nem jelenti azt, hogy Isten nő lenne, én nem ezt mondtam, csak azt akartam a lelkedre kötni, a Nőt tekintsd Istennek, ezt hagyom rád örök mottóként, a Nő az Isten, ezt jegyezd meg, fiam.

A sötétség a fény hiánya. Ne féljünk a fény hiányától, mert a sötétben fogamzik meg a bátorság. Ha elég bátrak vagyunk, nem merünk félni. Hisz mi a félelem? A bátorság hiánya. De ha hiján vagyunk valaminek, akkor azáltal többek vagyunk. Hiszen a hiány: többlet. Ami hiányzik, az nem akadályoz minket. Példának okáért, ha hiányzik a szeretőnk, fájdalmat érzünk, akár ott alul is. De ha nincs szeretőnk, nincs fájdalmunk. Ezért mondom azt, ne féljetek túrót tenni a karácsonyi krémesbe, mert ott lesztek azután a kivételezettek között. Féltek a hízástól, mert túl soknak érzitek magatokat. Féltek a fogyástól, mert azután meg túl kevesek vagytok. Én azt mondom, se nem vagytok kevesek, se nem vagytok sokak, hanem a mennyeknek országában mindenkinek zsírja elég. És ott senki nem kopaszodik meg és mindenki eléri a hetes buszt.

            Ne aggódjatok hát, hogy boldogok vagytok-e, hiszen ha nem tudjátok megvenni a kedveseteknek azt az ezüstgyűrűt, legfeljebb kicseréli a zárat és a szabad ég alatt fogtok aludni. De minek félni? Hiszen legfeljebb tüdőbajt kaptok az utcán, de a lelketek attól még megmarad. Ha lefagy a lábatok, attól még megtalálhatjátok a belső békéteket. Nem az a fontos, hogy ki vagy, hanem hogy hová mész. Ne törődj azzal, ha sehol nem fogadnak szívesen, hiszen a Teremtő Erőre mindig számíthatsz. Ő az, aki mindig szeret, bár jobb lenne, ha a rokonságodban is akadna ilyen. De a tudat kitágítja a határaidat, az univerzumtól pedig megrendelheted azt az Armani öltönyt, ami megvalósítja terveidet. Legfeljebb nem kapod meg, de az azt jelenti, hogy más feladatot jelölt ki számodra a Teremtő Erő. Hogy mit? Na ezen kell gondolkodnod egész hátralévő életeden keresztül. Eddig lusta voltál ezen agyalni, de most már van célod. Eddig azért nem értél célt, mert lusta voltál. Pedig már nincs sok időd, hamarosan eljön a z- korszak, ami a kétkedőket őrli be először a Teremtő Erő pizzájába.

Egy Vénusz-papnő szenvedései négy tételben

Ó, hogy elfáradtam az élet folytonos vesződségeiben, a mindennapi csip-csupságokban! Nem is csoda, hisz félemberként vagyok kénytelen létezni ebben a kegyetlen világban. Mióta Zeusz kettéválasztotta az embereket női és férfi részre, mi nők, szerencsétlenül bolyongunk a világban férfi felünket keresve. Én már öt éve keresem kétségbeesetten a másik felemet. Keresem azt, akivel tökéletesen kiegészítjük egymást, az igazit, akiből csak egy van, akivel egymásnak vagyunk teremtve! De jaj, sehol sem találok a férfiak közt olyan finom lelket, mint amilyen én vagyok. Akármerre nézek, vagy munkába temetkező és unalmas, vagy harsány és sört vedelő hímneműeket látok szerteszét. Talán igaza lehet egyik szinglikönyvemnek, amelyik sommásan így beszél a férfiakról: „Amelyik nem alkoholista, az munkaalkoholista…” Nincs bennük erő, sem fantázia, illetve amelyikben erő van, abban fantázia nincs, akinek pedig van fantáziája, az olyan gyenge, mint a devizahitelben úszó kisvállalkozó.

            Bezzeg másképp éreztem magam Párizsban, a szerelem fővárosában! Ahogy a Latin negyedben bolyongtam, megszólított egy Férfi. Épp egy sarkon álltam, bizonytalankodva, mikor széles mosollyal felém közeledett. Hullámos hajával szelíden játszott a szél. „Chersez, chersez…” – dadogtam. Mit keres? – kérdezte. – A charmjának a titkát keresi? – mondta szemembe nézve. Csak ezt a két szót mondta és továbbment, de ez a két szó is olyan csodálatos volt és annyira jólesett nőiségemnek. A magyar férfiak miért nem tudnak így bókolni?

avagy egy arisztokrata visszaemlékezései boldogult ifjúkorára, eredetére és szerepére a történelem viharában

vitéz Milotay Paládi Zsolt , egy rendhagyó magyar főúriság önéletírása, avagy ti honnan jöttetek, sehonnaniak?

            Soha nem volt könnyű kiemelkedni a közemberek sorából, s Önök, olvasóim bizonyára megértik, miért kezdem ezzel könyvemet. Bizonyára úgy sóhajtanak fel, nos ennek a Milotay Paládi Zsoltnak könnyű eladnia az önéletírását, hisz arisztokrata családja révén egész Tiszakóródon, Tiszacsécsén, sőt Túrisvándin is ismert. Ne higgyék. Számomra ez másodlagos, csak az a cél vezérel, hogy olvasóim jobban megismerjék a történelmet, s benne, minket, arisztokratákat. Nem is kezdem azzal, milyen dicsőséges volt a Paládi család a múltban, inkább kettős identitásomról, németségemről beszélek.

            Kevesen tudják rólam, hogy egyik ágon német származású vagyok, mégpedig tisztán német származású, Mária Terézia által betelepített német családból származom. Családfámat 1740-ig vissza tudom vezetni, mikor is őseim egy tutajon keltek át a Dunán, hogy végül Dunaharasztin kapjanak földet. Azt is tudom, hogy őseim Stuttgart környékén éltek. Őseim között Hackspacherek, Kalteneckerek, Schneiderek váltották egymást.