Sötét nyár
(Megjelent a Partium 2014-es őszi számában)
1813 nyarán az égre tömör falként ránehezedő sötétségen még néhány perc erejéig sem tudott áthatolni az életadó fény. Sötét fellegek borultak Európa egy részére, így Angliára is, és nem látszódott szemernyi jele sem annak, hogy el fognak vonulni. Távol, Keleten kitört egy vulkán, a vulkáni hamut pedig Európa északi felére sodorta a szél. A termés katasztrofálisnak ígérkezett, a parasztok a világvégére készültek, a hívők engesztelő ceremóniák sorát tartották, és szüntelen imádkozással próbálták kiengesztelni a láthatatlan, de engesztelhetetlennek tűnő Istent.
Az elhagyatott kastély egyik szobájában a petróleumlámpa gyenge fényénél két homályba burkolódzott alak üldögélt. Odakint vihar készülődött. Byron és barátja, Shelley, akik eljutottak az ateizmusig, nem aggódtak a baljós események miatt. Elfogadták a tudományos magyarázatot, de élvezték a különleges helyzetet, a kísérteties hangulatot, amely mindenkin úrrá lett. Az emberek legalább számot vetnek a Végzettel – mondta cinikusan Byron – és a Végzeten keresztül saját magukkal is szembenéznek. Az emberek utálnak gondolkodni – kontrázott Shelley – miért hiszed, ha sötétség borul rájuk, rögtön magukba néznek. Azt hiszik, meg fognak halni – így Byron – és a halál közeledtével az ember mégis csak hajlamosabb az elmélkedésre, és ennek során talán rájön, mire kellett volna összpontosítania.
Vagy még ezt sem teszi – akadékoskodott Shelley – hanem a templomban fohászkodik és megpróbálja megbékíteni a Mindenhatót. Az ücsörög a templomban folyton, akinek sok a lerónivalója – tette hozzá Byron. Mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen gondolkodniuk – így Shelley – ezért kitalálták Istent, aki felelős mindenért. Pedig csak maguk felelősek a saját helyzetükért, és csak magukért tehetnek valamit, más nem fog tenni értük.
— De mégis, látod, hogy várják a csodát. Semmi mást nem tesznek, csak a csodára várnak, ami soha nem érkezik meg.
— Mert nincs is csoda! Valamennyi évet én is leéltem már, de tudom, nincsen csoda. Velem még soha nem történt semmi természetfölötti! – mondta Shelley.
— Szerinted ez azt jelenti, hogy nincs is semmilyen természetfeletti? – incselkedett Byron, holott jól tudta, mi a válasz. – Szerintem pedig az ember képes alkotni valami természetfelettit. Akár a saját teremtő erejéből, nem kell ehhez semmilyen segítség, csak az ember zseniális elméje.
— Hallottam, hogy a tudósok az elektromosság segítségével felélesztettek egy békát. Belevezették az áramot és feléledt, egy ideig ugrált, majd kifáradt. Tartós eredményt nem tudtak elérni vele, de mi lesz, ha majd erre is képesek lesznek?
— Hamarosan képesek lesznek, hiszen a haladás és a tudomány fejlődése megállíthatatlan. Fél évszázada még az elektromosság létezéséről sem tudtunk, ma pedig szédületes gyorsasággal kísérleteznek vele és az eredményeket közzéteszik a folyóiratokban.
— Ez az igazi csoda, s ha nem csak egy békát, hanem bármilyen más, összetettebb élőlényt is képesek lesznek életre kelteni, az igazi fordulópont lehet. Nem mondom, bizonytalan vállalkozás egy lelketlen testbe lelket lehelni. Még a létező lelkek viselkedését sem tudjuk jó értelemben befolyásolni. A felvilágosodás, a haladás hívei mekkora erőfeszítéseket tettek és még mindig a sötétség és a babona az úr az emberek halhatatlan lelke felett! De lehet, ha egy teljesen szűzi, tiszta lappal induló lény lesz a kísérlet tárgya, akkor elképzelhető, hogy vadonatúj eszméket tölthetünk belé, nem lesz megfertőzve előítéletekkel.
— Vagy épp ellenkező folyamatot indíthat el benne ez – vetette ellen Byron – naiv hittel közeledik az eszményekhez, mivel nincsenek előzetes rossz tapasztalatai, s végül csalódnia kell az emberben, az eredeti mintában, amely változékony és szeszélyes, és egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte.
— Ezt kellene megírni! – kiáltott fel Shelley – Hogy az új ember képtelen felfogni a „természetes ember” formátlan vágyait, ösztöneit. S főként azt nem képes megérteni, hogy hagyhatja cserben a szeretet legszentebb gondolatát. Ez olyan ellentétet kavar fel benne, amivel nem tud szembenézni, ami felemészti. Végül kiderül, a mesterséges ember igazabb ember, mint a természetes.
— Zseniális gondolat! Valóban ez zajlik le, ha egy lény becsöppen az emberek világába. Nekünk a színlelés, a mimikri már lételemünk. De egy őszinte lénynek ez nem ujjgyakorlat, nem tanulta meg a játékszabályokat és elveszik a kimondott és a létező világ ellentmondásaiban.
— A gyakorlat! Nos igen, a gyakorlat kétszínű színháza hiányzik belőle. Amit mi húsz, harminc, negyven évig gyakorlunk és bármennyire nonkonformisták vagyunk, a vérünkké vált. Nem létezik ember a mimikri gyakorlata nélkül. De ha mégis, az már nem ember! A közösség is kiveti magából.
— A mesterséges ember nyilván racionális lény – lelkesült fel Byron – ezért nem érti, hogy az ember nem az, és hogy irracionális ösztönök vezérelnek minket. Az élet nem tisztességes. Aki a semmiből kezd új életet, nincs tisztában vele. Hosszú évtizedek emberi közösségben töltött idejének tapasztalata nyomán jövünk rá erre. Az új életre keltett ember még nem ismeri azokat a törvényszerűségeket, amiket a felnövekvő generációk a csalódások során sajátítanak el.
— És fellázad az Isten ellen! Mi más lehetne a végkifejlet? Mi is ezt tesszük, egyfolytában lázadozunk a világrend ellen. Fel fog lázadni a teremtője ellen!
— Csakhogy ne felejtsük el, a teremtője egy ember. Ő azt tiszteli teremtőjeként, aki életet adott neki.
— Mondjuk ki, kicsodát. Legyen talán német? Mondjuk doktor Frankenberg vagy Frankenstein?
— Ez jó, a németek amúgy is mindig kísérleteznek. A németek a tudomány emberei. És a halálkultusz emberei. Imádják, szertartásos tisztelettel övezik a halált. A halál az ő barátjuk, a vele létesített meghitt viszony az ő találmányuk.
Újabb villámlás dörgött el a közelben. S mintha ebben a villámlásban valami határozottan megmutatkozott volna. Mintha a fények játékában megláttak volna valamit.
— Menjünk ki a viharba! – javasolta izgatottan Shelley - Mintha láttam volna egy alakot a villámlás fényében! Valami torz figurát!
— Képzelődsz! És nagyon el fogunk ázni. No, nem mintha nem lennénk elázva már, csak szerencsére másképpen – mondta fáradt hangon Byron unott spleent erőltetve magára. De a gondolat titkon őt is felvillanyozta.
Kirontottak a sűrű függönyként zuhogó esőbe. Mint két nyargaló csikó, egymással
versenyezve futottak a tópart felé. Mit törődtek ők most a villámmal, várták a villámot. Keresték a veszélyt, mint elődjük és mesterük, Wordsworth, aki az Alpokban bolyongva minden lépésével kockáztatta a halálát. E pillanatban úgy érezték, igazán élnek. Homályosan sejtették, már nem soká lesznek e bolygó vendégei…
Az égen vörös jelek tűntek fel, de csak messze, a felhők között cikázott át a mennykő.
— Jöjj közelebb, elektromosság, új világunk elixírje! – kiáltott fel Byon.
Az ég meghallgatta kívánságukat, a következő kisülésnek egy csenevész kis fa esett
áldozatául. A két költő valósággal ünnepelt. A tűz fellobbantotta fantáziájukat. A tóparti fűzfákat óriásoknak nézték.
— Szerintem ott lesz az emberünk! – mutatott a csónakok felé Shelley. – Ott lesz az a Frankenstein, meglásd! Találkozunk vele!
— S ha már ott vagyunk, hajókázzunk is egyet vele! – javasolta Byron.
— Megőrültél? Fel fog borulni velünk a csónak!
— Ha így lenne, nagyon megtervezett lenne a halálunk! Méltó lenne hozzánk!
Elérték a tópartot, a csónakok a vízen táncoltak. Az egyiket a két barát közös erővel
zabolázta meg. Kivonszolták a partra, mert a hullámok miatt nem tudtak volna beugrani a lélekvesztőbe. De mielőtt nekirugaszkodtak volna a haboknak, a csodált elektromos energia a vízbe csapott. Ereje meghőkölésre késztette hőseinket.
A fények játéka különleges formát öltött előttük. Míg az ég tetején vörös nyalábok tűntek fel, ez a sugár mélykékbe fordult, a peremén kiszélesedett és ovális alakot öltött. Egy pillanatra elvakította őket a jelenés. A kisülés csaknem megpörkölte a parthoz közelebb álló Shelley-t. Mindketten hátrahőköltek, megtorpanva álltak egy darabig, majd megfordultak, hogy a tó közelében levő menedékház felé vegyék az irányt.
— Láttad, mi villant meg a fényben? – kérdezte Shelley.
— Igen, ezt a jelenséget hívják úgy, hogy gömbvillám – válaszolt Byron.
— Nem, nem gömbvillám, ez olyan volt inkább, mint egy ellipszis. De én mást is láttam benne.
Elértek a viskóig. A kis ház most melengetően barátságosnak tűnt a zord idő
tombolása közepette. Levették elázott felöltőjüket, és felidézték a veszélyes természeti tüneményt. Shelley fenyegető jelet vélt felfedezni benne.
— Nem fogsz hinni nekem – kezdte komoran – de én úgy gondolom, hogy a jövőm tükröződött vissza ebben a villám nyújtotta képben.
— Szerintem túlzol, ez csak egy közönséges gömbvillám volt.
— Nem, láttam, amit láttam, határozott formákat és alakokat. Először egy báb villant meg a szemem előtt, aztán a bábból kibújt egy pillangó, amely felszállt az égbe.
— És?
— És a lepke hernyó- vagy bábállapotból való kibontakozása a halott testből a felröppenő lelket jelenti a népi hitvilágban. Vagyis ez azt jelenti, hogy halott leszek és lelkem hamarosan elszáll a semmibe.
— Ezt mind a villámból olvastad ki?
— Te is észlelted, hogy nem mindennapi eseménnyel álltunk szemben. És ennek jelentése van.
— Nos hát. Nem mondom, hogy az én fantáziámat nem mozgatta meg az eset, elvégre költők vagyunk. Csakhogy én egy csónakot láttam a bábod helyett, és egy lángoló kék sast, amivé a csónakod alakul és ami az ég felé tart. A fénybe szálló sas éppenséggel a halhatatlanságodat jelenti! – csillapította barátját Byron.
— Bizonyos értelemben talán halhatatlan leszek. De ez nem mond ellent annak, amit az előbb mondtam. Ha csónakot láttál, akkor talán épp csónakban lelem halálomat.
— Miért ragaszkodsz mindig ilyen tragikus magyarázathoz, barátom! Ne felejts el, neked még meg kell írnod Frankenstein történetét. Ki írná meg helyetted, ha ennyire elébe mész a halálnak?
— Az ember ezt érzi. De igazad van. Frankenstein még vár rám, van miért sietni.
Visszaballagtak a kastélyba, és látták, hogy odabent már tart a mulatság. Mary Shelley egy férfival táncolt, akinek a homlokát varratok éktelenítették.
