Paládi Zsolt

(Megjelent az Ezredvég 2013. január-februári számában)

1918 decemberének egy ködös-szürke reggelén Vértes Ernő, a magyar irodalom ön­jelölt pápája, öntörvényű zseni és expresszionista lélekbúvár barátjával, Helvey Ignáccal a mecénás háza felé tartott. Kellemetlen északi szél járta át a budai Vár örökké huzatos utcáit. Vértes már a rondellán felfelé tartva is törékeny egészségét emlegette, és hosszú bosszanko­dásba kezdett amiatt, miért nem telik egy magyar írónak hintóra. Bezzeg Hatvany – zsörtölő­dött – csak ül jól fűtött barokk palotájában és a kandalló mellett várja őket. Olyan megalázó folyton kuncsorogni nagyobb darab kenyérért, meleg vacokért, ahol írni lehet. Mert ki ez a Hatvany tulajdonképpen, zsidó kufárból lett báró, magyar ember meg tudvalevőleg nem sokra becsüli a boltos zsidót, legfeljebb egy pillanatra, amikor kölcsönkér.

Helvey láthatóan már unta Vértes tirádáit, de tudta, az írót úgysem győzheti meg, ne üssön rá a kenyeret adó kézre. Hallgatott hát, s megkönnyebbüléssel sóhajtott fel a Hatvany-ház előtt.

- Ez a Tárnok utca 5.

Nyurga inas nyitott nekik ajtót.

- Jelentse be Hatvany úrnak, hogy Helvey Ignác hírlapíró és Vértes Ernő irodalmár megérke­zett. Aztán semmi hepciáskodás – súgta oda a bozontos hajú írónak.

A mecénás könnyű tweed öltönyben, elegánsan fogadta őket. Megjelenésére még Vértesnek sem lehetett szava. Hatvany néhány érdeklődő kérdés után rögtön a tárgyra tért.

- Mint Önök is tudják, magasabb politikai körökből, melyeket most nem kívánok megnevezni, jelezték nekem, Vértes úr jelenlegi körülményei között nem tudja befejezni megkezdett regé­nyét. Helvey úr közbenjárásával – s biccentett a hírlapíró felé – sikerült Vértes urat is meg­győzni. Nos, én hajlandó vagyok felajánlani a ház egyik dolgozószobáját, hogy Vértes úr nyugodt körülmények között dolgozhasson, bár műveinek világa és igazsága, azt hiszem, tá­vol áll tőlem. De kedvelem a harcos és szociálisan elkötelezett írókat, és nem lennék liberális, ha nem segíteném elő áldozatos munkáját.

Erre már a magyar expresszionizmus atyja diplomatikusra váltott:

- Én a magyarságot segítő, annak életakaratát támogató idegen nációbéliekről mindig elisme­rőleg szóltam, csupán az élősködő és szándékos kárt okozó nemzetelemek ellen emeltem fel szavam. Hatvany urat én irodalompártoló munkássága miatt kiemelkedő személyiségnek tar­tom, s ajánlatát köszönettel elfogadom.

- Remek – vetette közbe kéretlenül Helvey, s a fonák helyzetet feloldandó, mellébökte – Erre akár ihatunk is.

Az asztalon egy üveg Napóleon-konyak állt ezüsttálcán, mellette három teli pohár, gondosan kikészítve.

- Ó, persze. Hát akkor igyunk… - szólt révetegen Hatvany. Azon merengett, amit az imént Vértes fejtegetett. Nem volt biztos benne, hogy minden szavával egyetért, miként abban sem, jót tesz-e neki és hírnevének az új vendég. Ámbár alighanem késő: csak hadd írja meg nagy­regényét a dühös írófejedelem, ne mondhassák, a liberálisok is csak azokat támogatják, akik ártatlan tisztakék tekintettel néznek rájuk.

*

A nagyúr a második emeleti szalon ablakánál állt, s az utca ódon házait nézte. A fo­nográfról Beethoven muzsikája szólt.

„Imádom a várbeli légkört, itt minden épület a történelemről mesél. Műveltség, kul­túra: igen, ezt feltétlenül át kell menteni a következő évtizedekre, az eljövendő nemzedékekre, talán a következő évszázadra is, ha lehet. De milyen áron? Része-e a kultúrának az az író, aki bűnös városi civilizációról mesél és a falusi olvasókörökben látja a jövő mozgalmát? Hát, hol találták fel a mértéket, a könyvnyomtatást, az órát, hol épültek színházak, kávéházak, kiállí­tótermek és hol tartottak először irodalmi szalonokat? Igaz, az irodalom nem ideológiai kér­dés. Csak ne támadna rá olyan hevesen mindenkire. Rendben van, Adyt szereti, szinte vallá­sosan rajong érte. De mitől félti az Ady-kultuszt leginkább? Az idegen szellemi befolyás „fél­remagyarázásaitól”, az üzleti és magyart kitúró magyarságtól. Világos, hogy mire gondol, nem kell magyarázat. Megtehettem volna, hogy rá se hederítek erre az országra, hatvani kas­télyomban vadászgatva számon sem tartom a fajtámat és osztályomat ért rágalmakat, de visszatartott a szerelem. Talán az egyetem lépcsőin kaptam a halálos döfést, amikor Gyulai professzor feltette a legendás kérdést: - Mivel foglalkozik maga? – Üzletben vagyok. – Miféle üzletben? – Cukorüzletben, a Nádor utcában. - Nohát, ha arrafelé járok, veszek majd maguk­tól egy zacskó cukrot! Ha sejtette volna az öreg, miféle cukorüzlet a miénk! Végül biztatott, hogy tanuljak tovább az egyetemen. Bár ne tette volna? Gyulai Pál szavait akkor is jegyezték, most is jegyzik a szellemi tőzsdén. Előle sem kitérni, sem elmenekülni nem lehet. Apropó, Vértes nem a bűnös városban tanult, nem itt aratta első sikereit? Ki tehet arról, hogy ebben a szerencsétlen országban egyetlen hely van, ahol a szellem arisztokratái éltető elemre találnak, ahol kiélhetik szenvedélyeiket, szabadon, minden kötöttségtől mentesen, s ahol rátalálhatnak egymásra egy-egy kávéház vagy kisvendéglő füstös sarkában? Meglehet, vidéken megtalál­hatom a romlatlanságot, de romlatlanságról beszélni csak Pesten érdemes. Mit akarnak, hogy egy parfümös, finom, érzéki lány helyett a falusi kocsmáros feleségébe szeressek bele? Eh… mit. Talán én is igazságtalan vagyok. Mindig ez a vagy-vagy… Talán mégiscsak lehetne be­szélni ezzel a Vértessel. Meg kell ismerni, jobban meg kell ismernünk egymást…”

*

Vértes az első emeleti dolgozószoba ablakánál állt s az utca szabályos polgári házait nézte. A fonográfról Wagner muzsikája szólt recsegve és hangosan.

„Szeretem a várbeli levegőt, itt minden ház történelmet liheg. Csak ne érezném ma­gam itt idegennek. Igen, máshoz, a kevéshez kezesített az élet. S akadt, amikor a nincshez. Bár ne ismertem volna meg Hatvanyt! Minél többet mesél magáról, minél többet hallok róla, annál nagyobb a vágy bennem, hogy elszipkázzam tőle élményeit, javainak gazdagságát, ráta­padjak, s kiszívjam életnedveit. Micsoda gondolati indulatosságok! Értem egyáltalán önma­gam? Nem, nem a pénzére van szükségem, azok csak fémek és papírok, a fösvény gyomorfe­kélyének és őszülésének okai, a könnyedség luxusa, a lehetőségei, az élményei érdekelnek. Ő Londonig, Párizsig jut el, én az Ormánságig. Neki az Alpok hegyei és Skócia dombjai kö­szönnek vissza, nekem a magyar parasztok. S mi tagadás, egyszer már szívesen tanulmányoz­nám parasztjaim lelke helyett a tenger tarka mélyeit. Istenem, és a tetejébe még irodalmi si­kert is akar, feljegyzést a breviáriumokba. Milyen jogon? De juj, már meg is szerezte. A lexi­konban szerepelni fog: Hatvany Lajos, a nagy mecénás, a költők barátja és pártfogója. Hát nem tudja, hogy a bejegyzés csak egy megszenvedett, nagy élet jussa lehet? Hogy merészel az örök könyvbe kerülni, anélkül, hogy megfizette volna az adót? Hova, hova fordulhatnék fel­lebbezésért? Budapesten élveteg aranyifjak ezrei ismerik meg a mulatókban könnyű lányok csókjait, polgári idióták százai lézengnek az egyetem falai közt, és részesülnek a szellem örömeiben, miközben a parasztlegénynek nem jut más, csak az iga és a mély gondolatok. S ha ezekkel a mély, nekikeseredett igazságokkal fórumot, kiadót, újságot keres, elküldik, mert már ott vannak a „kiválasztottak”, a virzsíniát szívó úrifiúk, akik lenézik a parasztot, s fél perc alatt megszégyenítik szellemesnek szánt bon mot-jaikkal, szóvirágaikkal, nyelvi blődjeikkel. Igen, nagyon találékonyak az urak a szóviccek, a sviházságot elleplező tréfák és cinikus ado­mák egymásra halmozásában. Bűnösen cinikusak, sőt nihilisták ezek az ártatlannak tűnő truvaille-ok, mert eltakarják a lényeget, a magyarság morális fájdalmát, elbagatellizálják a legősibb vétkek elleni jogos felháborodást. S mert szóvá teszem mindezt, életművem ostoba fajankók cincálják darabokra, egyetlen sort sem írnak nyelvemről, történeteimről, ötleteimről, csak a dühömet piszkálják, az érdekli őket, miként lehet ingerelni a ketrecbe zárt gorillát. De én a szent harcot akkor is befejezem. Csak nem meghallani, amit mondanak… Mert akkor rám akaszkodnak pióca érveikkel, s erőmet, véremet veszítve elgyengülten esek össze előttük. Mondjon bármit Hatvany, csak nem meghallani, nem meghallani…

*

- Uram, találkozni kívánt velem.

Vértes fesztelenül, egyenes tartással állt Hatvany előtt. A báró a karosszékre mutatott.

- Foglaljon helyet – mondta és rágyújtott. – Úgy gondoltam, mégiscsak furcsa, hogy egy ház­ban élünk lassan már egy hónapja és még alig váltottunk szót egymással – magyarázta. – Ezt a rossz szokást szerettem volna megszakítani ma este. Hogy halad a regényével?

- Haladok – fűzte a szót kurtán az író.

- És miről fog szólni a regénye? Tudom, hogy ez elég profánul hangzik, de ha egy mondatban össze lehet foglalni egy ilyen nagyszabású mű részleteit, kérem, próbálja meg.

- Kérem – mondta udvariasan Vértes, s magában azt gondolta, ’beszélni róla, bárkinek, be­szélni akár az ördögnek is’ – egy mondattal: a magyarság kisebbségi sorsáról, szenvedéseiről és hányattatásairól fog szólni a regény.

- A kisebbségi sorsról? De úgy tudom, a regény cselekménye Magyarországon játszódik.

- Így is van. Csakhogy véleményem szerint Magyarországon, mi magyarok vagyunk kisebb­ségben, nem pedig a nemzetiségiek.

- Hallottam ezekről a nézetekről, - vetette közbe a báró, s arcvonásai egy kissé megkemé­nyedtek – tartok tőle, hogy az ilyetén ébredő gondolatokat majd nem sikerül a helyes mederbe terelni. Jogos az elkeseredés, ha arra gondolok, hogy a háborút elvesztettük, az új kormány pedig – még az én véleményem szerint is – határozatlannak és gyengének mutatkozik. De a magyarság helyzetén csak közös erővel, lassan és finoman lehet változtatni, hogy a társada­lom törékeny szerkezete darabokra ne törjön a kezünk között. Ezért támogatom a Károlyi-kormányt.

- Ismerem a Károlyi-kormány tagjait, de még jobban azokat, akik a mögöttük lévő szellemi bázist alkotják. Én úgy vélekedem a politikai pártokról: mutasd milyenek az ideológusaid, megmondom, ki vagy. Az ideológusaik pedig az úgynevezett polgári radikálisok, nem többek, mint egy erőtlen, életidegen kávéházi csapat, amely alkalmatlan arra, hogy Magyarországot megmentse.

- De hát akkor ki menti meg Magyarországot?

- A falvak népe. Az egészséges öntudattal rendelkező falusi parasztok, egy gyökeresen új, radikális falusi mozgalom.

- Nézze, én is szeretem a falut, de látom a korlátait, látom, hogy a vezércsapat csak a városból emelkedhet ki, és akkor most ne is beszéljünk arról, hogyha Erdélyt nem számítjuk, és sajnos egyre inkább nem számíthatjuk, Magyarországon egyetlen város van, Budapest, a város. Nemhogy a szántóvető parasztok, de még a falusi jegyzők, szolgabírók és néptanítók sem álmodhatnak olyan széles látókörről, európai kitekintésről, mint a mi polgári radikálisaink. Egyszerűen objektív okok miatt. Majd ha a főváros és az ország végleg egybeforr, remélem a nem is oly távoli jövőben, a mindennapos párbeszéd során leszivároghat a vidék népéhez mindaz a tapasztalat, tudás és világszemlélet, amely eredendően innen ered.

- Vagyis leszivároghat „Európa”, ugyebár – ingatta a fejét Vértes. – „Leszivároghat”: a pa­rasztokhoz, a bugrisokhoz, a néptanítókhoz. Mindabban, amit mond, a pesti ember gőgje van.

- Kétféle gőg létezik: a „népi ember” gőgje és a városi ember gőgje. Mindkettő nevetséges. – Hatvany felemelkedett és az ablak mellett álló ébenfa szekrényhez lépett. Kinyitotta az egyik fiókot, s egybefűzött újságkötegeket vett ki belőle. – Igen, ez a Nagyváradi Napló, ez meg a Budapesti Napló – mormolta, majd félhangosan folytatta – Tudja én Budapest-gyűjtő vagyok, elteszek mindent, az erre vonatkozó memoárokat, metszeteket, régi ereklyéket, no és az új­ságcikkeket is. Néhányat Ady Endrétől is kaptam ajándékba, s erre azért is büszke vagyok, mert hiszem, hogy az ő sorai fennmaradnak, és eligazítanak minket a jövő kérdéseiben is. Adyhoz azért is érdemes fordulni, mert mindkét földet megjárta, vidéket is, Pestet is. Talán ő el tud igazítani minket, mi fáj a vidéki tanítónak, és mi dühíti a kurtizán Pest rajongóit, akik közé – ha megbocsájt – magamat is odaszámítom.

- Hallgatom – szólt Vértes, s magában hozzátette: ’vajon mit süt ki az imposztor?’

- Az első cikk a Nagyváradi Naplóban jelent meg, Ön író, nyilván kiérzi majd az idézetből az ironikus ízt. „Mi szerény, igénytelen vidékiek csak ámulunk és bámulunk, hogy mi minden megeshetik a hatalmas, pompás fővárosban, ahová lecsapolják, illetőleg fölcsapolják az egész ország vérét s valószínűleg az egész ország eszét is. Legalább nagyon közönséges dicsekvése a kevésbé szerény budapestieknek, hogy színvonal, hogy nívó csak a fővárosban van. Már úgy értve ez, hogy létezik színvonal Budapesten kívül is, hanem az aztán szörnyű alacsony.”

- Igen, kiérezni – felelt Vértes – A szokásos sértegetés, lenézés és gőg a felsőbb központból. S miről szól maga a cikk?

- A főrendi ház oszlopos tagjai, egy arisztokrata család a saját színeivel és címerével ellátott koszorút ajándékozott egy festménynek. Erre mondta azt Ady, hogy akár Michelangelo szob­rait is el lehetne borítani olasz nemesek koszorúival, vagy Létavértesi Kiss Károly mázolmá­nyainak is lehetne pántlikás székelykapuja.

- Vagyis: a hülyék itt is ugyanolyan hülyék.

- Pontosan. De menjünk tovább. A másik cikket a Budapesti Naplóban közölték. Egy kórle­írás röviden. „Fent Budapesten néha csoportokba verődnek kávéházi tanyákon az emberek. A budapesti Jánosok. És ziháló, lázas, beteg beszélgetések során felsóhajtanak: - Ó, ott lent a becsületes magyar vidéken. Ott az ember megmaradhat büszkének és egészségesnek. Nem kell, hogy a lelkét eladja semmiért. Hívő, jó olvasók fonják kedvesen a koszorút. Nem jut kutya-sorsra az ember. És ideje van dolgozni lelke parancsa szerint. Ó, ott lent fejedelem az ember. Ha egyszer, majd egyszer mi össze fogunk beszélni. És itt hagyjuk ezt a galád Buda­pestet, mi lesz akkor? Valami efféle zendülés segítene rajtunk. Szörnyű sok itt a bűn és sokan vagyunk itt.

Így beszélgetnek Jánosék Budapesten. Budapest Nérói, a legbúsabb és legkegyetle­nebb emberek,” – a báró itt abbahagyta az olvasást és egyenesen Vértes szemébe nézett. – Óvakodjék attól, hogy ilyenné váljék!

- Uram, köszönöm az oktatást, - vette elő Vértes pimaszabbik hangját. – Jó éjszakát! – fűzte hozzá, s büszkén kivonult az elegáns szalonból, minthogyha a saját szobájából távozott volna.

*

Vértes elgondolkodva ült íróasztalánál, szórakozottan pörgette a teleírt kéziratokat, te­kintete ide-oda kalandozott, a regény soraira meredt rá, majd a Napló főcímére. Az újság első lapján öles betűkkel virított: A Károlyi-kormány végnapjai?

 „Lehetséges, hogy megbuknak ezek? De hát mi lesz nélkülük? Kommün? A tehet­ségtelen írójelölt Kun Bélával, aki csak akart irodalmár lenni, s aztán politikus lett, mert az már lehetett, ahhoz nem kellett más, csak szószátyárkodás. Azokkal nem lehet vitatkozni, gyalázni sem lehet őket, mert visszaütnek, azok mindenre tudják a megoldást. De lehet, hogy azok majd megszabadítanak ezektől, és akkor majd jöhetünk mi. Nem is rossz…

Pesten talán már puskalövések is hasították a levegőt, de itt, a Várban még minden csöndes. Ki tudja, talán ezekben a percekben lép Kun Béla győztesen az emelvényre, hogy kinyilatkoztassa és megélje, amit megírni nem tudott, hogy hőssé váljék, ha már képtelen volt hősöket teremteni…”

És a magyar expresszionizmus atyjának még kerek két órát kellett várnia, mire lelké­nek izgalma kielégülést nyerhetett. Két vörössipkás lovas adta hírül a Tárnok utca ablakánál kandikáló közönségnek:

- Éljen a kommün! Éljen a szovjetek hatalma!

Inas kopogtatott. Szabad – kiáltotta ki Vértes.

- Elnézést uram – szabadkozott az inas. – a báró úr reggel eltávozott, Babits úrral van megbeszélnivalója a kávéházban… A báró úr meg­hagyta, hogy ne hagyja el a házat, amíg vissza nem érkezik…

- Mikor jön vissza? – vágott közbe hevesen az író.

- Várhatóan este.

- Hívja össze a személyzetet sürgősen. Szólni kívánok velük. – s mivel az inas értetlenül tárta szét a karját, hozzátette – Át kell adnom egy üzenetet!

Vértes nem készülődött sokat. Fejében már összeálltak a mondatok, s a kíváncsiság is hajtotta, milyen hatást fog tenni gyújtó szónoklata.

Az előtérben végignézett az inasok, lakájok és szakácsok hadán, mint egy tábornok fe­gyelmezetten felsorakozó seregén.

- Elvtársak! – kezdte – Végre elérkezett a pillanat, amikor saját kezetekbe vehetitek a sorsoto­kat. A kommün győzött. A magatokfajta proletárok vették át a hatalmat. Itt az idő, hogy el­nyomott hitsorstársaitokkal tartsatok, hogy megmutassátok, hogyan mulat a nép. A tesze-tosza időknek vége, radikális tettekre van szükség. Válasszatok magatok közül vezetőt és fosszátok meg javaiktól a víg urakat! – már ordított – Röppenjen fel a vörös kakas az idegen portákra, a német, szláv és zsidó elnyomók házaira! Kezdjük itt és most! Gyújtsátok fel Hatvany házát, mire vártok? Ha nem csináljátok, kezdem én!

Sebesen megragadott egy díszes petróleumlámpát, a báró egy féltett régi ritkaságát, a szolganép megrökönyödésére földhöz vágta az üvegburát – az ezer darabra törött – s egy gyors mozdulattal meggyújtotta a kanócot.

A finomkodáshoz és jómodorhoz szoktatott inasok alig tudták leteperni. Végül a házi­orvos adott neki egy jó adag nyugtató injekciót, melytől hamarosan elaludt.