(Megjelent a NapSziget folyóiratának 2010-i téli számában)

            „Azért jöttem, hogy megkeressem azokat, akik elvesztek.” Vízkereszt múltával a szeretetkampány is véget ér, és a magunkra hagyatott csöndben felismerjük önnön szegénységünket. Csak lassan növekszik a fény, napjaink felére sötétség borul.

Ha ritkán, kibotorkálok a sáros fasorba, néha meglátok egy-egy szegénységtől árulkodó szatyrot a nedves, elfeketedett padokon. Csupasz ágak és kopár fák hirdetik kifosztottságunkat. Jó időszak ez az emlékezésre. Elmúlt szeretetkampányokra való emlékezésekre. Az emlékek velünk maradnak, amíg meg nem elevenedik az ég és friss szelek járják át a vidéket. De most ez az idő még messzinek tűnik.

A múlt szeretetkampányai. A történelem bizonyítja, a szeretet is csak kampányokban tud kiteljesedni. Halálos idők nyomában ver újra gyökeret, vagy olyankor, amikor egy szorgalmas, virágzó kultúra már a saját lelkére is tud gondolni.

Ilyen korszak a hatvanas években volt utoljára, s ennek fénye átsugárzott a hetvenes-nyolcvanas évekre is. A megtermékenyítő eszmét néhány nemzedék átkísérte a kilencvenes évekbe. Az új barbárság hírnökei azonban legszívesebben még a gondolatcsírákat is kiírtanák. Kárörvendően gondolhatnék arra, uniformisba bújtatott vitézeink sosem fogják megismerni, milyen érzés hasonszőrű emberekkel, „virággyermekekkel” gitárkíséret mellett énekelni a tengerparton. A szeretetkampányról szőtt klisék szerint a hatvannyolcas nemzedék mást sem tett, minthogy bódultan feküdt a parton és a világbékéről elmélkedett. Az életaktivitástól, állandó kavarástól és gyors akcióktól beszívott ifjúság el sem tudja képzelni, úgy is el lehet eredményeket érni, hogy a parton fekszünk és egy békés világról álmodunk. Pedig alighanem ennek köszönhetjük, hogy nem nyugszunk bele a jelenlegi állapotba, ezért tartunk minden megmentett erdőt és megkímélt forrást nyereségnek, ezért becsülünk meg egy palack tiszta vizet, egy talpalatnyi termékeny földet. Hiába magyaráznám ezt korunk hősének, miként válthatja ki méregdrága welnesskúráját egy rövid pihenés a tó mellett, miként helyettesítheti a státuszszimbólumnak számító sítúrát egy közös éneklés a lobogó tűz mellett. „Mert sokan tették ugyanazt,” végül a tett átformálta a tudatot. Megbocsájtható bűn volt, hogy a világbéke nevében heverésztek ott. Ez a tétlen szemlélődés és semmittevés milliók gondolatvilágát változtatta meg. A mozgalom tagjai egy pillanatnyi létszünetet iktattak a harc és megsemmisülés évtizedei közé. S mintha a zsoldos idő is megállt volna egy pillanatra, hogy a pillanat elmúltával újra rombolni és rabolni kezdjen.

A történelem mélyén hasonló módon cselekedett egy szedett-vetett társaság, akik a szegények, kitaszítottak és elveszettek gondjainak felkarolásával felzavarták egy merev és látszólag rendíthetetlen hatalom állóvizét. Eszméik hirdetője egyszerű szavakkal hirdette ki: „Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek és nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél?” A hatalom csak mosolygott rajta, először nem tudott mit kezdeni vele, a bennszülöttek belügyeként kezelte. De a gyarmattartók készséges kiszolgálói, a farizeusok és a főpapok hamar a segítségére siettek az egyensúly kényes fenntartásában érdekelt nagyhatalomnak.

1980-ben visszatérésre készült John Lennon is, egy másik szeretetkampány fő alakja, mikor egy Chapman nevű őrült golyója végzett vele. Gondoskodtak róla, hogy ne legyenek ismét olyan emberek, akik elmélkedve heverésznek a parton. Csak olyanok, akiket folyton arra ösztönöznek, hogy egy kis tombolás után minél nagyobb szeletet harapjanak ki a társadalomból. A szeretet kampánya véget ért. Ami megmaradt belőle, az a Vízkereszt utáni ejtőzés csupán. S a rablóhad újfent tovább pusztíthatta az erőforrásokat, egészen máig.

Vajon jön-e még egy másik Krisztus (alter Christi), aki így figyelmeztet: „A szűk kapun menjetek át, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. Milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!”