HTML

Paládi Zsolt

Ugye ismerik azt az érzést, amikor az égvilágon semmi sincs a kedvünkre, az étel ízetlen, munkatársaink undokok, úgy érezzük, hogy az élet kilátástalan és az árak megfizethetetlenül magasak, s ilyenkor még kedvenc barátnőnk pletykáira sem vagyunk kíváncsiak. Órákig nézzük a kirakatban a régóta kiszemelt nercbundát, sóváran álldogálunk az utazási iroda plakátjai előtt, s közben odaképzeljük magunkat egy Fülöp-szigeteki strand homokjára. Magányosak vagyunk?

Friss topikok

Címkék

álom (7) boldogság (14) dögös (8) egzotikus (1) filozófia (4) fizika (1) hím (5) japán (1) kaland (8) kirakat (5) kocsma (1) lakhatás (1) média (2) melós (2) mese (7) minden (3) mindenség (2) művház (2) (8) ország (4) pénz (2) szerző (2) szockó (1) természet (1) utazás (1) vámpír (1) világ (3) zugló (1) Címkefelhő

Eljön az idő, amikor íróként voltaképpen már csak arra vársz, hogy elfelejtsenek. Az írói szerepek közül a leggyakoribb az elfeledett íróé, a temérdek munka jutalma végül is az, hogy szépen besorolnak az elfeledett írók közé, annak minden jellemvonásával. Családod majd büszkén emlegeti, hogy voltál közöttük, az ősök között, mint elfeledett író, a kéziratok a padláson még megtalálhatóak, sőt kinyomtatott könyvek is hevernek a fiókban, senki sem olvassa őket, csak ők, de ők is csak belenézegetnek, időnként előveszik a furcsa példányokat, majd ismét a fiók mélyére süllyesztik. Bár hallottak róla, hogy a pesti egyetemen néhány naplopó bölcsész a könyvtárban kerestette a műveidet, sőt, olyan is előfordult, hogy szakdolgozat témájául választott téged. De az ilyesmi igen-igen ritka. Nem emlegetnek már, senkit sem érdekel, mit akartál, ha akartál egyáltalán valamit. Nem mintha ez különleges dolog lenne, a legtöbb ember nevére már a halála után egy héttel sem emlékszik senki. Fogyasztóként, dolgozóként számítottak rád, fogyasztóként, dolgozóként megbecsültek vagy legalábbis eltűrtek. Ha viszont eljárt feletted az idő, egyedül dühönghetsz a rendelők és kórházak várótermeiben, ügyet se vetnek rád. Ha megéred egyáltalán azt az időt, amikor orvostól orvosig téblábolhatsz. Az elfeledett írók ritkán érik meg ezt a kort. Valljuk be, nem vigyáztál az egészségedre, ott voltak a fölényes szerkesztők, akik eleinte utálkozva adták vissza az írásaidat, később már dühöngtek, mikor némi, meglehetősen szerény súlyra tettél szert, akkor már nem lebiggyesztett ajakkal beszéltek rólad, hanem mint súlyos alkoholistáról és nőcsábászról. Mert hát szeretted a bort és a nők sem mindig kerültek el. Mindezzel és azzal, hogy mindenről megvolt a magad véleménye, kiváltottad a magas klérum interficirum rosszallását, az egyetem papjai elítéltek, emlegették, hogy sosem tisztelted eléggé a Szent Péterek orákulumait és szónoklatait, holott a Péter és Pál apostolok köpönyegét sem csókolhattad volna meg tisztátalan szájaddal, amivel korábban egy kasszírnőcskét csókoltál. Az irodalom szent dolog, vallás, tömjén és öntömjén – dörögtek a felkent papok, akik úgy viszonyultak hozzád, mint maja kőobeliszkek az apró, faragott áldozati szoborhoz. Föléd magasodtak, kőkezükben ott volt az obszidián tőr, ami hatalmukat jelképezi. Ezek az obeliszkemberek bármikor leszúrhattak, kifolyathatták a véred, de valójában erre se volt szükség. Elég, ha ki sem mondták a neved. Bizonyos redakciókban a nevedet is tilos volt kimondani... No de hát csak nem várjuk el, hogy a szerkesztő urak mindenkivel egyenlő módon bánjanak. Hiszen a Nyugat egyik obeliszkje már korábban is előírta, hogy teszem azt, Czóbel Minka nevét nem szabad kimondani. Ma pediglen a kimondás tilalmát előíró szerkesztő egy obeliszk, egy Napisten monolit, egy tankönyvi szentség. Neked, elfeledett írónak legfeljebb az lehet a feladatod, hogy Czóbel Minkát előásd a semmiből, és igazságot szolgáltass neki. Ő még szerencsés, mert a családján kívül mások is emlékeznek rá. Legalább ki lehet ásni, "mint avar lófejet."

Egyébként is, az elfeledett íróról a legtöbben egybehangzóan állítják, hogy rendkívül unszimpatikus ember volt. Hogy miért volt unszimpatikus, azt inkább hagyjuk, borítsa fátyol a múlt homályát, halottakról vagy jót vagy semmit. De hidd el nekem Ágikám, Jucikám vagy Kingácskám, nem szívesen töltöttél volna vele egy hétvégét egy elhagyatott erdei faházban. Az ilyenekkel az ember nem árul egy gyékényen. Alkoholisták vagy félalkoholisták: és persze tudjuk, hogy a villanyszerelő Feri is iszik, na meg a trafikos Béla na jó meg a bártulajdonos Géza is, ő még talán többet is, de ők legalább nem mondanak semmit. Legalább kussolnak és nem törnek babérokra. Különben is, én már azt is rühelltem, amikor az iskolában arról a rengeteg alkoholista vagy kábítószeres költőről tanultunk, akik ráadásul mindig kiszemeltek valami kurvát maguknak és még a kurváik neveit is meg kellett tanulni. Hú de rühelltem... És az a szerencsétlen vesztes József Attila. Minek ilyenekkel a gyerekeket kínozni?

Másként dörög a kritikus korifeus, aki szintén leteszi a nagyesküt arra, milyen ellenszenves alaknak ismert meg téged. Na persze a Péterek! Azok mindig olyan kedves fiúk voltak. Az irodalom szentség és hogy ki a szent, azt én döntöm el. Az semmiképp sem szent, aki együtt iszik a kocsmában a Ferivel, a Bélával és a Gézával. Az irodalom szent és én vagyok az egyik papja.

Na szóval, az elfeledett író ül a kocsmában és várja, hogy elfelejtsék. Magában már bánja, hogy nem a megfelelő csapatban futballozott. A szó átvitt és szoros értelmében. Hisz tudja, aki Péter apostol kispályás csapatában együtt futballozott az apostoli szentséggel, az csodálatos módon befutott író lett. Ilyen egyszerű ez. A futball: minden – nyilatkozta egyszer a posztmodern írópápa, Péter apostol egykori csapattársa. Továbbá biztos befutó, akinek valahol kocsmája van, ahova meghívhatja a nagyokat és a terebélyeseket. De a sármőrnek, aki sorra döntögeti az oszloptestű nőket, annak is odapasszolják a labdát. Te meg csak futsz a pályán, mint egy megbokrosodott bika, de hát a többieknek "meg lett mondva tisztán, magyarul", hogy neked nem szabad labdát kapnod. Összetartó kis társaság ez. Mármint ebben.

Persze az elfeledett író sem mindig elfeledett írónak készült. Emlékszik még azokra az időkre, amikor majdnem ziccerbe került, s úgy nézett ki, eldöntheti élete meccsét, de eztán mégsem.

20170719_190737.jpg

Sőt, több ilyen majdnem-helyzet adódott az életében, amikor majdnem... de aztán mégse. Akkortájt határozott jeleket kapott arra, hogy most aztán tényleg és visszavonhatatlanul, de aztán mégse, de aztán mégis csak ő maradt a majdnem-ember, aki majdnem megcsinálta, de hát mégsem. Valószínűleg egész hátralévő életét ebben fogja leélni, a végén talán megszánják egy díjjal, amiért szerényen kibotorkál egy botra támaszkodva, kissé görnyedt testtartással, és mielőtt átvenné az emlékplakettet, kicsit köhint egyet, mire a háta mögött ülők összekacsintanak, aha, hát nem kellett volna annyit inni, meg dohányozni, meg nőzni, akkor most nem itt tartanál, barátom, hát mi mindig mondtuk neked, hogy rossz vége lesz. Az is lett.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://paladi.blog.hu/api/trackback/id/tr5113880034

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása