avagy egy arisztokrata visszaemlékezései boldogult ifjúkorára, eredetére és szerepére a történelem viharában
vitéz Milotay Paládi Zsolt , egy rendhagyó magyar főúriság önéletírása, avagy ti honnan jöttetek, sehonnaniak?
Soha nem volt könnyű kiemelkedni a közemberek sorából, s Önök, olvasóim bizonyára megértik, miért kezdem ezzel könyvemet. Bizonyára úgy sóhajtanak fel, nos ennek a Milotay Paládi Zsoltnak könnyű eladnia az önéletírását, hisz arisztokrata családja révén egész Tiszakóródon, Tiszacsécsén, sőt Túrisvándin is ismert. Ne higgyék. Számomra ez másodlagos, csak az a cél vezérel, hogy olvasóim jobban megismerjék a történelmet, s benne, minket, arisztokratákat. Nem is kezdem azzal, milyen dicsőséges volt a Paládi család a múltban, inkább kettős identitásomról, németségemről beszélek.
Kevesen tudják rólam, hogy egyik ágon német származású vagyok, mégpedig tisztán német származású, Mária Terézia által betelepített német családból származom. Családfámat 1740-ig vissza tudom vezetni, mikor is őseim egy tutajon keltek át a Dunán, hogy végül Dunaharasztin kapjanak földet. Azt is tudom, hogy őseim Stuttgart környékén éltek. Őseim között Hackspacherek, Kalteneckerek, Schneiderek váltották egymást.
Kora gyerekkorom óta sokat küszködtem ezzel a kettős örökséggel. Már kiskamaszként hősiesen küzdöttem a német nyelvvel, melynek hangzását utáltam, s amelyet soha nem sikerült elsajátítanom. Szüleim rámkényszerítették, hogy beszéljek ezen a magyar hazafi számára idegen nyelven, de én bátran ellenálltam. Már akkor is olyan magyarnak éreztem magam, hogy magyarul tökéletesen beszéltem, az igeragozás vagy összetett mondatok használata semmilyen problémát nem okozott, ellenben, később háromszor is nekirugaszkodtam a Rigó utcai német nyelvvizsgának, mindannyiszor eredmény nélkül. Csakúgy, ahogy a modern világ hiúságait is elutasítottam, például negyedszerre mentem át az autóvezetési vizsgán, és a mai napig nem vagyok hajlandó autót vezetni.
Ugyancsak gyermekkorom óta hátrányt szenvedtem nevem miatt. A középiskolában egy lány, első szerelmem, úgy fejezte ki vonzalmát irántam, hogy az egyik nagyszünetben teleírta a táblát a nevemmel. Legalább harmincszor leírta azt, hogy Paládi Zsolt, gyönyörködvén írás közben e név szépségében. Csak megjegyzem, a lány neve Komjáthy
Szilvia volt (figyeljünk a thy-ra), ami megint csak egy nem hétköznapi házat sejtet a háttérben. Később fehérnemű–modellként futott be karriert, bár e fellépéseire nem hívott meg, meglehetős rejtélyesen. Mivel feltűnően jóképű ifjú voltam, ezzel összefüggésben több korosodó hölgy is megjegyezte, hogy „még a nevem is szép.” Ez aztán sok problémát okozott a későbbiekben. Feketék, Bencsikek, Nagyok és Liptákok gúnyoltak emiatt, nem bírván elviselni ezt a sokatmondó nevet. Én tűrtem, szenvedtem méltósággal, mígnem eljött a rendszerváltás időszaka és végre fellélegezhettem.
A változások szele lehetővé tette, hogy ismét felvegyem a vitéz Milotay melléknevet, de szerénységem tiltotta, hogy ezt hivatalosan viseljem. Igaz, nem is voltak írásos bizonyítékaim erre, hogy őseim viselték e nevet, de szemtanúk igenis voltak, például Korsós Jakab, a tiszacsécsi korcsma legszorgalmasabb látogatója.
Nagyapám, Milotay Paládi Gusztáv akkor kapta a vitézi megnevezést, amikor az első világháború alatt a lövészárok elé állították. Miután egyszer a kiásott árokban totál lerészegedett a csempészett pálinkától, századosa büntetésből kiállította a lövészárok elé. Veszettül lőttek rá a franciák, de csak a köpenyét találták el. Tíz perc múlva visszabújhatott, a katonák nem hittek a szemüknek, a köpenyét körbelőtte az ellenség, de ő maga egy golyót sem kapott. Ekkor kapta a vitézi jelzőt.
Itt az ideje, hogy beszéljek családom történelmi szerepéről is, bár igazán nem szeretnék ezzel hivalkodni. A tiszacsécsi Paládi család középbirtokos család volt, körülbelül száz hold földdel rendelkeztünk. A történettudományban járatlan olvasók számára szeretném megvilágítani, ez azt jelenti, hogy az arisztokrácia tagjai voltunk.
Ez abban is megmutatkozott, ahogy őseim az előkelő forma elsajátításában jeleskedtek. Dédnagyapám, nagyapám kiválón tudott enni, inni, dohányozni, szivarozni, kártyázni és tekézni. Egy szemtanú vallomása szerint: nagyapám „olyan szépen ivott, hogy öröm volt nézni, kicsit sem látszott rajta, aztán éjfélig kártyacsatákba merült, szenvedéllyel verte a blattot, mígnem társai nem szóltak neki, mára eleget vesztett.”
A vármegyei politikába nem avatkoztunk, nagyapám nem vett részt ilyen időrabló összejöveteleken, hisz hogyan is nélkülözhette volna a helyi társadalom a falu legjobb zsugását? Ő fontosabb dolgoknak szentelte idejét, egy átmulatott éjszaka után reggel kiosztotta a munkát a napszámosoknak, majd visszatért aludni. Sokat meséltek legendás lócájáról, amely házunk kerítése előtt volt, s ahol nagyokat tudott pipázni, s miközben pipázott, az arra jövőket megszólította és beszélgetésbe elegyedett velük. Néha több órán keresztül is szóval tartotta a „népeket”, akik elismeréssel adóztak neki, milyen jól tudja forgatni a szót.
Mindezek ellenére sajnos rövidesen bekövetkezett családunk hanyatlása, a háború utáni események a meglepetés erejével hatottak nagyapámra, ugyanis kijelentették, hogy mostantól kezdve mindenkinek dolgoznia kell. Nagyapám sem tudott kibújni ez alól, bár tiltakozását többféle módon kifejezte. Ez olyan csapás volt, amit családunk a mai napig nem tud kiheverni, én sem. Az előkelő forma és a műveltség összeegyeztethetetlen a munkavégzéssel, azt hiszem, ez minden született arisztokrata véleménye, függetlenül attól, hogy külföldi avagy magyar házból származik.
Kevés az esélye annak, hogy egy hétköznapi ember ezt megérti, mindenesetre a kedves olvasó e könyvem elolvasása során közelebb jutott ahhoz, mennyire különleges életet élünk, mi arisztokraták, és mennyivel adós nekünk a történelem. Bár az a régi jó világ már nem jön vissza soha, azért remélem, legalább összeomlik a bűnös pénzügyi rendszer, és az önellátásra berendezkedett kisközösségek cserekereskedelemben teljesednek ki, mint Argentínában. Ha a teremtés rendjéhez nem térünk vissza, és nem tartjuk szem előtt a középkor szakrális világszemléletét, úgyis elpusztulunk, gondoljunk arra, mennyi az abortusz és egyébként is. Ez az önéletírás azonban nem akart több lenni, mint egy könnyed beszámoló. A második kötetben még többet fogok írni a családomról.
Írta: vitéz Milotay Paládi Zsolt, a Selyemmajom Rend tagja, a Szatmári Szilva Lovagjainak elöljárója, a Szakrálisan Is Megáldott Királyság Társaságának tiszteletbeli konzulja, Közösségi Hagyományápoló és ápolt;
