Én, egy apa, akinek az egyik legfontosabb feladatom az lenne, hogy eltartsam a családomat, elveszítettem az állásomat. Az utóbbi időben sokan járnak így, nincs ebben semmi különös, mégis nagyon fájt. Elveszítettem azt a biztonságot, megbecsülést, megélhetést, helyszínt, közösséget, ahol a nap huszonnégy órájának majd a felét töltöttem. Mi lesz ezután? Találok-e más helyet, hasonló munkakört? Mi lesz a családommal?
Egy dologban biztos voltam. Nem szabad kétségbeesni. Feleségem erős támasz volt, és tudtuk, a Gondviselés nem hagy cserben.
Hogyan éljük a hétköznapokat, hogy nekem nem kell munkába sietnem? Arra gondoltam, milyen nagy ajándék, hogy többet lehetek a családommal. Megtehetek bizonyos dolgokat, amikre eddig nem jutott időm. Reggelente együtt reggeliztünk, micsoda élmény! Én vittem a gyerekeket óvodába, iskolába, én indíthattam őket. Útközben kérdeztem őket, kiért, miért imádkozzon… Hazafelé úton könyörögtem a jó jegyért, a barátnő kiengeszteléséért, hogy kisfiamat bevegyék a focicsapatba, a sikeres rajzversenyért, hogy ne szedjék be az olvasónaplót… Napközben, amellett, hogy folyamatosan állást kerestem, jutott időm az elmaradt ház körüli munkák elvégzésére is. Szarufákat, ablakkereteket, kerítést mázoltam, kifestettem az egész házat (rég ráfért), gipszkartonoztam a tetőtérben, nagy veteményest alakítottam… Kiszámoltuk, milyen sok pénzt spóroltunk meg ezzel, hogy nem kellett mestereket hívnunk (munka mellett egyszerűen nem jutottam hozzá). Délután, ahogy hazajöttek a gyerekek, jelen voltam. Nézték, mit csinálok, beszélgettünk, néha segítettek. Építettünk egy tárolót, melynek padlásrészt is alakítottunk, nagyszerű búvóhely lett a kölyköknek, kötélhágcsóval lehet felmenni, az ablakból facsúszdán lecsúszni.
Szerényebben éltünk. Átgondoltabban vásároltunk és ezt nem éltük meg különösebb nehézségként. Rájöttünk, mennyivel kevesebb dologgal is elvagyunk. A feleségem régi, finom, egyszerű ételeket készített, mint nagyanyáink is. Kedvencünk lett a puliszka, édesen, sósan, mennyei! Vagy a fokhagymás, csirkemájas, zsíroskenyér paradicsommal, savanyú káposztával, uborkával… A feleségem „alkotott” a konyhában is.
Lassan elfogyott a ház körüli munka. Nem akartam tétlen maradni, mert nem bírtam volna elviselni. Persze tovább kerestem állást, de emellett egyre inkább foglalkoztatott valami. A közeli játszótér. Nem nagy terület, foltos, kiszáradt terület, néhány fa, bokor. Megegyeztem a fenntartóval és megengedték, hogy dolgozgassam a területen. Néhányan látták, hogy mit dolgozgatok és beálltak ők is segíteni. Közben az asszonyok hoztak virágtöveket, egy virágboltos kertészmérnök barátom megtervezte és növényadománnyal támogatta a parkot. Füvesítettünk, cserjéket, évelőket ültettünk. A hivatal is meggondolta magát, vásároltak egy egyszerű öntözőrendszert (hogy ki ne áradjon ez a szép kezdeményezés).
Ekkor találtam új állást. Nagy kő esett le a szívemről. Nagyjából ugyanannyi pénz, kevesebb és előre tervezhetőbb munkaidő, mint az előző munkahelyemen volt.
Jó, hogy újra van munkahelyem. De szép volt a munkanélküli időszak is. Tehette, valami hasznosat a közösségért, jó látni az eredményt. Ami a legjobb, hogy a gyerekek és a feleségem visszasírják ezt az időszakot. Egy kicsit én is. Sok időt lehettem a családommal, jobban megismertem őket, még inkább részese lehettem az életüknek. Ezért ezt az időszakot úgy tekintem, mint édesapai karrierem egyik csúcspontját. Ez a karrier számomra legalább annyira fontos, mint a szakmai.
