A kincsek ott hevertek a polcokon, csak le kellett emelni. Az oly sokszor leszólt „csúnyácska haza” bőséges szellemi terméséből válogathattam. Ott volt például a Magyarország felfedezése, kiváló írókat kértek fel e sorozat megírására, s még a kevésbé kitűnők is szárnyaltak, amikor számukra kedves tájakról mesélhettek. Őrség, Balaton, Borsod, Nagykunság, Zala, Kisalföld népének élete, fájdalmai, szokásai, izgalmas és gazdag történelme, évszázados hagyományai elevenedtek fel a lapokon. Ezt a színességet egyébként folyamatosan rombolták, és megpróbálták egységes semmilyenné, alattvalóivá gyúrni a lakosságot, de sohasem sikerülhetett egészen. Az igazi multikulti mindig is jelen volt ezen a földön, magyar, sváb, zsidó, szláv csoportok együttéléséből adódott az a gazdag és változatos egyveleg, amit „internacionalista” panelfalak közé akartak szorítani. (>multikulti) A kötetek a szellemi függetlenség jeleit hordozták, s hírt adtak arról, hogy minden gyilkolás, erőszak és butítás ellenére megmaradt egy valóságos haza. Mint amikor a török uralom után megőriztük magunk, az orosz uralom után is helyreállítható lett volna az ország.
Nem így alakult. Hiába sok terv, az ezernyi magánfilozófus, aki ebben az országban élt és tevékenykedett, a kapitalizmus hatalmas étvágya megemésztett mindent. Ma csak ezt az óriási szájat látjuk magunk előtt, a méretes lapát- és szemfogakat, a vörös nyelvet, amelyet időnként ránk ölt, és a lepedékes ínyt, amin az elfogyasztott táplálék maradványai látszanak.
Nem mintha érdekelt volna a jövő akkoriban, a sorsra bíztam magam, felelőtlenül töltekeztem, ahogyan ma mondanánk, nem is olvastam végig a könyveket, az rossz gazdálkodás lett volna az idővel, hanem a lényegüket szívtam magamba. A szellem világában éltem. Nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy nem csinálok semmi hasznosat. El tudtam volna képzelni úgy az életem, hogy az egyik könyvet elolvasom, utána pedig leveszem a polcról a másikat, azt is elolvasom, és egész nap elmélkedek róla, és továbbgondolom és leírom a gondolataimat. Persze sejtettem, hogy nekem ez nem adatik meg, mert nem származom jó családból és nem vagyok elég túlbuzgár mócsing-mókus. Ilyenformán egész életemben alkura kényszerülök a sorsommal, mint annyi más ember.
A mai félrevezetett embereknek fogalmuk sincs, milyen útvonalak vezetnek ki csődközeli, boldogtalan életükből. Akkor számomra az olvasás jelentette a menekülési útvonalat, a könyvesbolt raktárában gyorsan elfelejtettem napközis felügyelői kudarcaimat. Korábban is sokat bújtam a könyveket, de ott valósággal tobzódtam bennük. Az iskolában sosem mondják, hogy a könyv vigasztal („altat, befed”), segít rajtad, elfeledteti a világot, lebeszél az öngyilkossági szándékodról, amely minden második kamasz fejében megfordult már, sosem javasolják, ha valami bajod van, fordulj a könyvekhez. Nem, mert senki sem hiszi, hogy ez érv lenne. Azt gondolják, a fiatalok rettentő jól érzik magukat abban a szellemi sötétségben, amit üzleti okokból az országra vetítettek. Holott még inkább növelik bennük a kisebbrendűségi komplexust azzal, hogy senki se számít, senki se fontos, legfeljebb néhány politikus és bohóc. A világba vetettség élménye ettől erősödik fel és válik elviselhetetlenné. S ha a szülők bőségszaruja nem kiapadhatatlan, a gyerek sohasem fogja magát értékes embernek érezni.
A másik egérutat egy felvételi előkészítő kövezte ki számomra. Itt találkoztam az első lánnyal, aki szóba állt velem, és itt beszélgettem először hosszabban olyan emberekkel, akikkel szellemi rokonságot éreztem. Igaz, a gimnáziumban lett volna lehetőségem barátnőre szert tenni, ráadásul egy olyan lány kezdeményezett, akiről már beszéltem, s aki a sztriptízbárban táncolt, ám abban a nyomasztó légkörben, ahol Legyek urának képzelték magukat a szürke kis döglegyek, semmiféle romantikára nem voltam kapható. S ha magasröptű eszmecserébe kezdtem néhány érzékenyebb osztálytársammal, mindig eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen hülye vagyok, vagyis annak lettem elkönyvelve, ezen aztán elszomorodtam, és nem folytattam tovább az elmélkedést. Inkább magamban filozofáltam, irodalomdolgozatokban és a naplómban éltem ki magam. A felvételi előkészítő viszont alkalmat adott arra, hogy nyolc-tíz hallgató előtt én is szabadjára engedjem a gondolataimat anélkül, hogy kaján röhögés bizonytalanítana el az első mondatok elhangzása után. Hamar kiderült, a legátfogóbb lexikális ismeretekkel én rendelkezem, rizsa terén persze megelőztek néhányan, hisz természetszerűleg ebből nem részesültem megfelelő kiképzésben, viszont olvasottságban nem versenyezhetett velem senki.
A vidéki élet zártsága, befelé fordulása is segített ebben, a pesti fiatalok viszont jobban el tudták adni magukat, tudták az alapvető illemet, és otthonosan mozogtak a társadalomban. Darabosságom és póriasságom engem is zavart, nem tudtam viselkedni, hisz soha nem tanították, és otthonról sem hozhattam magammal mintákat. A bolsevista mélységből csak néhány régi újságot sikerült kimenteni; nagyapám padlásán találtam őket, amelyben német és magyar csapatok hősiesen nyomultak előre orosz földön, de polgári értékeket semmiképp… Így a nőknél is hátrányba kerültem, s a kezdeti csorbát később már nehéz volt kiköszörülni.
