Az alföldi néplélek más. Nem hiszem, hogy könnyen globalizálódna. (>globalizáció) Egyébként miért is kellene neki? Már akadt a történelemben példa egy birodalomra, amely itt húzta meg határait. Limes-elméletemnek persze se füle, se farka, hisz Dánia is a limesen túl van. Az ám, csakhogy Dániának nincs ilyen nagyszabású munkásmozgalmi múltja! (>öregszáj)
A tanfolyam ’91 márciusában véget ért, találkozásaink ritkábbá váltak. Irén új szenvedélyt talált magának, az alternatív színházat. Kollát, az ismert avantgárd rendező „Pestről jött le” – micsoda varázsa volt ennek a két szónak! –, hogy fiatal egyetemistákkal kísérletezzen. Szerelmem nagy lehetőségnek tekintette a szereplést arra, hogy még jobban önkiteljesedjen. „Most szép lenni alternaivának, mert Kollátnak verbuválnak” – bolydult meg az egyetem apraja-nagyja. Szép számmal jelentkeztek „az egyemisták” a csapatba, hisz bízhattak abban, Kollát pesti pezsgést, pesti gondolatokat, pesti passzátszeleket „hordoz magában.” Ebből mindenki ki akarta venni a részét.
Kollát válogatottja elkezdte a munkát, és kínkeservvel megalakult a mi főiskolai önképzőkörünk is. Azért mondom, hogy keservvel és kínnal, mert ennyi különféle észjárású önjelöltet nagyon nehéz egybeterelni. Csoportunk kizárólag fiúkból állt, s csaknem mindegyikünk az írással, a hiábavalóság és hiúság mesterségével kívánt foglalkozni. Persze arra egyikünk sem gondolt, hogy ehhez elengedhetetlen: először is, a budapesten való forgolódás, másodszor, a médiában való szereplés, harmadszor pedig Sztálin személyi politikájának aktív tanulmányozása. Gyakorlati korlátokkal nem törődve róttuk egymás után a sorokat, határozott célok nélkül, hisz még nem ismertük az irodalmi piac logikáját. Ha már akkor megvilágosodtunk volna arról, milyen távlatokat zár a jövő, azonnal letettük volna a tollat. Egy írói pályafutást ugyanúgy kell felépíteni, mint egy üzleti vállalkozást. A módszerek hasonlóak, mindegy, szellemi terméket kell eladni, vagy egyedi gyártású vécépapírt. (>írók)
Valahogy nem találtam az ihletet, hiába kerestem. Közvetlen közelemben lüktetett az élet, és én lubickoltam ebben az áramban, minek ötöltem volna ki senkinek sem kellő történeteket egy sötét szoba mélyén? Egy évfolyamelső csoporttársam így tett, talán mert nem járt női társaságba. Hosszú elbeszélő poémája a nyelv végső határait feszegette, ritka és különleges szavakkal tűzdelte tele, és felöntve bőséges szósszal, krúdysan tálalta. Igaz, nem szólt semmiről. Ha megfeszítenek, sem tudok egy árva mukkot sem felidézni belőle. Arra emlékszem, hogy „filozofikussága” meghaladta a Mátrix-folytatások összefüggéstelen halandzsáját, és tökéletesen visszaadta az újkori „impók” (ércsd: impresszionisták) apró szöszökön való molyolásának művészetét. (>nyelv)
Irodalmi szakkörünkben, amit ma már feledésbe merült indíttatásból Sark-körnek neveztünk el, egyöntetűen elutasítottuk Fickós novelláját. (Így hívták szegényt, ő persze nevének egyáltalán nem tudott megfelelni.) Egy hatodik érzéktől, a Gettólakótól vezérelve, én mégis elkértem tőle egy példányt. Volt belőle elég, mint afféle akkurátus ember, Fickós mindannyiunknak adott egyet a felolvasáskor, hogy könnyebben követhessük a szöveget.
Számításom nem csalt. Este rohantam a Mórába. Lelkesen adtam elő az alkotást, cseppet sem zavart, hogy idegen tollakkal ékeskedem. Az élelmes Gettólakónak ez nem gond. A szép vörösesszőkét lenyűgöztem „művemmel.” „Meglepően jó! Mi több, kiváló. Igazán nagy tehetség vagy.” – csicseregte. Ismét közelebb kúsztam néhány méterrel – gondoltam. Most már csak türelemjáték az egész. De nem akartam elhamarkodni cselekedeteimet. Bejelentkeztem a múzsacsókért, amit természetesen az arcomra kaptam, és babérkoszorúval a fejemen vonultam vissza a Károlyi kollégiumba, ahol költői lakom leledzett.
Píár hirtelen felébredt bűntudata azonban nem hagyott nyugodni. „Nem te írtad, nem te írtad, te erre nem vagy képes, becsapod saját magadat is” – szólt hozzám lankadatlanul. Teljesen igaz – láttam be –, de túl fogom licitálni Fickóst, csakazértis! A való világból fogok meríteni, „hiteles anyagot a hiteles életből.” Megrázom én Irént, ha addig élek is! „Hegyezd füledet, Kiváncsi világ! Lantom elzengendi,” mivel hatom meg az ifjú lányszívet!
Zengd már el lantom, zengd, zengd! – ütögettem poétai üstökömet, de sehogysem akart kikerekedni a valóvilágrengető történet. Hiába ültem az íróasztalom mellett, hiába morfondíroztam magam vagy mások életének formába öntésén, minden felmerülő témát banálisnak és kisszerűnek ítéltem meg, méltatlannak a megörökítésre. Lemondtam erről az útról, és Sors istennőre bíztam a folytatást.
Május végén azonban egy váratlan tragédia közös húrt pendített meg lelkünkben. Talán egy hónap is eltelt úgy, hogy nem találkoztunk, én féltem, hogy terméketlenségem szigorú bírálatra készteti a vérbeli bölcsészt, és elbujdostam, ő pedig továbbra is ezer szálon rángatta a férfiakat. Véletlenül futottunk össze a vizsgaidőszak előtti bulik valamelyikén. Sejtettem, hogy emészti valami, mert mosolytalan arccal szlalomozott a fiúk sorfala előtt, egyenesen felém. „Hallottad, mi történt Mártával? – szegezte nekem a kérdést. „Nem én” –válaszoltam. Mióta a Gordon pszichoizé befejeződött, nem beszéltünk Irén barátnőjéről, ennél fontosabb témáink is akadtak. „Meghalt” – közölte síri hangon a lány.
A hír megdöbbentett. Nem ismertem túl jól Mártát, nem ő érdekelt, de azért sajnáltam. Nem érdemelte meg a sorsát. Kotnyeles volt, mint minden bölcsész, okosabbnak hitte magát a többinél, én törtetőnek és karrieristának tekintettem, mégis hihetetlenül hangzott, hogy nincs többé. Furcsa érzés, hiszen nem keresztezte egymást az utunk. Ám úgy éreztem, azáltal, hogy ez történt vele, közöm van hozzá. Egyszeriben minden hibája eltörpült.
Mi történt valójában? Márta március elején elutazott Dél-Franciaországba, egyhónapos ösztöndíjra. Amikor hazajött, már egy súlyos fertőzést hurcolt magával. Itthon ágynak esett. Beszállították a kórházba, hogy megállapítsák a diagnózist. Aids – hangzott a megfellebezhetetlen ítélet. A kór két hét alatt végzett vele. (>pozitív)
Miért nem foglalkoztam többet Mártával? Miért vélekedtem felületesen? – ébredt fel bennem az önvád. Nem számít, kit ragad el a halálos betegség, személyisége örök rejtély marad már, ha nem látjuk többé. Huszonkét év túl kevés ahhoz, hogy megismerjen minket a világ. Van, akinek csak ennyi jut, s ez idő alatt lehetetlen bizonyítani.
Ha végiggondolom, harmincöt év alatt rengeteget hibáztam, de megtehettem, hiszen egyik sem lett végzetes. Lehet, hogy Márta csak egyszer követett el hibát, és rögtön az életébe került. A narkotikus kultúra fiataljainak a szabadság csupán csábos, hívogató tünemény. Sohasem jelenik meg gyilkos kísértőként, mindig csak édesget és hiteget. Habzsolj engem – hirdeti fennen – még ha halált hozok, akkor is! (>narkó)
Ami egyeseknek tobzódás, az másnak rabszolgaság. Ez a felállás szerte a világon. Törvényként fogadtuk el, ugye, hogy a modern embernek „mindenhez van joga.” A modern ember pedig kiterjeszti szabadságát, és elrepül Ázsiába, hogy gyereklányokat vásároljon és saját kedvére betörje a fiatal életeket. Emberekkel kereskedik, hogy olcsó munkaerőhöz jusson. Őserdőket írt ki, a „bennszülött” lakosság vezetőit és papjait meggyilkolja. (Hol marad ilyenkor a politikai korrektség?) Esztelen terjeszkedésével természeti katasztrófákat idéz elő, négyszer annyit, mint korábban, s persze arról senki sem beszél, hogy ez sokkal többe kerül, mint a kitermelt pénz. Egészen pontosan hatszáznyolcmilliárd dollárba. (>globalizáció)
Che Guevara erotikus mosolya villan ránk a plakátokról. Az ő nevével legalizálják azt a gyakorlatot, hogy az egyik ember korlátok nélküli szabadságának igényét a másik ember kiszolgáltatottsága teszi lehetővé. Hogy ő épp ez ellen harcolt? Nem az minősíti, mit csinált, hanem az, mit készítettek belőle azok, akik az imázsát kialakították. Azért fabrikáltak belőle jelképet, mert fegyvert fogott, és az erőszakot hirdette. Nyíltan és kendőzetlenül vallott a vágyairól, míg az óvatos kommunisták leplezték mérhetetlen szomjukat. Felfedezte, hogy a szabad világban az erőszakos ember a szabad, a többi nem.
Egy szétesett kor gyermekeiként minden hamis érzelemnek bedőltünk. Egyetlen mámoros pillanatért feláldozni az egész életet, e gondolatot a narkotikus kultúra halálsugallataként értelmeztük.
Egyszer, a harmadik év vizsgaidőszakában, bevettem egy nagyon erős szert. Hogy mit, fedje titok, nem az a lényeg, mit használsz. Akkortájt keringett az a történet, miszerint az egyetem egyik sportoló kiválósága felmászott egy raktárépület tetejére, beleakadt valamibe és lezuhant. A pletyka „csak” marihuanáról beszélt.
Az embernek arról lehet ismerete igazán, amit megtapasztalt, én ezt vallom. Szóval térjünk rá az anyagra. Azt hiszem, lelkiállapotom rásegített „az élményre.” Egyedül éreztem magam, elhagyatottan, haragudtam a világra, mindent megvetettem, ami körülvett. A tetejébe még az a kurva tündér sem bukkant fel!
Egy nehéz vizsgán éppenhogycsak túlestem, de jött a másik, és minden eddiginél megerőltetőbbnek ígérkezett. Azt hiszem, a nyelvtörténeti szigorlat előtt álltam. Aki tanulta már, tudja, képtelenség megtanulni ezer év hangtörténeti, nyelvtani és mondattani változásait. Napokon keresztül magoltam, esténként pedig az ágy lábát rugdostam kollégiumi szobámban. Akkor eszembe jutott a szer, amit hónapokkal ezelőtt vásároltam. Mindig halogattam a döntést, szinte féltem használni az anyagot. Most vagy soha! Rugdosódás helyett benyomtam magamnak az isteni gyógyírt, ahogy egyesek nevezik.
Először egész testemben megrázkódtam, és levettem magam az ágyra. A következő hullám már máshová lökött. Az ablakon keresztül betört a tenger. De nem cseppfolyós formában vett körül, hanem szélként. Azúrkék forgószél fonta körbe testemet és rángatott felfelé. Szétvetettem tagjaimat és üvöltöttem. Kitártam magam a levegőnek és a mozdulatok táncának. Az ablakfélfákba kapaszkodtam – ez volt a szerencsém – és nem engedtem ki kezem közül a zárat. Sőt, eggyé váltam vele. A kapu kitárult előttem. A légáramlattal szállva káprázott felém Irén. Ezüst haja indázott az űrben.
A csillagok mögül egy láthatatlan erő szorosan rám tekerte a lány hajtincseit, nem mozdulhattam. Megbénultam, de nemi szervem különvált tőlem és behatolt a lányba. Magába nyelte és én ott álltam farok nélkül, megkötözve. Ismét ordibálni kezdtem, vergődtem és kétségbeesetten kapálódzva igyekeztem kiszabadítani magamat. Csakhogy a fürtkötél mindennél erősebben tartott. Megpördültem a tengelyem körül, mivel egy koncentrikus kör magába szippantott.
