/Paládi Zsolt- Bánosi György/
Gogolák tanár úr példázatai
- pamflet-
A történelem rengeteg olyan példát ismer, mikor egy-egy kapitális hiba miatt nagyhatalmú urak buktak el, ígéretes karrierek mentek veszendőbe. Példának okáért én sem voltam mindig ilyen nyomorult lélek, mint most. Summa cum laude diplomáztam Debrecenben. Bár már az egyetemen híres voltam szórakozott természetemről és szétszórtságomról, nyomban felajánlottak egy magyar-történelem szakos tanári állást a legjobb szolnoki gimnáziumban. Ekkor már jegyben jártam Etelkával, aki francia-olasz szakon végzett ugyancsak a civis városban. A tragédia szele akkor érintett meg először, amikor barátaim felfedezték, hogy különböző kéréseiknek egyáltalán nem tudok ellenállni. Amikor kéréssel fordultak hozzám, én is mindig ugyanazt a választ adtam, mint II. Ulászló királyunk. Ahogy ő a „Dobzse” vagyis „jól van” kijelentéssel hagyott jóvá mindent, én is ugyanúgy bólintottam néha már-már szemtelen felvetéseikre. Előbb kisebb értéktárgyaim látták ennek kárát, majd egyre nagyobb kölcsönöket vettek fel tőlem, amelyeket persze sosem fizettek vissza. Talán II. András királyunk mondata is eszemben járt: „Az adakozás mértéke a mértéktelenség.” Emellett gyűjtőszenvedélyem is hatalmába kerített, az volt a célom, hogy megszerezzem Kongó összes bélyegét. Az előbb említett II. Andrásnak is fontosabb volt a Szentföldön ereklyegyűjteményének gyarapítása, mint maga a hadjárat: ebben követtem. Hamar kiürült a „kincstáram”, mint a Mátyás után következő II. Ulászlóé, és én is odaáig jutottam, hogy még a lakomák árát is kölcsönből kellett kiegyenlítenem. Hiszen ekkor még meg tudtam fizetni, hogy vasárnaponként lakomát csapjunk Etelkával Szolnok legjobb éttermében. De a túlzott költekezés miatt hamarosan bajba kerültem. Holacsek, a fizikatanár, akitől a legtöbb kölcsönt fölvettem, sajnos kíméletlen és hidegeszű hitelezőnek bizonyult. Amikor már végképp nem tudtam fizetni neki, az igazgatóhoz rohant és bepanaszolt nála, mondván, olyan felelőtlen figurák dolgoznak az intézményben, akikre egy forintot sem lehet rábízni. Folyamatosan fúrni kezdett, s mire nagy nehezen rendeztem vele a pénzügyeimet, már a szakközépiskola tantestületében találtam magam. Az itteni igazgató azzal fogadott, hogy a hírem megelőzött engem, úgyhogy meg se próbáljak kölcsönkérni senkitől. De csupán az egyik függőséget helyettesítettem a másikkal, ezután annyi ezoterikus irodalmat olvastam, hogy a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a jeleknek. Olyan babonás lettem, mint egy öregasszony: ha egy fekete macska átszaladt előttem az úton, ha egy bagoly rámhuhogott, ha holdtölte közelgett vagy épp péntek 13-a volt, nem mertem órát tartani. Mint történészt, megnyugtatott az a tény, hogy olyan kiváló hadvezér is babonás volt, mint Nikiasz. Expedíciós serege azért veszett oda Szicíliában, mert egy napfogyatkozás miatt nem vonult vissza. Ezt a természeti jelenséget rossz előjelnek tartotta az elinduláshoz. Katonáinak azt parancsolta, hogy egy tapodtat se mozduljanak, így hadát megsemmisítették a syracusaiak.
Szorongásaimat az ital csillapította. Hű társam is akadt az italozásban, Feri, aki az önkormányzatnál dolgozott. Feltétlenül megbíztam benne, mindaddig, amíg nem jutatták történelemtanári állásomat a sógorának. Arra hivatkoztak, hogy problémáim vannak az alkohollal… Amikor hazafelé bandukoltam, miután kirúgtak, eszembe jutott III. (Részeges) Mihály császár. Ivócimborája addig itatta, amíg egy nap már ő léphetett helyette a trónra… És a baj nem jár egyedül. Hamarosan feleségemet is elvesztettem. Egyszer a technikussal sörözgettem, mikor is ő italos állapotban kinyögte, hogy cimborám, Feri olyan szemérmetlen a feleségemmel, hogy már különböző fogadásokra is elviszi magával. Könnyen elképzelhető, mit éreztem. Claudius császárt érhette így a hír, akinek felesége szintén számtalanszor reprezentált a szeretője mellett, és természetesen mindezt az uralkodó tudta meg utoljára, egy felszabadított rabszolgájától. Eltaszítottam a hűtlen némbert, erre ő mindenhol mindennek elmondott. Annyira befeketített az emberek előtt, hogy a szakközépiskolából is eltanácsoltak. Egy általános iskola vett volna át. Az igazgató persze képmutató módon azt bizonygatta, sokkal alkalmasabb lennék a kisebb gyermekekkel való foglalkozásra. Belementem az alkuba, mert azt ígérte, hogy megsüti kedvenc csemegémet, a meggyes rétest. Nem tudtam ellenállni ennek az ajánlatnak. Akárcsak V. Ferdinánd osztrák császár, akit kedvenc ételének elkészítéséért cserébe mondattak le a trónról, unokaöccse javára. Sebaj, gondoltam, egy általános iskolában is csodát lehet tenni. Lehet, hogy rossz stratéga voltam korábban, de úgy tűnt, ez az általános iskolai állás is fekszik nekem. A gyerekek gyorsan megszerettek, még nevettek is a vicceimen. Az igazgató is becsülte a tudásomat, be is osztott mellém egy fiatal, pályakezdő kolleginát, hadd tanuljon tőlem. Erika nagyon csinos lány volt, és itta a szavaimat. Pár nap múlva úgy gondoltam, hogy túlléphetek a hivatalos formaságokon és elhívhatom egy kötetlen beszélgetésre a Két pisztolyba. Kicsit zavart, hogy Orlai, a tornatanár is közénk furakodott, és elkísérte Erikát a találkozóra, de fő, hogy igent mondott, és remekül érezte magát velem, illetve velünk.
Karrierem tovább emelkedett, kevesebbet ittam, ezentúl inkább a szerelem részegített. Amikor az öreg Gyurgyák nyugdíjba ment, a 8. c osztályfőnöke lettem. Mondtam is magamnak, barátom, te hamarosan igazgató-helyettes leszel. Erikánál is jól állt a szénám, párás tekintettel bevallotta nekem, le sem tudta tenni a tanulmányomat, amit a Pedagógiai Szemlében közöltem. Nemsokára felelősséggel járó feladatot kaptam. Egy este elvittem az osztályomat egy neves énekes, Kornél koncertjére. Kornél költő és filozófus is, sokra értékeltem a műveit és dalait, ezért örültem a megbízatásnak. Erikát is szívesen eljött velem, így szinte teljes volt a boldogságom, egy szépséghibától eltekintve, hogy Orlai megint ránkakaszkodott. Végigcsápoltam a koncertet a gyerekekkel, amivel ismét beloptam magam a szívükbe. A koncert után Kornél társaságát kerestük, és ő meglepett a szívélyességével. Három fiúval együtt meghívott az öltözőbe. Kézen fogtam Erikát, hogy ő se maradjon ki a különleges élményből. Sajnos nem tudtam meggátolni, hogy Orlai is velünk tartson. Kornélnak nagyon tetszett, hogy a diákok tanárukkal együtt buliznak, és megbontott egy üveg Smirnoff vodkát. Egy hajtásra igyátok meg – szólt a diákoknak – most majd meglátom, ki a legény a talpán. Őket persze nem kellett biztatni, harmadszorra és negyedszerre sem. Majd egy üveg tokaji is előkerült, a hangulat a tetőfokára hágott és úgy gondoltam, akkor vagyok jó fej, ha nem szólok rájuk. Egyébként már bennem is dolgozott a szesz. Az egyik fiú szervezete azonban nem bírta az alkoholt, és a buli végén teljesen kinyúlt, a mentőknek kellett elvinnie.
Másnap reggel az igazgató irodájában kezdtem a napot. A diri fel volt háborodva. Orlai kolléga és kis barátnője nagyon csúnya dolgokat beszélt rólad – hallhattam a dörgedelmet. Talán el tudom intézni, hogy a rendőrség ne indítson eljárást kiskorú veszélyeztetése miatt. De neked azonnal távoznod kell az intézményből. Nehezen vettem tudomásul a döntést, és még fájdalmasabb volt, hogy a helyemet másnap Erika töltötte be, aki már várt egy történelemtanári állásra. Úgy jártam, mint III. Péter orosz cár. Nagy Frigyes porosz király iránti rajongása miatt kilépett a hétéves háborúból, amelyben már győzelemre állt a poroszokkal szemben. Felesége, Nagy Katalin röviddel ezután megfosztotta a tróntól, majd szeretője, Orlov segítségével pedig az életétől is. Csak annyiban különbözött a sorsunk, hogy Orlai nem fojtott meg engem, csak jól seggberúgott.
Kikerültem a pedagógusi pályáról. Egy elhagyatott ipartelepen vállaltam portási állást. Azt hittem, könnyű feladat. Minden nap felszerelkeztem sörökkel, hogy valahogy kibírjam ezt a rendkívül unalmas munkát. Sajnos legtöbbször elnyomott a buzgóság, és kilopták alólam a fél telepet. Megtörtént ez már rangosabb emberrel is, mint velem. Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke részegen átaludta az ’56-os forradalmat. De még nagyobb baj történt, mikor egyszer kivételesen nem aludtam el. A behatoló bűnözők elkaptak és bezártak egy raktárba. De arról elfeledkeztek, hogy kiférhetek a szellőzőnyíláson. Az izgalmak után első utam a kocsmába vezetett. Lihegve követeltem egy korsó sört a pultnál. Hirtelen egy férfi mancsát éreztem a vállamon. Nem fogsz te olyan könnyen megszökni előlünk, haver – szólt egy sztentori hang. Rögtön felismertem a betörők egyikét. Nekem is, mint XVI. Lajos francia királynak, a mohóság lett a végzetem. Az egykori uralkodó külföldre akart szökni, de nem bírt a gyomrával, ahogy én a torkommal, és megállt egy lacikonyhánál. Míg evett, a pórnép felismerte, hisz ott volt a képe a pénzükön. Ahogy őt a forradalmárok Párizsba, úgy vonszoltak vissza engem a raktárba. Egykedvűen lapultam az odúban, és egy beszélgetésre lettem figyelmes. „Mit kezdjünk ezzel a tökfejjel? Vajon lesz-e valaki, aki váltságdíjat fizet érte? Etelka, a volt felesége elég szánakozva beszélt róla, hátha megér neki ötvenezer forintot. Egy estére elég, hogy gépezzünk.” Rettenetes halálfélelem lett úrrá rajtam. A hajdani Valerianus császárra gondoltam, aki a perzsák fogságába esett. Amikor a saját fia sem volt hajlandó váltságdíjat fizetni érte, az ellenséges király, Sapur, kitömette. A gazemberek két hétig vártak, utána kinyílott a börtönöm. „Eladhatnánk a Természettudományi Múzeumnak kipreparálva, de azok se adnának egy vasat se érted” – humorizált az egyik. Jól megruháztak, aztán kitettek egy szál gatyában az autópálya mellé. Ott hevertem tehetetlenül a szétdobált körték között. Az arra járó hajléktalanok megszántak, és megkínáltak kannás borral. Ha megzabálom a körtéket, és sok bort iszom rá, talán kimúlok ebből az árnyékvilágból, mint Földnélküli János, akinek hasonló lett a veszte. De még ez sem sikerült, csak a gyomrom készült ki irtózatosan.
Most egy tanyán dolgozom, tyúkokat etetek. Ha az utolsó római császárnak, Nagy Romulusnak elég jó volt ez a foglalatosság az uralkodás után, akkor nekem is jó lesz. Elvégre a nagy emberek és a nagy vesztesek példája mindig a szemem előtt lebegett.
