Egyre nehezebbnek tűnt ez a feladat, s végül már reménytelenné vált. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol már feladtam, nem próbáltam meg rendet tenni, hagytam, hadd sodorjanak az események az ismeretlen felé. Mint később kiderült, Erikával szemben nekem lett igazam. De előbb a káosz felé kellett terelni a történéseket. Ha nem avatkoztam be – és miért terheltem volna ezzel magamat –, az események maguktól is a zűrzavarba torkollottak. Már nem tudtam egyben tartani őket. Ha a fiúkkal fociztam az udvaron, a lányok közül néhányat a terem egyik szekrényének tetején találtam. Ha a lányokkal foglalkoztam többet, a fiúk szöktek meg a napköziből. Nem mintha ki tudták volna használni a szabadságukat, csupán virtusból törekedtek erre, no meg azért, hogy bosszantsanak. Napközben nem lehetett foglalkozást tartani, hiszen állandóan zajongtak, így később fel is adtam az oktatási programnak olyan fontos részleteit, mint a házi feladatok elkészítése és a tananyag átismétlése, helyettük – önszorgalomból - a padokon ugrálást és a papírgalacsin-dobálást gyakorolták.
Így hát szertefoszlott a tekintélyem, és az időközben bevezetett, máskülönben hatásos ötletek is visszájukra fordultak. Egy pénteki napon kiállításra és könyvtárba szerettem volna elcipelni őket, de négyen kisiklottak az ellenőrzésem alól. Természetesen négy fiú. Visszamentek a napközibe, és fenekestül felforgatták a berendezést. És még csak november közepén jártunk, a tanév feléig sem érkeztünk el!
Nem emlékszem, milyen apró(?) momentum idézte elő, hogy megelégeljék a helyzetet, de e hónap végén már az igazgatói irodában találtam magam. Ketten fogadtak, az ötvenes éveiben járó igazgatónő és egy harmincöt körüli tanítónő. Erős kezdés után még keményebb hangnemre váltottak, és megpróbálták megértetni velem, mégsem helyes dolog a tanítói pályát választanom. Megkérdezték, mivel foglalkozik az apám, s mikor elárultam, azután érdeklődtek, nem tetszik-e nekem az ő szakmája. Mondtam, hogy nem. Mert, folytatta az igazgatónő, nem biztos, hogy érdemes erőltetni az értelmiségivé válást, tanulhatnék valami szép kétkezi munkát is. Miért, ők értelmiségiek? Nem vettem észre – gondoltam Gettólakó módjára, de inkább nem szóltam. Érdekes fordulat, vajon mi köze pillanatnyi őrmesteri kudarcomnak a szellemi pályákról való lemondáshoz? De ha már belelendültek, tovább folytatták a faggatódzást. Miért szigetelem el magam a kollégáimtól? Nem szigetelem el magam – válaszoltam –, a fiatal kolléganőkkel szívesen tartom a kapcsolatot. (A napköziben Erikán kívül még három, jobb sorsra érdemes képesítés nélküli ifjú hölgy birkózott a feladatokkal.) Ebben volt némi igazság. Még jobban is érdekeltek volna, ha tudom, az ilyesmi jó pontnak számít. Az igazgatónő szemüvege mögül úgy nézett rám, mint egy befogni való aranyhörcsögre, aki egy óvatlan pillanatban az ágy alá menekült. Szája körül hamiskás mosoly játszott, de tudtam, ez a hentesek mosolya, akik élvezik az élve boncolást. Hát miért nem próbálok beszélgetni a szüleimmel, biztosan lehet, azt ne mondjam, hogy nem. Próbáljon meg maga – gondoltam, de ismét csak csönd.
Egyébként vannak-e barátaim, mert olyan magányosnak látszom. Lehet, hogy ezért érzem egyhangúnak az életem, s ebből erednek a gondjaim. Olyan flegmán fogadok jót vagy rosszat, mintha akaratnélküli báb lennék. Csak sodródom az eseményekkel, nem irányítom őket. Mi lesz később, ha már családom lesz? Hogy állok helyt a viharban? Ennél a pontnál elégeltem meg a beszélgetést, és választottam más taktikát az empatikus, jóváhagyó hallgatás helyett. Nem bánom, olvassanak be, mert tönkretettem kiváló nevelői munkájuk eredményeit, és az etoni kisiskolásokból engedékenységemmel előhívtam a kültelkit, de ne kutassanak a magánéletemben. Utálom, amikor idegen emberek mélylélektani fejtegetésekbe bocsátkoznak a rovásomra, ebből rendszerint nem sül ki semmi jó. Én sem jegyzem meg, milyen kiégettnek és keserűnek látszik, ezer év őrmesteri tevékenység után. Nem kérdezem, milyen aktív és örömteli a szexuális élete, mert olyan elhanyagoltnak látszik. Nem vagyok kíváncsi arra, mit érez akkor, amikor a műveletlen párttitkár előtt kell hajlongania, amikor végig kell hallgatnia se füle, se farka beszédeit, amikor butító gyűlésekre kell járnia. Nem érdeklődöm a fiatalabb kolléganőnél, milyen élményekkel távozott a holtágszigeti bálról, ahol a tanács nagyhatalmú jegyzője, egy negyvenes, elvált férfi csöcsörészte és tapizta egész éjszaka? Nem kérdezem, mit gondol, amikor tanítványai olyan rajzait látja a padokon, ahol néha ő is főszereplő?
Jól ismertem a vidéki általános iskola életét, én is jártam általános iskolába. Nekem ne mondják, hogy értelmesebb életet élnek, mint én, nem hiszem el. Mindenre vágytam, csak a sorsukra nem, különösen ilyen viszonyok között. A Gettólakó már kényelmetlenül fészkelődött a helyén, és alig várta, hogy szóhoz jusson.
Fordítottam a társalgás menetén, átvettem az irányítást, hiszen úgyis hiányolták a kezdeményezőképességet belőlem. Attól kezdve egy félórán keresztül ömlött belőlem a panasz. Előadtam, hogy kutyául érzem magam otthon, mindennaposak a veszekedések, apám iszik, s amúgy is nagy törést idézett elő bennem, hogy nemrégiben el akartak válni. Igen, ők szerették volna, ha értelmiségivé leszek (ezt a szót némi fitymáló hangsúllyal ejtettem ki), de nem olyan egyszerű az, lám, most is kudarcot arattam. Gyengének tartom magam, ehhez kitartás kell, de nekem az nincs, így hát le kell mondanom arról, hogy ura legyek a sorsomnak. A kortársaimmal való viszonyom nem harmonikus, sokat vagyok egyedül, s már nagyon unom, szinte az a benyomásom, közel állok a begolyózáshoz. Sajnos a lányoknál is sikertelennek bizonyultam eddig, ezért csalódott és keserű vagyok, ennél fogva a pedagógia eredményességében sem hiszek, így természetesen nem oldhattam meg a napköziben felmerülő kérdéseket. Úgy látom, a helyzetem reménytelen, nem értem, miért is nem követem Erika példáját.
