Egy igazi főiskolás nem létezhetett kisebbrendűségi komplexus nélkül. A munkáshatalom lényeges bizonyítékát szolgáltatta, hogy Európában csak Romániában és Albániában képeztek nálunk is kevesebb értelmiségit. Ha a munkás a társadalom (k)alapja, az értelmiségi a (felesleges) bokréta rajta. Cifra sallang, nemzetiszín pántlika. Kádár mesterséges mennyországában pontrendszerrel szabályoztak minket, és akinek nem futotta a kombinációs készségéből arra, hogy bonyolult matematikai és fizikai példákat is könnyűszerrel oldjon meg, az még a tanárképzőre se juthatott be. Ebben a rendszerben ugyanis matematikából, fizikából és még néhány ide nem tartozó kellemetlenségből is „hoztunk” magunkkal pontokat a gimnáziumból, ha először felvételiztünk. Második alkalommal már nem volt érvényes mindez, de akkor már biztosra ment az ember. Ma, amikor az egyetem olyan szélesre tárja kapuit, amennyire csak tudja, nehezen hihető, hogy a lépésváltás közben és előtt nagyon sok, egyébként tehetséges fiatal is kihullott a rostán és a tanárképzőn végezte.
Hisz akárhogy is nézzük, az ilyesmi hátrányos helyzetet jelentett. Egyrészt a diplománk másodrangúnak számított, csak általános iskolai tanári képesítést adott, ezért a tudományos karrier szóba sem jöhetett. Másrészt soha nem lehetett dicsekedni azzal , hogy – sajátos kifejezéssel élve – az „álbölcsészkarra” járunk, hiszen a klasszisoknak ott volt az igazi. Én sokszor le is tagadtam a főiskolát, amiből különböző bonyodalmak származtak. Elegánsabbnak tűnt azt mondani, egyetemi polgárként koptatom a padokat, ennek olyan „polgári” jellege volt, beleillett egy álláskereső önéletrajzba. Nem mintha amazzal manapság tisztességes munkához lehetne jutni, de alapnak megtette.
Szájról-szájra jártak még olyan kifejezések a főiskoláról, mint „emelt szintű gimnázium” vagy „káplártanoda.” Egyszóval a büszkeség éppenséggel nem feszítette túl a mellünket, és tanácstalanul álltunk az előtt a kérdés előtt, mi lesz belőlünk. Az évfolyamnak valóban volt egy olyan része –kizárólag lányok – , akik lehetségesnek tartották, hogy tanítani fognak, méghozzá alapfokon. Egy másik, jelentősebb része, linkeskedett, politikai mozgalmak felé kacsingatott, elkötelezte magát és agitált valami mellett, ezekre az emberekre ma is bizton számíthatnak mindkét oldal radikálisai. Néhányan pedig a neurotikusok népes táborához csatlakoztak. Én is ide tartoztam, ez egy viszonylag békés foglalkozásnak látszott, gyakorlása néhány egyszerű mozdulat ismétlésében merült ki.
Akkortájt vettem észre magamon az első válságjeleket. Az első évben még örültem, hogy négy évre megoldódott az életem, és a felvételi sikere is reményekkel töltött el. A második év végére már lecsapódott bennem, hova csöppentem. Csupán magánéletileg kellett egy kicsit ráerősítenem erre az érzésre és máris könnyedén tudtam neurotizálni magam. A gyakorlatok a következőképpen zajlottak le. Kora délután otthon leültem a tévé elé, fejemet a tenyeremnek támasztottam és órákig bámultam egykedvűen a színes mágust. Mindegy, milyen műsor ment, az adás tartalma iránt teljesen közömbös maradtam, az egykedvű, nyugodt üldögélés volt a lényeg. Meg a mozdulatlanság. S közben csendben rámtelepedett a szorongás.
Nemsokára a tévé sem kellett, elücsörögtem én egyedül mindenféle „szórakoztatás” nélkül. Az a jó mindebben, hogy miközben nem csinálsz semmit, a feladatok csak szaporodnak mögötted. De nincs kedved megoldásokat keresni, így egyre inkább a fejedre nőnek. A főiskola alatt még nem végzetes a lemaradás, legfeljebb néhány dolgozat leadása késik, néhány elemzéssel maradsz adós, ám később...
Később nem válhat belőled hasznos „középkáder”! E káderkori fogalmat is újra meg kellett tanulnunk, mert egy illusztris történelemtanárunk annyit emlegette. Fogalmunk se volt arról, mit jelent, amíg a hálózat csapdájában vergődő tanárunk fel nem világosított. (A tévedések elkerülése végett, ő nem dolgozott a hálózatnak, hanem saját állítása szerint, szenvedett tőle.) A rendszer középső támaszai – mint kifejtette – ahhoz nem elég képzettek, hogy a felső vezetők sorába emelkedjenek, ám mégis továbbadják a felsőség legújabb direktíváit, ezért hasznosak. Ha ők nem lennének, megszakadna a kapcsolat a munkásság, a „szegénység” és a kommunisták között. A középkáderek szellemileg nem függetlenek, jó alattvalók és engedelmesen szajkózzák a politikai bizottság nézeteit.
Ezek volnánk mi? – gondoltuk ámuldozva. Eltekintve attól, hogy életkorunk miatt semmi közünk sem lehet a politikai bizottsághoz, többségünk ma nagyon örülne annak, ha a képzeletbeli társadalmi ranglétrán középen helyezkednénk el. De kinek tartozunk számadással? Hisz még meg sem tettük az első lépéseket, máris leírtak minket. És ráadásul: kicsodák? Saját tanáraink, akik csak a szakterületükről tudtak többet nálunk, minden másból, azt hiszem, felkészültebbnek és naprakészebbnek mondhattuk magunkat. De ezt a világért se feszegettük, hisz még megsértődtek volna. Inkább lapítottunk.
„Laposkúszás, álcázás.” – ismételgette említett történészprofesszorunk, akit Borzónak neveztünk a háta mögött. (>laposkúszás) Borzó Einstein-frizurás, egzaltált külsejű figura volt, szája állandó vigyorra görbült. Hatvan felé járt és nem volt teljesen normális. A szenilitás jeleit bárki könnyedén felfedezhette rajta, csak húsz percig tudott összefüggően beszélni, utána már törvényszerűen belekeveredett a mondókájába egy olyan elem, amelyről senki sem sejtette, honnan került oda. Ugrált az idősíkok között, ami legfeljebb regényeknél erény, történelmi előadásoknál nem feltétlenül. A kora középkort tanította, noha csupán a latin „konyhanyelvet” ismerte. Nem lehetett követni, ha néha meg is próbálta felvázolni, mi történt a markomanokkal vagy a gepidákkal, rendszerint Dzsugasvilinél kötött ki.
Az akkoriban kormányzó nyugodt erő hívének számított, a saját pártját lejárató fajtából. Ötvenhatos múltja nem emelte túlságosan ázsióját – egyébként is sok gondot okoztak a forradalomnak az idősödő ötvenhatosok – hiszen csak három hónapot töltött a kistarcsai gyűjtőtáborban. Emiatt az áldozatok rangsorában is hátul kullogott, mivel köztük a kiszabott évek után mérték a tekintélyt. Nyilván tévedésből hurcolták Kistarcsára – emlegettük egymás közt.
Szájról-szájra járt az az anekdota, miszerint egy erdélyi tanulmányi kiránduláson tanítványai lerészegítették. A vendéglátó székely használaton kívüli óljába csalták és rázárták az ajtót. Megfenyegették, hogy addig nem engedik ki, amíg be nem vallja, honnan ollózta össze a hetvenes években írt – egyébként használhatatlan – jegyzetét. „Szovjet világtörténet, szovjet világtörténet!” – ordította Borzó a havasi éjszakába, s közben szokása szerint a homlokát verdeste. A történelem szakosok át is vették ezt az emlékezetes mozdulatot. Ha elbuktak egy vizsgát, a bűnbánat jeleként a homlokukra ütöttek, úgy ismételgették: „Szovjet világtörténet, szovjet világtörténet!”
Sokat élcelődtünk rajta, de nem érdemelte meg. Legalábbis nem annyira, mint Virikó. Virikó semmit sem csinált, memóriánk úgy őrizte meg alakját és óráit, mint értelem nélküli szó(fo)-show – t. Amit kiválóan megtanultunk az „álbölcsészkaron,” hogy alkalmazott szofisztikával, a szavak csűrésével és kiforgatásával remekül el lehet adni a semmit. Nem mondott tehát újat, legfeljebb az abszolut zéro fogalmát sikerült illusztrálnia. Nem kötődött sehová, csak a szocializmushoz. Ami nincs, és soha nem is volt.
Borzónak viszont egy csodálatos erdélyi utat köszönhetek. Életemben először jutottam el külföldre, ami persze nem is annyira külföld, de ebbe most ne menjünk bele. Borzó szívügye volt, hogy minden évfolyamnak megmutassa Partiumot, Székelyföldet és Moldvát. Nem turistalátogatást szervezett, a legrejtettebb területekre is elvitt minket. Két hétig kalandoztuk át Erdélyt. Aki ott járt, soha nem felejti el azt a tájat. Aki ott járt, és mégis elfelejti, az felsőbb utasításra cselekszik. Ilyenek is akadnak, nem gyakran, igaz, de annál büszkébbek rájuk a dákok. Nem románok! Lásd: hun szövetség. (>hun szövetség)
Caucescu alig egy éve bukott meg, de országában még minden úgy maradt, ahogy ránk hagyta. „A scornicesti tölgy” azt hirdette, hogy Románia a meglepetések és a csodák országa. Valóban az volt. Ahogy átléptük a határt, elfogyott a vaj, a tej, a péksütemények, a sonkák és minden olyan termék, amit érdemes megenni, csak szilvalekvár és krumplibefőtt sorakozott a polcokon. Megdöbbentő szegénység és elképesztő igénytelenség mindenütt. Kéregető nénik, kolduló gyerekek, s ugyanakkor a szeretetnek és a ragaszkodásnak olyan jelei, amelyek elképzelhetetlenek odaát. Hiszen Magyarországon, meglehet, kevesebb a koldus, de kevesebb a szeretet is.
Mindegy, megtudtuk, milyen lehetett volna a diktatúránk, ha csupán kétszáz kilométerrel keletebbre telepszünk meg. A szocializmusban a dolgok minősége csupán attól függött, hogy egy ország milyen hagyományrendszerrel rendelkezett, és mennyire volt európai jellegű diktátora. E tényezők szinte mindent meghatároztak. Ha innen nézem, nekünk szerencsénk volt. Ha meg onnan, maradt egy csomó apánk, akinek Kádár az apánk. Mindenképp szenvedés a vége.
Nem az ürességtől kongó boltok, a nyomor és a bánásmód árulkodott a legjobban, hanem az épületek. A városok pusztulófélben, düledező, málló vakolatú házak állnak a belvárosban is, a gondoskodás és a törődés teljes hiányáról tanúskodva. Aki látott már régi, megkopott felvételeket Nagyváradról, Brassóról és Nagyszebenről, az tudja, mit sikerült ebből megőrizni és mit nem. Különösen Brassó sorsa szomorú: a szászok még saját hazájukban sem alakítottak ki ilyen rendezett városképet. A belváros tere olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz, csinos utcácskák vették körbe, a hegyek pedig keretbe foglalták a megejtő látványt. Ma is megmaradt ebből valami, de mi ez ahhoz a teljességhez képest.
A panellakások végeláthathatlan sora már-már kelet-európai közhely, azonban minél keletebbre megyünk, az ötéves tervezők annál kevesebbet törődnek a környezet szépségével és a települések lakhatóságával. S ebből a szempontból Regát még rosszabbul járt, mint Erdély. Axente Severi kellős közepén hatalmas gyár eregeti a füstöt. A főtér helyén koromfeketén komorlik az ipari létesímény. Szürkés porral vonja be a város házait a nappal is éjszakai hangulatot árasztó városban. S persze fulladozik tőle az ember. Az idelátogatónak az a benyomása, egy órát sem bírna ki itt.
