Ráadásul a fontolva haladók szinte rettegtek tőlünk, odafigyeltek, ha összesúgtunk az órán, felkapták a fejüket, ha a tudományágukról volt szó, füleltek, ha a bukott rendszer került szóba. Idős, nyugdíj előtt álló emberek voltak, akik valamikor tényleg őszintén hittek, - ha nem is a kommunizmus győzelmében - , de a szocializmus tartós vegetálásában. A diktatúrában valóban elegendőnek bizonyult, ha egy tanár belépett a tanterembe, hisz mindenki tudta, mihez tartsa magát, még a gyerekek is. A világ azonban változott, a főiskola nem.
Nem ez lepett meg, hanem az, hogy némelyik középkorú vagy annál fiatalabb oktató mennyire kritikátlanul szemléli önmagát. Azt azért mégiscsak meg kellett volna sejteniük, más úton kell haladniuk, nem elég a tudományoskodó semmitmondás, a színtelen, orrhangú kántálás, a tények összefüggések nélküli, káoszba fulladó ránkzúdítása. Ennek ellenére akadt aki teljes előadását egy jegyzetből vagy egy könyvből olvasta fel, az igényesebbje papírokat hozott magával, a filozófiatanár pedig kívülről fújta mondandóját, csakhogy kivétel nélkül csupa sületlenséget.
A filozófia az egyik legérdekesebb tantárgy, s ha valami igazán érdekli a boldogtalanságára bölcsésznek készülő hallgatót, akkor ez az. Ettől sikerült elvennie a kedvünket Virikónak, akiről nem tudtuk, miért tartották a főiskolán, egyszerűen nem gondolhattunk másra, csak arra, hogy pártvonalon futott be. Senkit sem érdekelt az előélete, nem is ismertük, csak azt vettük zokon tőle, hogy tökéletesen alkalmatlan volt a feladatára. Akkortájt megjelent cikke, „A nonkonformista konformista” című dolgozat kesze-kusza eszmefuttatásai alapján elméleti tudósnak sem volt valami kiemelkedő tehetség, tanárként viszont önnön paródiáját nyújtotta. Amíg „értekezéseivel” csupán néhány vájtfülű életét keserítette, pedagógusi munkájával százak kedvét vette el a filozófiától. Előadásain hadonászott, gesztikulált és színészkedett, amennyiben lett volna ráció a szavaiban, akkor sem jegyeztük volna meg, amit mond, olyan ellenszenvesen alakoskodott a katedrán. Szemináriumi óráin azzal kísérletezett, hogy találjuk ki, mire gondol. Feltette például azt a kérdést, milyen összefüggést látunk az eredeti tőkefelhalmozás és a polgári forradalmak között, majd közölte, hogy ez a fogalom a filozófia egyik alapköve. Félórán keresztül találgattunk, majd bedobta, hogy latin elnevezése hasonlít egy kiváló olasz futballista nevére. Innentől kezdve vetélkedőre hasonlított az óra, ahol a tízezer forintos sportkérdést épp most tették fel, mígnem elhangzott Causio, az olasz hátvéd neve, s ezzel kiderült, kauzális nexusra gondolt a nonkonformista konformista.
Amikor a találós kérdéseket megelégeltük, s ezt igen óvatosan szóvá tettük, - hiszen értesültünk arról, vizsgákon elő szokta venni „sérelmeit”- , személyes témákkal folytatta. Elmondta nekünk, hogy ő egyáltalán nem fordult el a szocializmustól, mint megvalósítandó, eszményi társadalmi berendezkedésről. (Azzal nem számolt, hogy „különös” személyisége igen rossz fényt vet magára a gondolatra.) Sőt, ha lehet, még nagyobb vonzalmat érez iránta, mióta a svéd példa maradt egyedül a porondon. Erotikus vonzalmat, természetesen, súgtuk egymásnak – utalva legendás nagykanságára. Ezek a svédek értik a módját, a csoportszexben is élenjárók, - ismételgettük egymás közt. Igazi kollektivisták. Számunkra a nyolcvanas évek svéd kiadványai ismertebbek voltak, mint elképzeléseik más közösségi modellekről.
Ami nem jelenti azt, hogy ne tiszteltük volna a svéd szociáldemokráciát. Tiszteltük mi, hogyne tiszteltük volna, csupa tiszteletből álltunk és állunk ma is. A hivatalosság előtt persze, középkorú munkatársaink, feljebbvalóink és mentoraink előtt, akiknek érzéseit a világért se... De elnézést, ez magánügy. Platonról, Szokratészről, Hegelről, Locke-ról, Heideggerről szerettünk volna hallani, nonkonformizmusra és lázadásra adtuk fejünket, ebadta kölykei, és eleddig példátlan módon tudást követeltünk és a tanár valós teljesítményére voltunk kíváncsiak. A főigazgatói titkárságon biztosan nem értettek volna meg minket. Hát hogy lehet az, hogy nem vagyunk tekintettel?
Jelentem, tekintettel vagyunk. (Vagyunk, voltunk, leszünk.) Nem is fordultunk sehová, csak egymás között panaszkodtunk, s az első év is eltelt, érdemi filozofálgatás nélkül. Viszont megjegyeztem, Virikót milyen mélyen megdöbbentette, hogy Nagy Imrét hasra fektetve temették el. Amikor megtudta, akkor döbbent rá, valami nem stimmel ezzel a közösségi társadalommal.
Talán mégse volt annyira közösségi, legalábbis ebbe a közösségbe nem fért bele egy olyan tisztességes, józan ember, mint Nagy Imre – teszem hozzá utólag. Viszont ’56-ban a pesti srácok egész biztosan nem azért haltak meg, hogy a butaság tovább élhessen.
Erről ne többet, hisz jut eszembe, én bukott ember vagyok (voltam, leszek).
Néha akkor sem jártunk sokkal jobban, ha a kádárizmusban nem jártas, harmincas (sz)oktatókkal hozott össze a sors. Mert addig, amíg a lelkiismeret-furdalta ex-apparatcsikok bizonykodtak előttünk, csupán a kínos feszengés jutott nekünk osztályharc-részül. A fiatalabbak közül viszont némelyek önbizalmuk biztos tudatában sértegettek minket. Retorikatanárunk örökre maradandót alkotott ebben a műfajban.
Első óráján szigorú tekintettel végigmért minket és felvázolta eljövendő négy évünket. Ezt a főiskolát mindenki elvégzi – kezdte. Bármit csinál, mindenképp kezébe nyomják a diplomát, ha már egyszer felvették ide. Van, aki kocsmában tölti az idejét, és ott iszik, amíg rá nem hajnalodik és ki nem dobják, mások csajoznak és buliznak, megint mások közéleti karriert csinálnak, aktívkodnak, politizálnak. Olyanok is akadnak, akik a tudományok felé fordulnak. Ők képviselik a kisebbséget, ám ebben semmi csodálatos nincs. Nem hiszi el azt a csacskaságot, hogy mi általános iskolai tanárok akarunk lenni, az ilyen ember ritka, mint a tisztességben megőszült bróker, de tudomásul veszi, hogy valahol nekünk is kell lenni. A főiskola átmeneti szálláshely parkolópályára szorított embereknek. Mi bizonyára az egyetemre szerettünk volna bevergődni, csakhogy ehhez hiányzott a tudás, az erő meg a szorgalom. Az egyetemnek nem kellettünk, így jutottunk ide. Egy alkalommal már elhasaltunk, a tanárképző pedig befogadta a bukott embereket. Neki most ezekkel a bukott emberekkel (velünk) kell valamit kezdenie. A retorika mesterségéből kell minél többet belepréselnie a (bukás következtében meg)ütődött fejekbe.
Erre nem lehetett mit mondani, kétségkívül volt benne igazság, de nem illett róla beszélni, tapintatosan hallgatni illett róla. Íratlan megállapodásunk értelmében tanáraink nem tudatosították, hogy a másodosztályban játszunk, és mi sem tettük szóvá, hogy ők is másodvonalbeliek. Amikor mégis megszegte valaki ezt a szerződést, elképedve álltunk a jelenség előtt. Pedig a kőkemény retorikus csak azt akarta elérni, hogy féljünk tőle és még álmunkból fölriadva is fújjuk a retorikai alakzatokat. El is érte, ám ez a kijelentése tartósabban maradt meg emlékezetünkben, mint mondjuk a klimax nevű retorikai alakzat. (Ezt is csak azért jegyeztem meg, mert szexuális vonatkozása van.)
