Akkor még Európában voltunk. Most meg... Ha így érzek, az egyik oldal készíti a vasvellát, ha úgy, a másik oldal készíti a vasvellát. Holott Churchill is úgy vélte, az ember ifjoncként kommunista, fiatal korában liberális, s mire középkorúvá válik, konzervatív lesz. Hát ugyanezt az embert Magyarországon legalább kétszer villára tűznék.
Érdeklődésem még a rendszerváltó időszakban sem számított szokványosnak. A Xena-típusú nőknek viszont tetszenek az ilyen furamadarak. Tisztában voltam vele, hogy az ágyig csak hosszas, gyümölcsöző barátság és sok beszélgetés árán juthatok el, de hát valamivel úgyis el kell ütni az időt. A „szerelem nyelvét” értő korunk hőseinek bezzeg ez könnyebben megy, de mit csináljak, egyszerűen megbénultam, ha arra került a sor, hogy egyenesen a tárgyra térjek. Biztosan meg vagyok átkozva, azért.
Mindegy, valamire talán a klasszikus műveltség is alkalmas. Xena, ha éppen nem vendégeskedett valaki ágyában, szívesen bölcselkedett együtt velem. Az anarchizmus és a feminizmus csak a keretet jelentette, valójában minden ellen lázadtunk. De fogalmunk se volt arról, mi az, amit pártolunk. Közösségeket kerestünk, mégis olyan társaságokhoz csatlakoztunk, amelyek mindenfajta közösséget szét akartak dúlni. Elvesztettük egymással a kapcsolatot, s csupán néhány baráti kapcsolat éltette bennünk a reményt. Atomjaira hullt szét nemzedékünk. Egy láthatatlan pók tartott a hálójában minket, a diktatúra szelleme. Ez kényszerített minket, hogy ne lássuk egymást, hogy kifelé fordítsuk tekintetünket. „Példaképeink” és forradalmár elődeink a munkapad mellől keltek fel, hogy kezükbe vegyék az irányítást, s magukkal hozták indulataikat azzal szemben, amit az emberiség valaha is felépített. Azután nekik is meg kellett kísérelniük felépíteni valamit, de ez az épület torz, ingatag és hitvány lett. Miután összeomlott, az előttünk botorkáló építészek még büszkébben néztek a munkájukra, mint azelőtt.
Nyugtalan, kereső időszak volt ez mindannyiunk számára. Ha egy új mozgalomról hallottam, szinte rögtön ott termettem. Megesett, hogy az Északi-középhegység erdejének mélyén, egy eldugott falu mellett fedeztem fel egy keresztény kommunát. Két napot töltöttem a közösségben, majd továbbmentem. Ott mintha megéreztem volna valamit abból, amire vágytam. De futottam, mint akit üldöz a bulvársajtó. Nem volt megállás, zöldek, humanisták, szolgálatmegtagadók, homoszexuálisok bukkantak fel szemhatáromon. Valamennyiüket értettem, de egyikkel sem tudtam azonosulni.
Xenának mindent elmeséltem, de már ő is képtelen volt arra, hogy kövessen. Számára a „bulihelyzet” értékesebb tényezőnek számított, mint az, hogy mindent végiggondoljon. „Őrült vagy – mondta – de én szeretem az őrülteket.” Egy infernális évadzáró buliban aztán minden eldőlt számunkra. Kapcsolatunk csúnya véget ért, mint ahogy az nagyon gyakran előfordul. Bár, megítélés kérdése. Attól függ, valaki férfi-női, vagy emberi viszonylatban gondolkodik.
A kollégiumi évadzáró bulin, a Kopajon általában mindenki beleadott apait-anyait. Negyedévesként úgy éreztem, kötelességem kimulatni magam. Hisz talán utoljára teszem meg itt, Szegeden. Egésznapos részegségre rendezkedtem be. Persze, mióta a harmadéves bulin egy étterem hulladékgyűjtőjében ébredtem fel hajnali ötkor, vigyáznom kellett magamra. Valószínűleg a hátsó bejáratnál hagytak ott – pontosan nem tudom, hogy kik – és onnan mászhattam be. A szakács jót röhögött, amikor észrevette, hogy az üstök között egy delirium tremensben fetrengő ember próbál talpra állni. Szerencsére volt humorérzéke.
Ezt az éjszakát nem kívántam megismételni. De már reggel másképp alakult. Délelőtt meglátogatott egy cimborám, Tibor, és bejelentette, otthagyja a főiskolát, semmi értelme, inkább a zeneakadémia jazz tanszakára felvételizik. Harmadéves volt, jól szaxofonozott, technikatanárnak viszont nehéz lett volna elképzelni. Mit mondhattam volna neki? Próbálja meg, de ha felveszik Pestre, nem nagyon fogunk találkozni. Ünnepeljük meg a döntést – indítványozta – azóta fontolgatom, mióta beléptem a főiskola kapuján, hülye voltam, hogy eddig nem tettem meg, de most ennek örömére leisszuk magunkat!
A Sörkertben állapodtunk meg, ahol jókedélyű jogászokkal találkoztunk. Tüzesen sütött le a nyári nap sugára az ég tetejéről az ügyvédbojtárokra. Felesleges dolog volt sütnie oly nagyon, hiszen a melegre való tekintettel még jobban berúgtunk, mint ahogy az szokásban volt. A kocsma igen veszélyes hely, leülsz reggel tizenegykor az asztal mellé, és néhány korsó sör után már arra ocsúdsz, hogy délután öt óra van. S azután minden napszak összefolyik, az esti buliban ugyanott folytatod, ahol pár órája abbahagytad. Feltéve, ha a fontos tisztáznivalók miatt nem tartanak ott kora estig.
Fél hat tájban közöltem, el kell indulnom, éjszaka halaszthatatlan duhajkodnivalóm lesz. A Dugonics téren állítottak meg kollégiumi ismerőseim, akik a korcsok jogaiért szervezett demonstráción vettek részt. Középen ott állt a hordó, éppen üresen. Gettólakó szívem nagyot dobbant. Eljött az én időm! Transzparensek vesznek körül, a tömeg be van szíva, és arra vár, hogy valami dühítőt hallhasson. Rajta hát!
„Elvtársak! – szónokoltam – Az ebtenyésztők nevében szólok hozzátok! A zsíros burzsoák, akik egyetlen kutyát sem tartanak otthon, eltusolják előttetek a nyilvánvaló tényt, de én kimondom! A szexuális forradalom megkezdődött! A korcsok élére álltak a mozgalomnak, szaporaságukkal bizonyítván életrevalóságukat. Mi, akik négy-öt évig intézményesen lopjuk a napot, hogy aztán kinn jól pofára essünk, kiállunk a korcs életforma és a korcs mentalitás mellett. Szakítsátok el a pórázt és ugassatok meg minden járókelőt! Borítson el mindent a kutyagumi! Adjátok tovább a kutyabajt, ne féljetek, kutyabajotok sem lesz! Üvöltsétek, hogy kutyavilág jön rátok, ha nem kutyálkodtok! Bánjatok kutyául a burzsoá kurafiakkal! Na megyek, mert kutya meleg van.”
Gyorsan lekászálódtam a hordóról, és a döbbent csöndben továbbiszkoltam. Azt hiszem, nem arattam osztatlan sikert. Pedig esküszöm, össze-vissza beszéltem, azt mondtam, ami éppen eszembe jutott. Mégse mertem visszanézni.
Hogy gyorsan elfelejtsem ezt a – magam számára is váratlan – intermezzót, a kollégiumban legurítottam egy sört, négy deci bort, két vodkát és egy koktélt. Egy rockbanda vadul nyomta, hogy „Trabanttal szállni élvezet,” meg hogy „Kicsi vagyok, kicsi vagyok/ ha megnövök, belédrugok” és hasonlókat. (A slágerszerzők hanyatlása is a rendszerváltozáshoz köthető, alacsonyan repültek a bálnák, csak nem vettük észre, mert fiatalok voltunk.) Másfél órás Vitus-tánc után aztán beadtam a kulcsot, s még az éjféli műsorszámok előtt felmentem a szobámba.
A kollégiumi évadzáró buli egyik fénypontját a Kopaj-műsor jelentette. Őrültségek kitalálásában mindig is jeleskedett a diákság. Kötélhúzás, görkorcsolyatánc, Abszurdkirály-választás, kollégiumot dicsőítő énekek színezték a programot. A főkolomposok az ezévi előadásra álpornófilmekkel készültek, ám erről csak később értesültem. Az igaztalanok álmát aludva nem sejtettem, hová fajul az eleddig polgári keretek között zajló, konszolidált orgia.
Félrevert harang zúgása helyett a szobatársam vert fel. „Ébredj fel, ez érdekelni fog! A barátnőd, Bea kitett magáért! – újságolta – A nagyközönség előtt teljesen meztelenre vetkőzött!” Félszemmel rásandítva kérdeztem vissza, mintha csak azt közölte volna, Ciccolina férjhez ment. „Na és? Megdugták?” „Nem, de sokan akarják. Úgyhogy siess.” – válaszolta.
Rosszkedvűen botorkáltam az aula felé. Eszem ágában sem volt Xenáért tülekedni. Inkább bosszankodtam, és a régi szomorúság is kerülgetett: Hát nekem már mindig ilyen nő jut? Miért nem kerülhet utamba egy normális lány? Vagy egyszerűbb lenne a férfilapok macái között kutatnom? Róluk legalább tudom, hogy egyszer már ledobták magukról a ruhát. (>férfimagazinok)
Odalent tisztázódott, mi történt. A gúnypornófilmek előadása után rögtönzött sztriptízversenyre hívták fel a nagyérdemű illuminalitást. Természetesen ökörködésbe fulladt a felhívás, vagány rockerek vetkőztek gatyára és váltották egymást a színpadon. De Xena úgy érezte, meg kell mutatnia, mire képes valójában. Addigra jól bepókhálósodtak a szemei, annyira, hogy csupán a szextízparancsolatot látta maga előtt. (>szextízparancsolat) A hatásos sztriptíz lelkes publikuma felállva tapsolt Xenának, ő pedig végül nemcsak a melltartójától, hanem a bugyijától is megszabadult. S aztán így, a maga természetességében asztalra pördült, mint egy leértékelésen vásárolt vengerka az újoroszok partiján. Két döbbenetes percig táncolt így, mígnem valaki egy pokrócot hajított rá, és ettől annyira kijózanodott, hogy a pokróccal együtt kifutott a teremből.
Aznap éjszaka nagy sikernek örvendhetett az önkéntes díva, rajzottak körülötte a pasik, de két hét múlva már alig volt nyoma a régi dicsőségnek. Akkor éppen a főiskola pinceklubjában szórakoztunk kulturáltan. Ott is évadzáróztak. A pultnál beszélgettünk, amikor odajött egyik „rajongója.” El akarta vinni a lányt. Nem értette, miért állok útjába az egészséges kapcsolatteremtésnek. „Ne görcsölj már, - szólt hozzám - ma este mindenki kitombolja magát, engedd el magad te is!” „Meg a lányt is engedjem el, igaz? –replikáztam- Csakhogy ez nem olyan egyszerű! Mert én ezt a nőt szeretem!” A helyzet komikusságát tökéletesen átérezve kissé helyesbítettem a dolgon. „Meg szeretek minden mást is. Szeretem a barátaimat, szeretem az életet, a napfényt, a szerelmet és a szabadságot. Úgyhogy kotródj innen!” A srác egy pillanatig habozott, de aztán jobbnak látta, ha lelép. Én maradtam, és tovább környékeztem Xenát.
„Na, mit szólsz? Ezzel a szónoklattal akár Woodstockban is felléphettem volna. Vagy megrendezhetett volna a Forman.” „Rendkívül bátor vagy. – mondta szomorkásan Xena – Fél évvel ezelőtt még nem ez jellemzett.” „Pedig most is csak egy fél liter bor van bennem, nem több. De nem tűröm, hogy itt sertepertéljenek ezek a senkik! Kik ezek? És honnan jönnek? Voltak ezeknek szülei?” „Ne ess túlzásokba. – figyelmeztetett Xena - Azt hiszem, a sztriptíz miatt van. Nem okolhatom őket, hiszen férfiak.” „A bunkók akkor láttak egy tündéri jelenséget utoljára. Nem is fogták fel, milyen szép emlékkel ajándékoztad meg őket.” – borongtam beborozva. „Ne udvarolj nekem, Píár. Ha akarsz valamit, mondd el, és megbeszéljük.” – fogalmazott a táncosnő.
Ennyit a tündérekről, gondoltam. Gyorsan rendeltem két feles vodkát, belöktem, és megtárgyaltuk a kérdést. Még azon részegen magamévá tettem a polgárjogi harcosnőt egy nyikorgó kollégiumi ágyon. Hogy méltó befejezése volt-e ez főiskolai tanulmányaimnak, azt döntse el az olvasó.
