Mindjárt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a kör egy óriási vagina nyílása. Belseje pedig nem más, mint Ariadné labirintusa. Minotauruszként búvik meg benne valahol Kollát János, az avantgárd rendező. Őt nem látom, mégis tudatában vagyok, hogy ott van valahol. Lehet, hogy éppen most próbálja a maga szája íze szerint berendezni a vaginát. Meg kell akadályoznom benne! Eszelősen futok előre, hogy megkeressem Kollátot. Egyszercsak azt észlelem, a kör útjai felfelé vezetnek. Nem is kör, hanem egy spirál! A falak anyaga mintha szaruhártya lenne. Egy csiga házában járok! De ha ez egy állat része, akkor valahol van kijárata is.
A következő gondolat kiemel a csigából és a Föld felszínére helyez. A csiga nyálkás talpa végigszánkázik rajtam. Édes lepedékkel von be, ám mielőtt elhánynám magam, észreveszem, a csiga pompás női testben folytatódik. A csiganő nagyon hasonlít Irénre, de mégsem teljesen az. Egy meggyalázott bosnyák kislány arcát veszi fel! Tudom, hiszen én voltam az a katona, aki betört a házukba. Bosszút fog állni rajtam, és el fog nyelni. De mégsem, megbocsájt, és másféle alakot ölt. Madonnafejű istennő lesz, a legmélyebb kinyilatkoztatás birtokosa. Könyörgök hozzá, hogy tárja fel a titkát. A kezében lévő vaskarikára mutat, amely láncszemekben folytatódik és a végén... A végét nem látom. Megláncolta az igazságot. Madonna, az igazi, az amerikai, markában tartja, amit kerestem! Hogyan juthatnék hozzá?
„Még, még, még” – zihálja felém a sztár. „Mit még?” – nyögöm felé, hisz nem csináltam semmit, csupán átgázolt rajtam az égbolt. „A dísszemle véget ért, – mennydörgi, vegyél részt az utazásban!” Ostor csattog a kezében, kúszni kezdek a remény birodalma felé. Az angyalok már felszálltak, a repülőtér üres. Lenézek az égi felszállópályára, hát mit látok, a Csongrádi sugárút vörös szőnyeggel van beborítva! Örülök neki, hogy így átformálták a közlekedést. Ezek szerint most már griffmadarakkal fogunk szállni a boldogság felé! Úgyis lejárt a buszbérletem. Szétszórom a papírjaimat a világ négy égtájának irányába, nincs szükségem rájuk, hiszen a jövőmben nem állampolgárok, hanem madarak leszünk mindannyian. Ki hallott már útlevéllel repkedő madarakról?
De mielőtt levetném magam a vértengerként hullámzó szabad útra, a dekorációból feltör a szökőkút vize. A hátamhoz kapok, lehetséges, hogy a gerincem feloldódott ebben a kútban? A csiganő darabokra robban és apró zöld oroszlánok szaladnak szerteszét a szobában. Az egyik megmarja az arcom, mire felkiáltok, és ahogyan a hajnali derengésre révedek, azt érzékelem, hogy bottal piszkálnak a bennszülöttek. De nem is bennszülöttek ezek, hanem a szomszédaim. Rámtaláltak, ahogy fekszem a fövenyen. Illetve a saját hányásomban.
A varázslatnak vége, Hunter S. Tomphson és Bourrougsh is elmehet a picsába. Akik rámtaláltak, nem értik, mi történt velem. Szöszke főiskolás évfolyamtársam panaszra nyitá száját. Hogy tehettem ilyet? Mintha nem is ugyanaz az ember lennék. Én, aki mindig úgy öltözködtem, mint akit skatulyából húztak volna ki. Hiszen visszafogottabbnak tűntem, mint egy kezdő lírikus.
Az is biztos, hogy eztán hiába próbálok közeledni a szomszéd szobában lakó csinoskákhoz, erre is keresztet vethetek. (Huszonnégy évesen hittem ezt. Ma már nem így vélekednék.) Nem azt érzem, mint amit egy átlagos delirium után, inkább úgy szégyenkezem, mint aki áthágott valami nagyon fontos tabut. Az életemmel játszottam, ennyi kiviláglik a beszámolókból. Az ablaktól az ágyamig terjedő kollégiumi asztalon estem át „az élményen” – hogy hogyan kerültem oda, nem tudom. Lakótelepeken látni ilyen hosszú etetővályúkat, ennek tetejéről egy lépéssel ki lehet lépni az utcára. Hogy miért nem ez történt, mint olyan sok más esetben, nem tudom, talán megmagyarázható vallási fogalmakkal, talán nem, tény azonban, hogy megmaradtam, és most elmesélhetem nektek a történetet, melynek végén majdnem megismertem Istent.
Hiszen mindenki ezért szippant vagy szúr. Ez a végső cél.
Közel álltam a megsemmisüléshez, arról azonban sejtelmem se lehetett, mennyire, hiszen öntudatlan állapotba kerültem. „Segélykiáltásaimra”, euforikus hangjaimra sem figyelmeztek, mivel előfordult már, hogy szobatársammal egy órán keresztül munkásmozgalmi dalokat üvöltöttünk, így az efféle csendháborítás egyáltalán nem volt szokatlan. Akkor azonban még nem kebelezett be mindenkit annyira az új embereszmény, hogy a sorsomra hagytak volna, így magamhoz térhettem, és megfogadtam, egyszerűbb utat keresek Istenhez.
Az Irénhez vezető gázlót pedig egyre szenvedélyesebben kutattam. Fickós magaskultúrabéli tehetségét és Márta sajnálatos balesetét is felhasználtam. Píár rosszallása közepette ismertem fel, Irénnek vigaszra van szüksége. Gettólakó azonmód gyengéd szavakat keresett és talált a szótárában. Az érintés hatalmának teóriáját megszívlelve alaposan meglapogatta a lányt, még ott, azon a bulin, de aztán persze ő is kénytelen volt meghátrálni egy történetfilozófiát hallgató – „Max Weber überalles!” – dzsesszzongorista előtt.
Júniusban mindössze egyszer látogathattam meg. Csakhamar kitört a nyári szünet, megakasztván bimbózó kapcsolatunk szárba szökkenését. Kénytelen-kelletlen szeptemberre kellett halasztanom a blokád megtörését.
Ám semmire sem mentem volna, ha nincs Kollát, az avantgárd rendező. Mint később tudomásomra jutott, előfutársága mellett egy hangyányit pedofil is volt, s ez nem mellékes a körülmények szempontjából. 1992 októberében az ő előadása jelentette számomra a megváltást, a bizonytalanság gyehennájából való menekülést. Mitől vált számomra meghatározóvá Kollát vendégszereplése Szegeden? Miért esett más fénytörésbe „szívem műhelyének örök árendása?” Rögtön eldanolom.
Ugorjunk hát 1992 verőfényes novemberére! Az amatőr színészgárda a legnagyobb titokban készült az estre. Az egyetem klubjának műsorára tűzték ki a produkciót. A könyvtár alatti pincehelyiség már számtalan hasonló ízlésformáló kísérletnek adott helyet, meglepetést már nem nagyon lehetett okozni a közönségnek. A polgárpukkasztó művészet balszerencséjére egyetlen polgár sem tévedt e falak közé, így nem volt kinek megbotránkoznia. Az egyetemisták és főiskolások egy része akkor még igényt tartott a képzelet mérnökeinek munkájára. A kíváncsiság hajtott bennünket, nem úgy, mint mostanság, amikor kétszer annyi a hallgató, ám egy filmklubot véres verejtékkel sem lehet összehozni.
Amint mondottam, sok mindent láttam már, a szegedi alternatív fesztiválok lelkes látogatójának számítottam. Ha a fesztiválon úgy adódott, egy nap három előadást is megnéztem. Egyszer egy éjféli happeningen arra ébredtem, hogy megdobnak egy játékbabával. Máskor az állomáson vártam arra az ifjú költőre, aki egy csomagban feladta magát a postán. Láttam deresre húzást, pók hálójában vergődő embert és más furcsaságokat, egyik sem lepett meg annyira, mint Kollát.
Magából a színdarabból egy árva szót sem tudnék felidézni. Halványlila absztrakcióm sincs, miről szólt a mű, még azt se jegyeztem meg, ki írta, ha írta valaki egyáltalán. De az egyik legemlékezetesebb színjátékként él az emlékezetemben azóta is.
Irén az előadás előtt egyre titkolódzóbbá vált, semmit sem árult el a részletekről, s ha faggattam, bezárkózott. Nem erőltettem a dolgot, hiszen élete egyik nagy lehetősége előtt állt, ha Kollát bevezeti a színházi világba, talán teljesül az álma, és színésznő lesz.
Azon az estén természetesen az első sorba váltottam jegyet. A terem megtelt érdeklődő bölcsészekkel és álbölcsészekkel. Elkezdődött a műsor, amiből semmit sem értettem. A díszletet bámultam vagy Irén mozgását figyeltem. Szerencsére az alternatív színházisták sem hagynak ki olyan merőben populáris eszközt, mint a rövid szoknya és a fekete harisnya párosa. Így aztán elnézelődtem. Kollát jó érzékkel válogatta ki a húsz-huszonkét éves egyetemista lányok legjavát. Hat női szereplővel és három fiúval dolgozott. A színészek váltakoztak, nagy volt a jövés-menés a színpadon, időnként becipeltek valamit, hol egy szemeteskukát, hol egy rókacsapdába akadt kitömött rókát.
A rendező páratlan váratlanságai közül a legjobban az a jelenet tetszett, amikor két félmeztelen lány disznófejeket hozott be tálcán. A főhős nem tudta eldönteni, a disznófejekbe harapjon, vagy a mellekbe. Ezen hosszasan dillemázott. Monológjának végén végül ide is, oda is harapott egyet. A nézők elégedett morajjal jutalmazták az ötletet. A két amazon azonban hamar eltűnt a színről, s az előadás még fél órán keresztül csordogált a végkifejlet felé.
Azt a véget nem tudnám feledni. A központban egy lugast formázó díszlet állt. A színészek kétoldalt sorfalba rendeződtek előtte. Egy fél percre kikapcsolták a világítást, a teremre teljes sötétség borult. A lugasban meggyuladt egyetlen lámpa ovális fénye egy női alakot világított meg. Haja arcába omlott, vonásait nem lehetett kivenni. A közönségnek féloldalt térdelt a fénypászma közepén, teljesen meztelenül. Nemesívű vádlijának és combjának ívét végigkövetve csodálhattuk formásan kerekedő fenekét, megállapodva a kis háromszög tövében, és haladhattunk tovább a kacéran hajló háton és a kecsesen gömbölyödő melleken. A főhős eközben hadovált valamit, s én azért imádkoztam, minél később fejezze be, hadd élvezzük még a jelenést. Hiszen szívem árendása, Irén játszotta el a mitológiai Léda szerepét, ő térdepelt a tekintetek kereszttüzében. Mindössze öt percig, de ez az öt perc örökkévalóságnak tűnt.
E jelenettel fejeződött be az előadás. A végén maga a mester jelent meg a publikum előtt, udvarias tapssal kísérve. Arcán nem látszott semmiféle érzelem, sem az örömé, sem a szomorúságé, még a megvetésé sem. Komoly ábrázatán tükröződött, hogy művészlélek. Szerintem egy percig se hitte, hogy meg fogják érteni. Hölgykoszorútól övezve vonult el Budapest felé.
Negyedóra múlva találtam meg Irént az öltözők táján. Néhány egyetemista már rajzott körülötte. Erőteljes mozdulatokkal próbáltam elhessegetni őket, hátha hat rájuk a részeg ember elszántsága. A valóságban akkor még csak egy nagyfröccshöz sikerült hozzájutnom, színészi törekvéseimet mégis siker koronázta. Irén megkérdezte, miért ittam annyit. Azt válaszoltam, mert nehéz elviselni. „Ugyan mit?” „Mindent. Mindent, ami itt történt. Meg ami most a fejemben és a lelkemben zajlik.” A lány ajka erre megremegett kissé, és arra kért, sétáljunk egyet a ködös Tisza-parton.
Hazafelé elmesélte, nem akart belemenni ebbe az egészbe, de Kollát rábeszélte. Az eredeti verzió az volt, hogy a darab végén egy fiúval együtt bújnak ki meztelenül a színpadi szemeteshordóból. Ő szép jelképnek tartotta, hogy a tisztaságot képviselő meztelen emberpár egy kukából jöjjön elő a fényre. Ezt az elképzelést azonban Kollát röviddel a mű bemutatása előtt megváltoztatta. Elvállalta ilyen formában is, hiszen a művészi szabadság szent, és ők csak végrehajtónak szegődtek Kollát keze alá.
Nem firtattam tovább a művészet titkait, inkább javasoltam, egy kis ideig feledkezzünk meg erről a színházi estéről. „Téged nem érdekel?” Egy csöppet sem, válaszoltam, de térjünk a lényegre, mondtam a Móra kollégiumhoz érve, vásároljunk egy üveg bort. Helyes, nevetett fel a lány, először azóta, mióta aznap megszólítottam.
Mire a palack nyakára hágtunk, messzire hajítottam a „kétségbeesésnek bunkósbotját,” és a „fölhevülésnek gyors talyigáján” kapkodtam „a reménység zöld koszorúja” felé. Irén lelkét sem takarta többé „az ártatlanságnak patyolatlepedője,” mégis leparancsolt alabástrom nyakáról, mérsékletre intve. Mint illedelmes mopszli, úgy oldalaztam ki a szobából. Ám mivel neveltetésem mégiscsak hagyott valami kívánnivalót maga után – szerencsére – a Gettólakó visszafordított a folyosó ajtajából. „Hülye vagy? – ordította fülembe – Hát te csak parancsra tudsz mozogni? Ha nem fordulsz vissza, itt hagylak örökre! Azon kapod magad majd, hogy mindenki oldalba fog vizelni!” Megijedtem, Gettólakóra szükségem van, ő az életrevalóbb és erőszakosabb énem, nélküle gyámoltalan lennék ebben a készülő kapitalizmusban.
