Nemcsak a lakott területekre, hanem a tiszta levegőjű, tágas havasokban is lépten –nyomon a szocializmus középkorias szörnyetegeivel találkozhatunk. A Békás-szoros lélegzetelállító, sziklás monumentumai méltán vetekedhetnek a francia vagy az osztrák Alpok bármely helyével. Néhány kilométerre tőle mégis két óriási cementgyár pöffeszkedik, amely szennyező anyagaival rajta hagyja nyomát a környékbeli fákon. Az erdőrengeteggel már nem képes megbirkózni, tehát nem tökéletes a környezetrombolás, de fennen hirdeti, „a szocializmus (előbb-utóbb) legyőzi a természetet.”
Mindenütt gyárak, gyárak és gyárak, kivételesen otrombák és riasztóak. Nemcsak a füstöt és a kormot ontják magukból, hanem a reménytelenséget, a fásultságot és a lehangoltságot is. Tervezőik hozzá nem értése és érzéketlensége depresszióba taszítja azt, aki minden nap kénytelen átlépni e várbörtönszerű építmények kapuit. A rendszer, amitől itt keleten szenvedtünk, az esztétikai érzék írmagját is igyekezett kiölni belőlünk. Most, hogy annyi év után visszabotorkálunk a szépség és az elegancia abszolut fogalmához, most is akadnak olyan emberek, akik „az ész nevében” visszarángatnának minket „a célszerűség” birodalmába. Aki esztétikai elveket akar érvényesíteni, aki többre becsüli a szépet, mint a rosszat, nem demokrata, mondják, s közben szemforgató módon hivatkoznak arra, hogy a tömegeknek Hurka Gyurka és Lagzi Lajcsi kell. Pedig nekik se kell, jobb pillanataikban nagyon szeretnének hasonlítani olyannyira megvetett arisztokratáinkra, mégis úgy tesznek, mintha egész nap virslit néznének Pongót zabálva.
Mindez nem jelenti azt, hogy Eliade, Cioran, Ionesco, Istrati, Eminescu, Caragiale hazája alkotóerőben és tehetségekben bármennyire is elmaradt volna Európától. Sőt, - hacsak nem tévedek – (idézet Sztálin elvtárstól) a tágas lelkületű, intellektuális kalandokra hajlamos népeket könnyebben ragadja mélyre egy-egy lánglelkű patkány. Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy életem legjobb előadását a román színjátszás hatásait átengedő sepsiszentgyörgyi színházban láttam. Román rendezőtől. Úgyhogy hátrébb azzal az Aczélos kulturparadicsom-elmélettel!
Az én időmben még kedves szokása volt a fiataloknak, hogy a hosszú és fáradságos utazást nótázással rövidítik meg. Nem tudom, ma hogy van ez, de – hacsak nem tévedek – az éneklést szívesebben helyettesítik rockzenét bömböltető szerkezettel. Mi a hagyományos módszert választottuk, az Erdély falvain való átsuhanáshoz magyar és székely népdalok illettek volna. Igen ám, de közös népdalkincsünk hamar kimerült, nem ismertünk elég nótát. Nem így lettünk szocializálva. Nem mintha nem tanítottak volna népdalokat nekünk. Tanítottak, hogyne tanítottak volna, de érdekes módon mégsem vált vérünkké, már a harmadik, negyedik sornál elakadtunk, nem tudtuk folytatni. Tanácstalanul néztünk egymásra, hogy van tovább, neked sem ugrik be? Aztán valaki elkezdte: „Föl-föl ti rabjai a Földnek...” Onnantól egymás után peregtek a munkásmozgalmi és úttörődalok, gördülékenyen, vidáman daloltuk a Bunkócskát, a Mintamókust, a Geyer(t kapott) Flóriánt, az Amuri kurtizánok dalát és a többieket. Ma már nem tudnám felidézni a szövegüket, de úgy emlékszem a vörösök tehetséges slágerszerzők lettek volna ma is. Csupa fülbemászó, mégis egyszerű dallam hirdette a proletárhad győzelmét. Mindannyiunkban megragadt, ami azért sem csoda, mert minden énekórán fel kellett csendülnie legalább két-három klasszikus „fegyverropogásnak.” Úgy látszik, ők is ismerték a kereskedelmi rádiók módszerét, hogy egy-egy kiválasztott számot kifulladásig kell játszatni. (>indulók)
Buzdítottak, gyújtottak és lelkesítettek ezek a dalok. „Gyerünk, proletár, lázadj föl, hogy mi, deklasszált értelmiségiek, megszerezhessük a hatalmat!” De mi közünk volt nekünk a Lennon-szemüveges entellektuelek osztályharcához? Miért énekelte ezt néhány évfolyamtársam 1990 szeptemberében is csillogó szemmel, még az erdélyi havasok hazafias buzgalmakat idéző díszletei között is? Nagyrészt brahiból, persze. De mi a vicces ebben? A Ceacescu alatt felnőtt erdélyiek biztosan nem követték volna a példánkat, számukra nem mutatta tréfás arcát a diktatúra. Magyarországon a nyolcvanas években megszokottá vált a rendszer kifigurázása. Maga a hatalom is segített ebben, hisz soha nem tett szert ekkora jelentőségre még a magyar történelemben a kabaré. Kádárék összekacsintottak a néppel, ugyan már, fiúk, lányok, nem kell ezt annyira komolyan venni!
Meg aztán, a mozgalmi dalok legalább szóltak valamiről. A hatvanas évek zenei világa számunkra távolinak tűnt, a lázadó rock a nyolvanas évek közepére kifulladt. E körülmények között a lelkünkben maradandóságra ítéltettek a vörös ritmusok. Gyerekkorunkat és kamaszkorunkat jelentették. És nem jönnek helyettük újak. A régi zenében még fellobbant valami tűz. A mai számok többsége csak a baszás körül forog. Beszélni sem érdemes róla, csupa viszkető punci és izgatott fasz. (z mint ziga-ziga-ha)
Mire hazaértünk, alaposan kiforradalmárkodtuk magunkat, a hangulat a tetőpontjára emelkedett az elfogyasztott nagy mennyiségű pálinkától. Szegeden a megrázó élmények hatására többször a magasba hajítottuk Borzót. El is kaptuk, rácáfolván arra mítoszra, miszerint csupa Hycomat-ember dagasztja az álbölcsészkar létszámát. A főiskola önkéntes történetíróinak talán nem ártana elgondolkodniuk azon, ha néha adni is tudnának, a sokat szidott nemzedék hajlandó lenne változni.
Hisz mindenki a főiskolán kívül próbálta kielégíteni tudásszomját. Nem voltam teljesen igazságos Virikóval szemben, mivel az ő nevéhez is fűződnek emlékezetes mondatok. Fontos jelenségekre hívta fel figyelmünket. Mint azt egyik előadásából megtudtuk, számára két meghatározó élménnyel szolgált a tanárképző. Az egyik, hogy itt ismerte meg a materialista filozófiát (az idealistáról hallani sem akart), a másik pedig: a csajozás.
E tétel pedagógiai módszertan órán is főszerepet kapott. Tanárunk – sajnos már nem emlékszem a nevére – konkrét ismeretekkel gazdagított minket. Figyeljük meg, mondta, mi tesz jótékony hatást a nőkre. Az első szabály: a homály. Homály a beszédben, és homály a környezetben. Mindenekelőtt ne alkalmazzunk túl sok fényt. Ha felhívjuk a nőt a szobánkba, leghasznosabb halvány spotlámpák fényében udvarolni. Elengedhetetlen a szép zene, nem túl nagy hangerőre állítva, mondatainkat nem szabad elnyomnia, inkább fel kell erősítenie. Mozart, Bach, Liszt vagy Chopen kiváló erre a célra. Ha megválasztjuk, miről beszélünk, témánk és hanghordozásunk legyen lágy, mint a finom selyembugyi, mely pontosan a tárgyhoz illeszkedik. Politikáról semmiképp se ejtsünk szót, egyrészt azért, mert a nők annyit értenek a politikához, mint hajdú a harangöntéshez, másrészt, mert romantika kell a nőknek, nem horrorisztika. Inkább magunkról beszéljünk.
Szürke minden teória, de zöld az élet fája. Az irodalmi tanulmányok legalább arra jók, hogy gond nélkül találjunk mindenre egy odavágó idézetet. Az elméletek sosem számolnak a teljes valósággal, nem tervezik be, milyen körülményes egy bölcsész. Eligazítás ide, eligazítás oda, számomra kevés babér termett a főiskolán. Az is csellel történt, mint Trója és Szentpétervár bevétele. Ennek csak egyik oka saját balfékségem. Marx azt állította, külső körülmények határozzák meg az ember sorsát, s mint nemzedékem hű fia, ehhez a kényelmes eljáráshoz folyamodom. Okoljunk tehát minden mást, csak ne magunkat!
Vagyis, ahogyan megfigyeltem, nem volt erős a felhozatal és szigorúak voltak az erkölcsök. Azaz, nem vagyok teljesen pontos, mert mihez képest volt szigorú? A pesti legendákhoz képest? A pesti érzést közvetítő mítoszok nem minden alapot nélkülöző mesékként jutottak el hozzánk, hisz néhány felső középosztálybeli társaságban valóban divatba jött a gruppen. A dugóhúzó-játékról és a Teabagezésről később hallottam, s noha ilyen túlzásokra nem ragadtatnám magam soha, az alföldi nőlélek túlságos hagyománytiszteletét és zártságát elutasítottam. Ők meg engem utasítottak el. A nyitottságot, szabad szellemet sugárzó alternadívák, kora ifjúságom kék madarai, mind Pestről származtak, vagy pestiek voltak. (>pesti érzés)
Irént, akire bőkezűen rápazaroltam második tanévem, egy Gordon-tréningen ismertem meg. Akkortájt divatoztak a különféle pszichológiai izék, s mivel én amúgy is szerettem szenvedni, kapóra jött a lelkizésbe öntött hódítás. Elmesélem, hisz ez is korjellemző magyar próza, majd meglátjátok.
Irén egyike volt azoknak a műanyagbaba-szerű nőknek, akik átmenetet képeznek a festékcicák és a feketébe öltözött, fehér kezükben Heideggert szorongató bölcsészlányok között. Cinóberszőke haja göndör fürtökben omlott a vállára, s a még nagyobb giccs kedvéért kék szemmel nézett a világba. Gondosan púderezett arca olyan haloványan világított, mint a három napos vizihulláé, s mondanom se kell, ez nekem nagyon bejött. Greenaway barokk világába illett volna, fidres-fodros kézelőkkel és gallérokkal ellátva. A dekadens arisztokrácia diszkrét bája lengett körül, amikor a közelében tartózkodtam. Néha úgy éreztem, hogy a fejem beleütközik a gloire-ba. Mindamellett az is eszembe jutott, hogy az ilyen nőkkel olyan fergeteset lehet kokózni, hogy bevérzik az ember orra, meg esetleg a szeme...
Tovább fokozta egzotikumát, hogy egyetemre járt, magyar-művészettörténet szakra. Külön típust képviselt: az alterokokó stílusú végzet-kisasszonyét. Hozzá képest a pszichológiai búvárkodásnak alávetett többi lányt legfeljebb helyesnek láthattam. Ott volt még barátnője, a nagyszájú Márta, aki kövérkés alkatával ellentétét képezte, Zsuzsa, a magát tinédzserkorba visszaálmodó családanya, Tünde, a magányos nyelvszakos, Szilvia, a csinoska „énekes,” és Xena, a polgárjogi harcos. (Természetesen nem Xenának hívták, hanem Beátának, de valahogy mindig vasvértben merül fel emlékezetemből.) Hat nőre három férfi jutott, plusz Sándor, a pszichoszimpatikus: nem rossz arány.
Irénnel kapcsolatos illúzióim a tanfolyam fánk játékánál csaptak magasra. Nem valami perverz orgiáról van szó, a fánk játék lényege abban állt, hogy az emberben lakozó, s folytonosan vitatkozó éneket megjelenítse. Személyiségünk ugyanis vágyaink szerint több részre tagolódik. Megesik bizony, hogy a totális emberi jogi szabadságot hirdető közéleti pankrátor otthon a feleségét veri, miként az is, hogy a családi értékeket hirdető politikust úgy kell kicsempészni a bordélyházból. Holott mindkettő igazán hisz a saját szerepében. Ám ezek a rakoncátlan ének egymásnak is ellentmondhatnak, és mégis megférnek egymás mellett. Az a kérdés, melyiknek a hangja a legsürgetőbb. Példának okáért mindnyájunknak kellemetlen, hogy egyesekben szinte mindig a lopást sürgető személyiség kerekedik felül. (>olajmaffia)
Irén a fánkban öt énjét testesítette meg. A trónt, amely a biztonságot jelképezte, a fénypontot, amely élete értelmét jelentette, a langyos lábvizet, amelyben néha elmerül, a tündért, amely párt keres magának, és az anyahajót, amely a barátai szerepét mutatja meg. Minden ént egy ember személyesített meg. Egy pillanatig attól tartottam, hogy engem választ ki a langyos lábvíz metaforájának, de szerencsére nem ez történt. A rögtönzött jelenetből kiderült, hogy a tündérkeresés az egyik legfontosabb érték az életében. Ahogyan ismertem büszke és rátarti jellemét, magára gondolt, vagyis hogy ő maga lenne a legmegfelelőbb tündér, de mivel az autoerotika unalmas tevékenység, az esélyesek körébe én is beleszámítottam magam.
