Már akkor fejemben kergetőztek a Gettólakó furcsa mondatai. Miért ellenzi annyira a szerelmet, amely vele „mostanában nem történhet meg?” Őt csak szeretik, de ő nem szeret senkit. Talán fél, hogy az ágyban valaki óvatlanul megsérti a műanyag borítását? Gondolom, minden szeretkezés után gondosan lezuhanyzik, nehogy élet- és izzadságszaga legyen. Egyáltalán, szereti-e a testi örömöket?
Gonosznak tartottam Gettólakó megjegyzéseit, és méltatlannak a helyzethez. Hogy lehet ilyen durván közbekajabálni, amikor éppen most ragadtak el a romantikus érzelmek? Igaz, hazudtam, amikor azt mondtam, szeretem, hisz fogalmam se volt, ki ő igazán. Csupán a sejtéseimre hagyatkozhattam, azok pedig felettébb ellentmondtak egymásnak. Píár nagyon szeretett volna barokkos túlzások erdejében kergetődzni, s azt sem bánta volna, ha a pofájába csapnak a vad indák, ám Gettólakó jó érzékkel vette észre a bozótosban rejtező görénycsapdát, és igyekezett menekülni a helyszínről.
Elválásunkkor visszaadta az arcára adott csókot, és kérte, hívjam fel telefonon, hogyan döntöttem. Én pedig úgy határoztam, nincs igazán miről dönteni, így nem hívtam fel. Néhány jelből úgy következtettem, megérintette valami velem kapcsolatban, de nem enged ennek az érzésnek, ellenáll, mert úgy látja, belső szabadsága és függetlensége sérülne.
Elgondolkodtam azon, amit hallottam tőle. Később, már benn a mentálhigiénés intézetben – magyarul az „ideggyogyiban” – is sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogy az emberek egyre nehezebben adják át magukat egymásnak. Nem áldozom fel az önállóságom soha! – hangzik az általános válasz. A házasság mellett mintha a szerelem is válságba került volna. Kapcsolatok jönnek-mennek, ám egyre többen félnek a kötelékektől, és ez a félelem akár beteges rettegéssé is fokozódhat. Miért van ez így?
A munkahelyek időgettóba törik a társadalmat, lassanként már minden csak ezen a színtereken zajlik, s mire kiszabadulunk ebből a dobozból, már ballagunk is a másikba, haza, pihenni. De nem magyarázhatjuk pusztán ezzel saját kudarcainkat. A multik kihasználták azt az újkeletű törekvést, hogy az emberek egyes ösztöneiket háttérbe szorítják. Az élet teljes racionalizására a teljes irracionalizmus piedesztálra emelésével válaszolt a világ fehérebbik fele, amely oly büszke az általa felállított civilizációra. Az emóciók háttérbe szorultak, a pszichológiai iskolák és a vallások világába. Az egykor ünnepélyes szavak elvesztették eredeti értelmüket, szégyellnivalóvá váltak. Az olyan kifejezések, mint áldozat, küldetés, lelkesedés, elragadtatás, megmosolyogtatnivaló polgári csökevények.
Mindenki őrült akar lenni, miközben a valódi őrültek arra vágynak, hogy mindenáron kigyógyuljanak betegségükből. Nem így az átlag-Pepszis! A normalitás ásatag erény ma, őrültséggel kell felhívni magunkra a figyelmet, hisz így látszódhatunk. A tévéműsorok versenyeznek egymással, ki tud minél különösebbet felmutatni. Ha ma egy tigrisember a sztár – tizenöt percig –, holnapra egy vakondembert kell tálalni. És mindig akad olyan, aki erre a szerepre vágyik!
Arra senki sem gondol, hogy a sok-sok különc és őrült miként érti meg egymást. Hisz ebben a különcvilágban mindenki önnön kultuszát szolgálja, saját szenvedélyeit dicsőíti, s aki nem úgy tesz, ahogyan ő, az táguljon! Ha körbeveszi magát rajongó barátokkal, - és miért ne tehetné, hiszen színes egyéniség ő! – még el is hiszi, többet ér a többieknél. Csak hát, nincs aki elfogadja, ugye, a maga természetességében. Ha nők, emiatt dühösek a férfiakra, és ha férfiak, emiatt haragszanak a nőkre. „Az a jó megoldás, ha két ember pontosan összepasszol, mindenféle alakítás nélkül.” (>szingli)
Tipikus példa, hogyan bánnak ezzel a kérdéssel az úgynevezett vitaműsorokban. Meghívnak valakit, aki elbüszkélkedik azzal, hogy – mondjuk – ő csak hármasban szereti. Tréfásan mosolyogva elmeséli, milyen vicces helyzetek adódhatnak ebből. A műsorvezető magas labdákat dob fel neki, és szuperszimpatikussá profilírozza arcképét, a rekeszizmok addigra már alaposan meg vannak dolgozva, és ugye, amin nevetünk, azzal rokonszenvezünk. Ekkor lép színre „a normális,” aki hátrányos helyzetből indul, és rendszerint nem is tudja megvédeni álláspontját. Már csak azért sem, mert a csodabogár leugatja, lévén kissé excentrikus természetű, ugye elnézzük neki. A kispolgár megpróbálja bebizonyítani, hogy nem akar mások életébe beavatkozni, ellenben nem helyeselné, ha a divat háttérbe szorítaná az érzelmeket. Ám akkor már a másik olyan pózba vágja magát, mint egy félreértett zseni – csípőre tett kéz, felszegett áll. Papolni kezd az álszentségről. Kiderül, hogy aki vele szemben áll, bűnösebb és mocskosabb, mint ő, hemzseg a feje a hátsó gondolatoktól, de eltitkolja. Elfojtja a benne lakó Kovit. Ő meg nyíltan vállalja, hogy olyan, amilyen. Egyébként meg mindegy, milyen eszköz kell, csak jólessen. (>orgazmus)
Nem vesszük komolyan őket, mégis, e hősök a mi hőseink. Mi teremtettük őket, nélkülünk nem lennének. Senki sem beszélne róluk, a valóság megértéséhez nincs szükség rájuk. Betolakodnak az életünkbe, kéretlen tanácsokat osztogatnak, megszabják a divatmintát és színvallásra kényszerítenek. (>női magazinok) A cinikus kívülállóban megjelölik a veszélyforrást. S mintha kezdenénk hasonlítani az önkéntes bohócokra. Ami fontos, elveszíti jelentőségét, mindenki jelmezben viháncol, és az örökké tartó farsangnak nem akar vége szakadni.
A csalódás mély volt és fájdalmas, annyira azonban mégsem, hogy feladjam a a hit, remény és szeretet hármas jelszavát. Dum spiro, spero – tartja a latin, láttam én már karón varjút – mondja a magyar. Ennek szellemében kísérgettem tovább Irént. Hóbortom komoly szellemi erőfeszítést követelt tőlem, mivel a filozófiatörténetben kevésbé mélyültem el, mint az irodalomban, a lány pedig csak úgy dobálódzott a különféle fogalmakkal. Úgy látszik, az egyetemen rendes tanárok tanítottak. Persze nem ártott nekem, hogy megtanultam minden eseményre előhúzni valamilyen bölcsészdumát, csak egy kicsit erőltetettnek találtam.
Kéthetente futottunk össze, soron kívül, s mivel a tréning kellemesen hosszúra nyúlt, így ott is együtt lehettünk. Beszélgetéseink alkalmával, miután kitárgyaltuk terápiás társainkat, rátértünk egy fajsúlyosabb témára, mondjuk arra, mi volt a késő sztoa világnézeti alapjainkra tett hatása. Erre a vitánkra tisztán emlékszem, ma is meghatározónak tartom gondolkodásomra azt a sok tetszetős abszurditást, amit összehordtam. Azt állítottam, az alföldi embert nem a nyugtalan fausti, hanem a sztoikus magatartás befolyásolta történelme során és ma is. Ehhez kapcsolódik a kálvinizmus hihetetlen magyarországi sikere. A kálvinista ugyanis hisz az eleve elrendelésben. A sorsába való beletörődést hatékonyan össze tudta egyeztetni az eleve elrendeléssel. A török veszedelmet mint Isten büntetését fogta fel, elkerülhetetlennek vélte, és ennek nevében tűrte, amíg tűrhette. A sztoikus mind a múltban, mind a jelenben szükségszerűnek ítéli az eseményeket. Holott, ha hisz abban, mindig van kiút a sötétségből, talán változtathat. Ezzel azonban vállalnia kellene a cselekvés terhét. Mivel az aktivitás természetével ellentétes dolog, csak olyan ideológia mellett dönthet, amely a vágyakról való lemondást, a belenyugvást, a mozdulatlanságot hirdeti.
Én személy szerint nem hiszek az eleve meghatározottságban. Még a történelemről sem így gondolkodom. Inkább úgy fogalmaznék, az volt valószerű, ami történt. De nem kell misztifikálni mindezt, másképp is alakulhatott volna. Mi lett volna, – vetettem fel félig tréfásan, félig komolyan – ha a török-magyar rokonságot előbb forszírozzák. Ankarában és Budapesten egyaránt népszerűek a közös eredetre utaló tanok, de most már mi a jelentősége? Semmi. Amikor idejöttek, akkor kellett volna olyan barátságosaknak lenniük, mint manapság az isztambuli bazárban. („Madzsari tezsvir!”)
Irén felvilágosított, hogy nyugati történészek szerint a magyarok nagyon hálátlanok, hisz be kellene látniuk, mennyi értéket teremtett itt a porta. Nem beszélve a kulturális együtthatásról, amivel gazdagodtunk. Erre nagyot sóhajtottam. Mindig is sejtettem, hogy nem ismernek minket és nem vagyunk fontosak. „Magyarnak lenni kollektív neurózis.” (>ismeretek)
Akkoriban nem hittük volna, hogy a helyzet rosszabbodhat, és ennyit fog követelni tőlünk Európa. Mi persze ma is mindent odaadunk, örömmel, bízva abban, majd csak észreveszik ezt az önzetlenséget. Annyit beszélnek a multikulturalitásról, de kíváncsi lennék, milyen képet vágnának, ha arra köteleznék őket, vágyott bevásárlóközpontjuk megépítésének fejében fenn kell tartaniuk egy művelődési házat! (>mamut)
Úgy érzem, - folytattam tovább a merengést – Szeged lassú tempójával, nyugalmas viszonyaival, csiga módjára vánszorgó villamosaival számomra túlságosan sztoikus város. Nem szabad elfelejteni, hogy a limesen túl vagyunk. A Birodalomban a limes vonala választotta el a civilizációt a barbárságtól. Ma nincsenek barbárok, a limesen túli területek mégis más éthosszal rendelkeznek. Durvábbak a csókok, lomhábbak a bakók, bambák és álmosak a fokosok – idéztem Adyt nagyon szabadon. Budapest túl messze van – mondtam bölcsen, s erre mindketten egy távoli pontra függesztettük párás tekintetünket.
Mire alapozom elméletemet? – kérdezte végül Irén. Elmeséltem neki egy konkrét esetet. 1991 szilveszterén történt. Ezen a napon délután hatkor indultam el bulizni, és este kilencig egy nemzetközi társaságban töltöttem az időt, baloldali német fiatalok, dunántúli magyar lányok és alföldi gulyáslevesek társaságában. Azt játszottuk, hogy felírtunk a papírra különböző feladatokat, és a fecniket eldugtuk a lakásban. Mindenkinek meg kellett keresnie a maga cetlijét, és teljesítenie kellett az azon szereplő elvárásokat. Mulatságos dolgok kerekednek ki az ilyesmikből, pszichedelikus bulikon persze kiröhögnének, ha próbálkoznál vele, ’91-ben viszont még nem fejlődtünk annyit ellenkulturálisan. Este kilenckor elindultam Újszeged felé, egy volt katonatársamhoz, Tiborhoz. Tibi egy alföldi kisvárosból származott, társasága is jobbára idevalósi volt. Amikor megjöttem, barátom egy gyertya lángját bámulta, és ezt csinálta félórán keresztül. Neuroticot és Balatont hallgattunk, meg egy olyan együttest, amelyik azt énekelte: „A Blahán, A Blahán/ Ott szült meg az anyám.” A nevükre már nem emlékszem. Bukolikus légkörben szubkulturálódtunk. Valaki néha közbekaffantott egy félmondatot. Döntöttem magamba az alkoholt. Mellettem kiégett emberek feküdtek magukat megadó pózban. Na ebből elég! Majd én jókedvet derítek! Lelkesen fogtam a játék szervezésébe, egyenként buzdítottam a részvételre. Senki sem mozdult, és az lett a vége, hogy rajtam röhögtek, mennyit buzgólkodom. „Keine Energie! Es ist verloren!” – ahogy Gozsdu hőse mondja. Ez az alföldi hitvallás. (Na, most megint nem tudja senki, miről beszélek. Hagyjuk a „sváb halandzsát,” mielőtt „számba lép” egy biztonsági őr.)
Éjfél után el akartam cipelni őket a Kárász utcába vagy a Móra kollégiumba, de lecövekeltek. Tibi haverja lehajigálta az üres üvegeket az emeletről, egy Cure-frizurás lány pedig felgyújtotta a díszítést. Mielőtt leléptem volna, Tibor csatlakozott hozzám, hogy elkísérjen a Kárász utcába, ahol Szeged népe javában ünnepelt. Lenn az utcán azonban pánikba esett. Neki ezekkel az emberekkel kell maradnia, ha már velük hozta össze a sors – mondta. Nem akar kimenni a tömegbe, egyedül szeretne maradni, hiszen köztük – intett – szintén egyedül van, és ez jó. Egy kukkot sem értettem az egészből, de mivel akkor még sokat törődtem mások lelkiállapotával, rábeszéltem, hogy jöjjön velem.
