Igen, hölgyeim és uraim, csakhogy az az igazság, hogy amióta én élek, Önök mindig csődöt produkáltak. Sohasem sikerült jól dönteniük, de sohasem hallgattak meg minket. Így aztán úgy nőttünk fel, hogy egymás közt hiába fitogtattuk tudásunkat, senki sem foglalkozott velünk, sőt, még afféle gyanús elemeknek lettünk elkönyvelve.
Nemzedékemből csak azok futhattak be, akik benyalták magukat az idősebb potentátoknál, legfeljebb ők lehettek nyertesek ebben a szép új világban. Akik profin visszhangozták a hivatalos álláspontok szélsőségeit, s akik bármilyen hülyeséget – szolgaian – átvettek az előzőektől. Ők igen, ők érvényesülhettek. (>maffia)
Ezt már egyszer valakinek ki kellett mondania. Most, hogy kimondtam, meg is könnyebbültem tőle, folytathatom a saját történetemet.
Napközis tanárként helyezkedtem el. Ez ugyan nem nyolcórás munka, de aki próbálta már, tudja, egész napos tevékenység. Valamennyi hivatás közül a legnehezebb gyerekekkel foglalkozni, mert nem lehet kiszámítani, mikor mit kell alkalmazni, váratlan helyzetekre váratlan döntéseket kell hozni, és semmire sincs recept. Míg egy másik munkahelyen megteheti bárki, hogy egy meghatározott automatizmus szerint látja el feladatát, itt emberi energiák elhasználásával működik csak a rendszer.
Ezzel az emberi erőforrással azonban nem nagyon tudtam élni. A képesítés nélküli pedagógus „címét” egyébként is azért találta ki árt(ott)unk, mert túl kevés pedagógust képeztek a főiskolákon. A rendszer úgy épült fel, hogy minimális értelmiségire volt szükség, Európában az utolsók között kullogtunk a diplomások számát tekintve, mögöttünk csak Albánia szerénykedett! De ők legalább szerénykedtek. Enver Hodzsa országával kapcsolatban senki sem emlegetett csodát, bezzeg rólunk úgy cikkeztek a nyugati lapok, hogy megcsináltuk a „magyar csodát”. A propagandához értettek, máshoz se. A tanárképzés amúgy is annyit ért, mint egy Anettka-féle médiaiskola, de erről majd később.
Még egy „átképzett” pályakezdő pedagógus is csak vak madárként verdesett ebben a rendszerben, mihelyt bekerült egy harmincfős vásott gyerekektől és szociális problémáktól hemzsegő osztályba. El lehet képzelni, milyen esélyekkel indultam akkor én, aki teljesen felkészületlenül léptem be első kényszermunkahelyemre. Fogalmam sem volt arról vasprefektust játsszak-e, vagy jobb lesz a laissez faire. (Persze akkor még nem tudtam, hogy mondja a francia.) Végül is az előbbit választottam, többek tanácsára. Ennek a felügyeltjeim nem örültek, mert magukban összehasonlítottak egy kedves huszonéves lánnyal, aki előttem tanította őket. Hozzá jobban illet ez a szerep. Így tehát szigorkodással kezdtem, felsüléssel folytattam, akárcsak az a bizonyos közpénzügyi államtitkár. Persze mindegy lett volna, milyen taktikát választok, így is, úgy is megbukom. Annyi esélyem volt, mint a trójai falónak az Epsomi derbin, mert nem tudtam egy alapvető titkot. Ez az alapvetőt titok pedig az volt, hogy szeretni kell a gyerekeket. Enélkül nem lehet pedagógus senki semmilyen szinten. Ezt elfelejtették tudomásomra hozni.
Egyszerűen hangzik, de annál nehezebb betartani. És ez csak az alap. Ahhoz, hogy ne menjenek tönkre az idegeid egy ilyen munkában, nagyon sok szeretetnek kell benned lakozni. A szeretet a megoldás, s a többi, amely együtt születik vele, a türelem, a kiegyensúlyozottság, a harmónia és az optimista hit, már csak segédeszköz a gondok kiküszöböléséhez. Mennyire kell szeretned a világot, hogy embereket bízhassanak rád? Elképzelhetetlenül! Kevesebb ilyen ember van, mint hinnénk. Mégis kénytelenek vagyunk rábízni gyerekeinket azokra, akikből már kiölték a szeretetet, mert a társadalom rájuk hárítja ezt a feladatot.
Én sem tudtam, hogyan kezdjek hozzá a gyerekekkel való foglalkozáshoz. Honnan is lett volna bennem lelkierő ehhez? Miből merítettem volna hitet egy szeretet nélküli társadalomban? Prolicsaládokban sohasem beszéltek érzelmekről. Azt hitték, ha ilyesmi szóba kerül, elveszítik a keménységüket, amire a mindennapi életben támaszkodtak. (Ez is cáfolja azt a balvélekedést, mi szerint a Kádár-rendszerben a seggünket is kinyalták.) Szorgalmazták ugyan, hogy ismerkedjek lányokkal, hogy „csajozzam”, s egy időben még a gimnáziumban is erre biztattak, amikor még nem vonatkozott rám az apartheid, de ez is csak azt szolgálta, hogy nekem is legyen kivel lógnom, meg hogy ne legyen bennem akkora feszültség. Szerelemről szó sem volt. Arról, hogy ez a legcsodálatosabb érzés, hogy az első szerelem hatalmas élmény, s hogy két ember, egy férfi és egy nő viszonya mindent, de mindent magába foglal, amennyi szépség van a világon, s amiért érdemes élni, erről senki sem mert beszélni. Zsigereinkben hordoztuk a materializmust. Éppen ezért nem próbálkoztam, nem létesítettem inkább semmilyen kapcsolatot a másik nemmel, úgy éreztem, ezzel is csak a „normálisok” elvárásainak felelek meg, bizonyítom, hogy „rendben vagyok”. Pedig semmi sincs rendben, s ezt éreztem már akkor is, amikor Berzsenyi magyarság-szemléletével vagy Vörösmarty Etelka-szerelmével ismerkedtem. Éreztem, hogy az egyszerű anyagelvűséggel semmi sincs megmagyarázva. Nem voltunk semmilyen kapcsolatban Berzsenyivel vagy Vörösmartyval, az akkori magyar világ teljesen más volt, és nem is próbálták velünk megértetni, mit akartak ezek az emberek.
Talán sejtettem is, hogy nem tudok megfelelni, ezért a rövid távú szigorkodás után ráhagytam mindent a gyerekekre. Minek erőlködjek, gondoltam egy idő után, hisz úgyse csinálják azt, amit mondok. Magamnak se tudok parancsolni, hogy tudnék akkor másoknak. A hazugság ami körülvett, arról szólt, hogy közösségi társadalomban élünk, legyünk boldogok. Ez a közösségi társadalom azonban kivetett magából mindenkit, aki segítséget kért, aki fogyatékos volt, aki másként akart élni.
