Az előkészítőt egyetemisták tartották, s a kurzus befejezése után is rendszeresen találkozgattunk az Eötvös klubban és másutt. Bepillantást nyerhettem a pesti egyetemisták izgalmas és pezsgő életébe. Emlékszem, egyszer négyesben társalogtam az Eötvös klubban egy spanyol és egy svéd szakos egyetemistával. Felnéztem rájuk, különösen a svéd szakosra, aki ezt a nehéz, távoli és számunkra idegen nyelvet tanulta, elvont és kissé sznob fejtegetéseit óriási figyelemmel hallgattam, füstfelhőbe burkolódzó arcára úgy néztem, mint az egyszeri bankár a híres tőzsdespekulánsra. Ma már… Ma már tudom, a jövendő lúzereit hallgattam áhítattal, hozzáteszem, nekik legalább maradt esélyük arra, hogy kievezzenek a vajból, míg nekem… Ismerek ma egy műfordítót, aki skandináv nyelvekből fordít, nehezen él, ha lenne családja, el sem tudná tartani a honoráriumából. 1988-ban azonban nem néztük a világot fiskális szemmel, Strindbergről vitatkoztunk, a Bovarynéről meg a taoizmusról. Kit érdekelne ma egy olyan vita, mely arról szól, démoninak ábrázolta-e nőt – és esetenként a férfit – Strindberg vagy sem? Ha belehallgatsz ma írók beszélgetésébe, nagyrészt ott is az érvényesülésről van szó, hol jelentél meg, milyen pályázatokat írtak ki, hol lehet szerepelni, X. mennyire nem érdemli meg a sikert, ezzel szemben mennyire én… (>f mint filosz)
A Strindbergről szóló vitának nem az volt a lényege, hogy megnyugtatóan tisztázzuk, miért ruházta fel a nőt sötét erőkkel az író. Sokkal inkább az, hogy pillanatok alatt a kies és hűvös Svédországban teremhettünk, annak XIX. sz.-i díszletei között, egy másik korban, másfajta viszonyok közt. Strindberggel együtt megkíséreltük megérteni az akkori társadalmi viszonyokat, az életformát, a gondolkodásmódot, az embereket. Aztán felidéztük Bergmant, Per Olof Augustot, Enquistet, a svéd elbeszélőket, és máris teremtettünk egy másik világot ahelyett, ami nem volt. Mert hiába ültünk ott valósággal az Eötvös klub foteljeiben, a mi világunk nem létezett. Semmiképpen sem úgy, ahogy mi szerettük volna. Ortega tömegembereiként kapálództunk a sorsunk ellen, hiába gondolkodtunk másként, nekünk se jutott több vagy más, mint egy gyári munkásnak. (És még nem ismertük a jövőt!) Valamennyien elvágyódtunk a valóságból, ahol – az ismert vicc szerint – két út állt előttünk, az egyik az alkoholizmus, a másik út nem létezett. Az ilyesfajta kocsmai beszélgetések mindig az elvágyódást szolgálták. De ez is megszűnt, ahogy figyelem a hol színvonalasabb, hol pedig egészen színvonaltalan disputát, Ortega emberei ma nem tudnak kitörni önkörükből, nem képesek más tájak felé evezni.
Az előkészítőre lányok is jártak, többen is, mint a fiúk, s mint ahogy lenni szokott, férfiember igyekszik ilyen esetben szorosabb barátságot kialakítani két-három hölgyeménnyel. Én két fiatal lánnyal beszélgettem különösen sokat, s velük minél többször törekedtem „álrandi” lebonyolítására. „Az álrandi” általam kidolgozott módszere a félénkség leküzdésére szolgált. A lényege az volt, hogy a kiszemelt lányt – a jelzésektől és a hangulatuktól függött, éppen melyiket – a tanfolyam befejezése után valamilyen kérdéssel meg kellett keresni, és hosszantartó beszédre kellett ösztönözni. S mivel az eszmecsere hazafelé is tartott, megpróbáltam „egész estés” intellektuális kérdésekre terelni a szót. A problémát öt perc alatt nem lehetett tisztázni , így hát lementünk egy kocsmába, ahol alaposan kiveséztük. Jó esetben akár egy órát is nyerhettem, és természetesen haza is kísérhettem a lányt. Nem kellett tehát előre megbeszélni semmit, hisz nem randiztunk, mégis „randiíze” volt a dolognak, csak éppen nem kellett leizzadnom a bejelentés előtt, megkíméltem magam a fiatalkori stressztől, és a célomat elértem. Ezt jelentette az „álrandi”.
Két lányt tüntettem ki a bizalmammal. (A többire már nem jutott energiám.) Az egyik szép, okos, művelt és kifinomult volt, a másik csúnya, idétlen, üres és elhanyagolt külsejű. Találják ki, melyik lett a barátnőm?
Viszont mindkettővel megküzdöttem. Ebben az életkorban sokan hiszik magukról, hogy ők szopták fényesre a piramist. Világmegváltás és társai amúgy is népszerűbbek voltak, mint most, amikor komplett politikai filozófia épül a „csak engem hagyjanak békén” elvre. Komolyan hittem abban, hogy az embereket fel lehet rázni középkori tespedtségükből. Annyira, hogy felelősséggel gondolkodjanak saját környezetükről, országukról és társaik sorsával is törődjenek. Nyilván akadnak, akik nem hiszik, de a hagyományos értékek visszatértét vártam, bölcsességről, erkölcsi tisztaságról, szeretetelvű társadalomról vizionáltam.
Judit, a művelt vörösesszőke széplány végighallgatta gondolataimat, s el volt ragadtatva tőlük. Persze nem csak a világot váltogattuk, művészetről, életről, halálról, Csillagok háborújáról éppúgy szót ejtettünk. Mögöttem volt egy egész könyvraktárnyi háttér, magányban kiérlelt gondolataim és az uralkodó osztály körében szerzett tapasztalataim. Minden gondolatkörhöz hozzá tudtam szólni, ez imponált Juditnak, hiszen azok közé a nők közé tartozott, akik az intellektuális izgalmakat (is!) kedvelik. Úgy éreztem, végre igazán megértenek, ráadásul egy nő, még hozzá kellett szoknom az érzéshez, de határozottan jólesett. Ám Judithoz mint nőhöz nem sikerült közelebb kerülnöm, pedig a kedvéért az új készletekből még néhány vidám könyvet is előhalásztam és elolvastam, például az általa méltatott Brunella Gasperinit. Semmi humorosat nem találtam benne, mégis lelkesen értekeztem róla úgy tizenöt percig, aztán gyorsan könnyedebb témára váltottam, Friedrich Nietzsche költészetére. Az álrandik és a hazakísérések alkalmával kialakult köztünk valamiféle szellemi összhang, ami sohasem vált testivé, mivel valami egészségtelen félelem rendre megakadályozott abban, hogy még csak a leghalványabb utalást is tegyem erre. S valószínűleg hiába törtem volna magam, csupán méltatlankodást váltottam volna ki, hiszen (természetesen) volt barátja, rám más értelemben számított. Bár, ki tudja…
Andrea egészen más karaktert képviselt. Ágota, a magyar előkészítő egyetemista vezetője azt mondta róla, nem lehet vele mit kezdeni, mert „hiányzik belőle a belső mag”. Ezen azt értette, ha összefüggésekre, mélyebb igazságokra próbálja rávezetni, sikertelen marad. Én is megtapasztaltam az állítás helytállóságát, midőn túlléptem az álrandik időszakán – az ő esetében könnyen ment –, és első igazi randinkon felelevenítettem a görögség eszményeit, a test és a lélek harmóniáját, s felvillantottam, a mai világban is kívánatosnak tartanám az ehhez hasonló bölcsességet. Erre azt válaszolta, hogy ez egyáltalán nem aktuális. Vágyakról beszélünk – vetettem közbe –, s az én vágyaim nem kell hogy tekintettel legyenek a valóságra. Mire ő: nincsenek is tekintettel. De – kezdte – miért gondolkodom ezekről a kérdésekről, hisz az emberek többségét a napi dolgok foglalkoztatják csupán. Akkor én nem tartozom a többséghez – mondtam. (>s mint semmihasznák)
Ez volt a legmélyebb beszélgetésünk, mert utána már arra törekedtem, hogy elkerüljem ezeket a helyzeteket. Nem sikerült mindig, ám nem számított, mivel néha oda se figyelt arra, mit beszélek. Talán jobb is volt így, hiszen a legváratlanabb pillanatokban is képes volt akkorát nyeríteni, amekkorát a hoolywoody komikus sztárocskák sem képesek, még a leginfantilisabb amerikai vígjátékban sem. Persze cikinek éreztem a vele való találkozást, amire egyre sűrűbben került sor, de azzal kellett gazdálkodni, ami van. Beláttam ezt az alapvető tételt, amennyire csak lehetett, kedvesnek mutatkoztam, és faragatlanságomat szeretetre méltó bumfordisággá igyekeztem változtatni. Úgy tettem, mintha tetszene, idétlen történeteket találtam ki, amivel szórakoztatni szerettem volna, s kerestem, hogyan lehetne neki udvarolni. Nemigen volt rajta udvarolnivaló, talán a göndör Kleopátra-frizuráját lehetett dicsérni, egyébként úgy festett, mintha Rosa Luxemburgot keresztezték volna Klara Zetkinnel – eme munkásmozgalmi hősnők előfeminista félresikerültsége örökké bennünk él – azzal a különbséggel, hogy tudomásom szerint egyik sem hordott fél arcát eltakaró szemüveget.
Kísérgettem, kísérgettem, közben felvettek a szegedi főiskolára, nyár lett, ezután megkaptam a behívómat, még mindig kísérgettem, de már sürgetett az idő, aggódtam, hogy katonaviselt emberként is pártában maradok. Huszadik életévem betöltése felé igyekeztem, s jó, hogy ebben az életszakaszomban nem tartoztam egy, a gimnáziumihoz hasonló szörnyközösséghez, különben rám fogták volna, hogy buzi vagyok. „A dolog” úgy meredt előttem, mint egy kényelmetlen kötelesség. Ki kellett találnom valamit, meg kellett találnom a „közös hangot” Andreával.
