Ekkor találkoztam először olyan emberrel, aki öngyilkosságot kísérelt meg. Bár Magyarország a nyolcvanas években fölényesen vezette az öngyilkossági statisztikákat, környezetemben nem ismertem senkit, aki úgy kívánta volna megoldani élete kérdéseit. Csak magamból indulhattam ki, engem ugyanis valóban foglalkoztatott. Egy tizenéves kamasz még azt sem tudja feldolgozni, mivégre létezik a világban, mit kezdjen állandóan formálandó, kialakulatlan személyiségével, hát még ha a társai pogromot hirdetnek ellene, végképp megdől a hite a világ élhetőségében. Kilencéves korom óta nem imádkoztam, akkor újra elkezdtem. A pesterzsébeti buszon fohászkodtam álmos, közömbös, üres tekintetű utasok között, beszéltem az Istennel, legyen olyan napom, amelyet még meg tudok magyarázni saját magamnak. Imádkoztam, hogy ne kelljen hitvány emberek miatt eldobni az életem. Én kibírtam, de másoknak talán nem kínálkozott ilyen kapaszkodó, vagy mert elutasították az ilyesfajta „szentimentalizmust”, vagy mert bedőltek a mindenünnen áradó vulgármaterialista propagandának. Én sem hittem igazán, de még mindig jobb volt a félhit, mint a semmi. A rendszer csak a semmit tudta kínálni. A „magyar csoda” útját öngyilkosok díszítették, a politika pedig semmit sem tett azért, hogy ne így legyen. „Az örök maradandóság” országában sorra meghaltak azok, akik a szellemi-lelki megújulást akarták. A Kádár-rendszernek nem volt lelke.
Ha egy emberen elhatalmasodott a depresszió, senkihez sem tudott fordulni. Fiatal kolléganőmet ki kellett volna vonni a forgalomból – idejekorán –, ám a „munka logikájának” megfelelően egyre csak fokozódott rajta a nyomás. Erika erős testalkatú, masszív, zömök lány volt, látszatra olyan, aki megbirkózik a feladatokkal. Ez a nemzedék azonban abban különbözött az előzőektől, hogy belső ellenállása gyengébb volt. Kevés olyan ember született a hatvanas évek végén, aki szembe tudott volna nézni a valósággal. A napköziben vagy egyáltalán az iskolában a szemünkbe röhögött a valóság: málló falú, sivár tantermek, neveletlen, pimasz, örökké rendetlenkedő kölykök, kevés fizetés, semmi megbecsülés. Magam is azt hittem, nem lesz kilátásom többre. Akkor azonban még találtam kiutat. Később borultam ki, amikor végképp megértettem, a társadalom csak annyira számít rám, mint egy felesleges házőrzőre, s jobb esetben kihúzhatom valameddig egy félreeső menhelyen.
Állítólag valamilyen szerelmi ügy is húzódott a háttérben, de lehet, hogy ezt csak az értetlenkedő tanárok találták ki. Egy nap nem jött többé, az apja elkérte a bent lévő holmijait és soha többé nem találkoztunk. Klasszikus női öngyilkossági kísérletet követett el, gyógyszereket vett be, hogy aztán kimoshassák a gyomrát. Mégis van valamilyen kockázat ebben, mert mi történik, ha mégsem sikerül a figyelmeztetés, és nem a kórházban, hanem a temetőben köt ki? Akkor talán mégsem kötött volna olyan jó vásárt.
Kétfajta módszer létezett, amivel legyőztük késő kádárkori semmit, a butaságot és a pöffeszkedést. Az egyiket, amelyet én is alkalmaztam, preventív imbecillizmusnak neveztem el. Amerikai és nyugati vígjátékokkal, vidám ponyvával és csillagok háborújával tereltem el a figyelmemet. Chubakka legalább hús-vér lény volt, akivel érdekes dolgok történtek. Bud Spencer szeretnivaló falánksága is új színt vitt a szellemi és életfelfogásbeli Hajdúszoboszló világába, ahol csak kispolgárnak lehetett lenni, minden más ki volt zárva. A másik út a mesterséges mennyországok felé vezetett. Az alkoholizmus önsorsrontó magyar közhely, alkoholistákban is vezettünk Európában, miért ne, a magyar csoda minden negatívumban megmutatkozott. Azóta sem árulta el senki, mi a fenével kápráztatta el ez a magyar varázslat a hetvenes-nyolcvanas években a hazai és a külföldi férgelmiséget? Az ifjonti alkoholizmust még pártolták is, mi a fene juthatott volna a fiatal munkásnak (és a nemzeti napszámosnak), minthogy esténként jól bebasszon? Elvégre ő nem elmélkedett poros szobák mélyén a marxizmus mibenlétéről, nem nyugtathatta a népet petyhüdt légkörű redakciókból. Létezett még a narkó is, amely van, volt és lesz, jelen esetben leginkább Technocol vagy gyógyszer formájában, mint a beetető korszak népszerű rekvizitumai. De ezeket akkor viszonylag kevesen alkalmazták, a korabeli sajtó szinte mindegyik halálos esetről nagy riportban számolt be, elrettentő erővel. Tényleg veszélyes szerek voltak, sokan haltak meg tőlük, mégis ráfanyalodtak azok, akiknek még a halál is reális alternatívát jelentett.
Erika szerintem egyik módszerben sem hitt. S mivel egy tanár munkája során állandó nyomásnak van kitéve, majdnem az életébe került e hitetlenség. Emlékszem, röviddel „álhalála” előtt meséltem neki egy korabeli „röhögséges” filmről, a Krokodil Dundeeról, amely egy harmadosztályú ausztrál vígjáték volt. Elmondtam, milyen jól szórakoztam, és megkérdeztem, nincs-e kedve megnézni. Azt válaszolta, hogy ha ő depressziós hangulatban van, nem szeret vidám filmet nézni.
Hát így nem lehet! – gondoltam. Legalább meg kell próbálni elterelni a gondolatainkat, vagy valószínűleg mi is úgy végezzük, mint a szünetben pálinkát vedelő tanárok. Minden változtatni akarás hiábavaló, elkárhozunk – legalábbis erre az egy évre. Én még bizakodtam, hogy nekem talán más jut, mint a fillérjeiket ida-oda rakosgató fásult millióknak, akik némán, a kisszerűségbe süllyedve tűrnek, míg mások élősködnek rajtuk, és hülyeséggel tömik a fejüket. Tizenkilenc éves voltam, és úgy képzeltem, minden ideiglenes csupán, addig viszont le kell merülni az álomvilágba, el kell felejteni a jövőt jelentő proligyerekeket, a jelenben sivároskodó tanárokat, a múltat képviselő szüleimet. Különben nem fogok tudni felkelni reggel, és nem tudok majd felülni a svábhalmi HÉV-re, hogy Holtágsziget felé döcögjek. Nem leszek képes összeszedni a kölyköket, hogy rendezetlenül kígyózó sorokban botránkoztassuk meg a szigeti kispolgárokat, és nem tudom fenntartani a látszatot, hogy ura vagyok a helyzetnek.
