A következő terápiás blokkban már beszéltem saját tündéreimről, akiket keresek. A pszichológiai izék haszna, hogy rádöbbent saját kommunikációs kudarcainkra. Például arra, hogy a lányokkal kitartóan kell szemezni. Sándor, a vezető pszichoszimpatikus szerint az embereket a teljesítményeik szerint mérik, a legtöbben mégsem hajlandóak fejleszteni érzelmi eszköztárukat, ami hozzásegítené őket a sikerhez. Például mennyi minden múlik egy érintésen! A masszázsgyakorlaton kipróbálhattam, bár nem mondhatom, hogy sikerrel, mert Irén szerint határozottabban és erősebben kellett volna „adnom magam.”
Néhány közös spirituális hétvége után vettem magamnak a bátorságot, hogy randevút kérjek Iréntől. Álmaim szőkéje megnézte a táncrendjét, és úgy döntött, egy hét múlva beszorít egy esztéta és egy fizikus közé.
Akkoriban már elkezdtem levelekkel ostromolni, névtelenül. Randevúnk alkalmával fel is említettem verseimet, de mély csalódásomra nem jött rá, ki írta. „Annyi művész és polihisztor forog körülöttem, hogy nem tudhatom, melyik követi el, de gyanakodtam.” – mondja. Érdeklődöm, tetszett-e? „Igen, kinek nem tetszene, ha ilyeneket írnának róla. Sírtam is rajta egy sort.” – válaszolja, de ne haragudjak, most feltétlenül el kell mennie, egy filozófus barátjával megbeszélte, hogy segít neki. Elhatalmasodott a fiatal Heideggeren a depresszió, ne legyek rá dühös. Így int a toleranciára a Kis Bajor kapujában Irén, és én vagyok olyan hülye, hogy hallgatok rá.
Egy órát várom a kocsmában, közben elkortyolok két korsó sört. Mire megérkezik, már benne is dolgozik két pohár bor. Rendelek két vodkát, iszunk, beszélgetünk. Rendelek két pohár bort. Már csak ő beszél. Mennyi minden érdekli, mennyi mindenben hisz. Színésznő lesz, vagy újságíró, vagy pszichológus, vagy külföldi. Egy évig mindenképpen külföldön akar élni. Veszi a batyuját, el otthonról, mindenhol jó, csak otthon ne kelljen élnie. Ekkor tudom meg, hogy holtágszigeti. „Hát hiszen én ott tanítóskodtam!” Akkor tisztában vagyok vele, mennyire lehúz az ottani sár. Töredelmesen bevallja, proletár családból származik, szülei az eltompulás útját választották, erről nincs mit mondania, nézzem meg a Gettólakó coach potetoes című szócikkét. (>c mint coach potetoes)
Állítja nekem, hiába szép, sohasem lesz képes legyőzni a lelke mélyén rejtőző kisebbrendűségi érzést, milyen örökséget hordoz. Ezt ismerem – vetem közbe – s máris szavalom egyetlen panelkész gondolatomat, mely régóta érlelődött bennem. A proletár értelmiségi senkinek sem felel meg. A liberálisoknak túl nemzeti, a konzervatívoknak túl liberális, a kommunistáknak túl maradi, a szocialistáknak túl vesztes. Az (új)gazdagoknak túl szegény, a szegényeknek túl művelt, az értelmiségieknek túl szögletes, a népieknek túl sznob. A férfaknak túl nyálas, a nőknek túl hangos, a Nők Lapjának túl boldogtalan, a Kiskegyednek túl arisztokratikus. (>elsőgenerációs)
Mit hordok itt össze? - csattan fel kissé indulatborosan Irén. Gyorsan kihátrálok a nehéz szituációból és hallgatok tovább. A húgáról kezd el beszélni. Nem jár gimnáziumba, inkább lovagol. Úgy érzi, hozzá képest túl felszínes. Ennek ellenére elhatározta, hogy lekopírozza a nővérét és beadja a felvételi papírját. Nem fogja elvégezni az egyetemet, de legalább megtanul szépen lovagolni. Nem érti, miért mondja most ezt el nekem? Talán be van rúgva? Leitattam. Kész, vége, nagyokat vihog, az asztalra borul. Kihasználva az alkalmat, szelíden megsimogatom. Fizetünk, összeszedem Irént és viszem.
Átmegyünk a Tisza-hídon, a Móra kollégium felé. Finoman átkarolom a vállát, úgy támogatom. Átlábolunk az újszegedi parkon, megjegyzem, nem fél-e attól, hogy egyszer megerőszakolják, hiszen ez a park olyan sötét, mint Ploesti külvárosa. Ő nem retteg, naponta keresztülgázol ezen az erdőn. Én viszont félek szerinte. Ha veszély lenne, biztos elszaladnék.
Ez nem hangzott valami hízelgően – jegyzem meg a Móra ajtajánál, de csak nevet rajtam és már húz is befelé. A szobájában leülünk társalogni. Rámnéz azzal a farokdobbantó szemeivel, de én nem nagyon tudok mit mondani. Erre inkább ő faggat. Arról, hogy mik voltak az előzetes elvárásaim, amelyeknek ő valószínűleg nem felelt meg. Mert akkor hagyjuk a fenébe az egészet, ha nem alkalmazhatjuk ránk Sándor, a pszichoszimpatikus elméletét. Eszerint a párkapcsolatban az a jó megoldás, ha két ember pontosan összepasszol, mindenféle alakítás nélkül. Csalódtam-e?– noszogat. Látom az arcán, hogy szeretne valamilyen választ kapni, de nem felelek. Javaslom, találkozzunk másnap, ám közli, nem ér rá, és már tessékel is ki az ajtón. Eszembe jut, hogy az embereket teljesítményeik alapján ítélik meg, és én most minden eredmény nélkül fogok elbaktatni a szegedi hideg éjszakában. Megfordulok, hirtelen átölelem és megcsókolom az arcát. „Szeretlek” – suttogom a fülébe. Amikor kimondom a szót, átölelem. Nem bontakozik ki a karomból, sőt mintha rámborulna, szinte segélykérően. Érzem, picit megrázkódik a feje, talán sír? Végül is kiszabadítja magát. Menj el! – szólít fel határozottan.
Nyirkos, télies időben sietek haza, egy másik kollégium felé. No hát, mi lesz ebből, tekintetes úr? Azt hiszem, ide nem elég a sokat emlegetett proletár szolidaritás. Irén könnyedén túllép az ideán, „az értelmiségig és tovább.” Két évvel ezelőtt még ugyanazokban az illúziókban hittem, amiben ő. De most már megtapasztaltam a hülyeség és a dilettantizmus hazai őshonosságát, nem bízom semmiben, pesszimista lettem és álmodozó. Nem ülök fel a bölcsészdumáknak, s ezért nemkívánatos személy lennék Irén társaságában.
Másnap mégis visszahajtott a hiábavalóság a Móra kollégiumba. Nem is tudom, mit vártam. Félénken nyitottam be a szobájába, éppen tanult. Előre kikötötte, rengeteg dolga van. Nem baj, csak húsz percig maradok – szabadkoztam. (Amíg megkapom a beosztásom –gondoltam.) Rögtön leszögezte: az ő ars poeticája az, hogy nem viseli el hosszabb távon a kötöttségeket. Nem stabil, örök életű kapcsolatokra törekszik, kötetlen változatossághoz szokott, a tartós állapotokat nem bírja. Ideig-óráig tartó viszonyra viszont nem hajlandó elfecsérelni az energiáját. Ebből nem tud épülni, építkezni, fejlődni. Akit ő szerethetne, azt csupán az imádat szintjén lenne képes szeretni, s azok, akiket ő szeretne szeretni, most még számára elérhetetlenek, de reménykedik benne, hogy valamikor szerethető szeretők lesznek. Ez a valami a részéről nem is szerelem, hanem valamilyen áhítat-féle. Nagyon régen nem volt már szerelmes, legalább négy éve, és úgy érzi, rövid időn belül nem is lesz. Azt tanácsolja nekem, legyek tudatos. Megemlítette egyik barátját, aki már fél éve szerelmes belé, de ő nem viszonozza érzelmeit. Ennek a szerencsétlennek rengeteg csalódásban van része a nőkkel kapcsolatban, mégis megpróbál felülemelkedni rajtuk. Ne engedjek hát túláradó érzelmeimnek, hiszen nincs csúnyább látvány egy érzelgős férfinál. Különben is, lehet, hogy az egész élet puszta illúzió. Könnyen elképzelhető, hogy ő nincs is ott, ahol, az ő lénye nem is valóságos, csupán az érzékszerveim csalnak meg.
Megszólalt bennem a Gettólakó. Erről már hallottam – akadékoskodtam közbe – ha jól emlékszem, szenzualizmusnak hívták azt a filozófiai irányzatot, amely szerint minden csak érzékszerveink játéka, és ha meghalunk, vagy érzékeink felmondják a szolgálatot, a világ megszűnik létezni. Mivelhogy nincs is világ, csak mi vagyunk, azazhogy én, a többit pedig én alkottam meg a testrészeimmel. Virikó ugyan sohasem tanított ilyet, de a gimnáziumi tanárnő a szubjektív idealizmushoz sorolta ezt, és mint a marxizmus szempontjából nagyon elvetendő...
Irén, meg sem hallva, amit mondtam, szuggerálni kezdett, hogy inkább tárjak fel neki valamit, amit eddig még nem. Mélyen a szemembe nézett, nekem pedig fogalmam se volt, valójában mit is kellene kibányásznom. Azt már ugye mondtam, hogy szeretem, más meg nem jutott eszembe. Két percig csöndben ültünk egymás mellett, aztán felszólított, hogy érzékeljem a gondolatok áramlását, és aszerint válaszoljak. Még hülyébben néztem magam elé.
