Istenem, ebben az országban semmiről sem lehet írni, minden egyes kiejtett szónak rögtön jelentkezik a mellékhatása, kérdezd csak meg erről az orvosodat és a gyógyszerészedet (politikusodat és bértollnokát), a mellékhatás vagy ahogy tetszik, a melléhallás meghamisítja eredeti értelmét annak, amit mondtál, s utána már hiába kapálódzol ellene. Mikor átgondolom, miről kellene beszélnem a főiskolán töltött négy évemmel kapcsolatban, elborzadok: minden tilos, ami történt. Tilos volt meghallgatnom őket, tilos volt ellentmondanom, nem ellentmondanom, rokonszenveznem vagy ellenszenveznem velük. Tilos volt részt vennem ebben a négy évben. S egyáltalán, tilos a néphez tartozni, amely folyton ilyenekről beszél.
Milyenekről? Arról, hogy mi az igazság. Némelyek szerint persze az egész csak műbalhé. Hiszen sehol a világon nem létezik ez a fajta kategorizálás, hogy te népi vagy, te meg urbánus. Tiszta képletekben akar gondolkodni a magyar, ami nem illik a képbe, azt félredobom, meglátjuk, milyen szaga van az illetőnek, otthon becsomagolva vár az uzi, vagy a vasvella, attól függ, hagyományőrző félelmiségiről beszélünk vagy klónpártiról.
Erről tehát ne essék szó. Hiszen háttérbe szorít amúgyis mindent, szellemieket, lelkieket, testieket egyaránt. Magyarországon még a földönkívülieket is arról faggatnák, ha szerencsétlenségükre itt landolnának, melyik politikai táborhoz tartoznak. Merthogy ha a másikhoz, akkor már csak a fél ország megbecsült földönkívülijei lesznek.
Nem újkeletű jelenség ez. A művészek a trubadúrköltőktől kezdve a későromantikusokig az emberek egymás iránti szeretetét, az Isteni szeretetet és a szerelmet állították középpontba. Az avantgarde irányzatok a koncepcióval és a konstrukcióval helyettesítették be és kilúgoztak a művészetből mindenféle „szentimentális túlzást.” Ám az emberek alapvető lelki igénye megmaradt arra, hogy ha csak egy pillanatra is, de elrugaszkodjanak a Földtől. Az új modernista eszmék hirdetőinek, a kommunistáknak és a fasisztáknak csupán pótolniuk kellett a hiányt azzal, hogy közben visszájára fordították azt az érzést, amelyet addig az emberiség kiválóbbjai piedesztálra emeltek. Lelkesedést, mámort, feltétel nélküli elkötelezettséget csiholtak úgy, hogy ellenkezőképpen cselekedtek. Az egyszerű lelkek, ha már nem szerethetnek, gyűlölni akarnak, ez ugyanolyan extázist kiváltó érzés, mint a szerelem. Nem véletlen, hogy az Akarat diadalában a Führer szimbolikusan és valóságosan is egyesül népével egy orgazmust kiváltó, hatalmas szexuális aktus betetőzéseként a zárójelenetben. A gyűlölet bizonyos értelemben magasztos és emelkedett érzelem, persze csak azokat képes megtéveszteni, akik sohasem szerettek igazán semmit.
Miután leszereltem a katonaságtól, egy pillanatra elhittem, olyan idő érkezett el, melynek jegyében túllépünk a történelem hibáin és új korszakba lépünk. Idealistákká váltunk, mindannyian, hittünk benne, hogy minden megváltozik. 1989 folyamán az utolsó köveket is elhordták a kommunizmus építményéből. Nem is sejtettük, de felépítették belőlük a privatizátorok rózsadombi palotáit, akik aztán visszakullogtak a saját kis (dialektikus) materializmusukkal és az idealizmusnak lőttek.
1990 februárjában a következő sorokat írtam a naplómba: „Most már szinte lehetetlen lesz hazudni! Egyszerűen nem veszik be. A népet nem lehet örökké csitítgatni és mérsékletre inteni, mert hamar elveszti a türelmét. Ezentúl meg kell küzdeni a szavak hiteléért. A vörös farsang lejárta után senki sem díjazza az erőszakosságot, a középszerűséget, a törtetést és a csalást, mi egy nemesebb társadalomban szeretnénk élni. Az ország nagy várakozással tekint az első szabad választásokra, és azt reméli, az Új győzelme mindennapjainkra is hatással lesz.”
Akkor még nem volt semmi baj az elmeállapotommal, színjózanon vetettem papírra mindezt. Ilyen volt a korhangulat, ha mondjuk az 1948-as forradalom korszakváltó hangulatát idézem fel, akkor azt mondhatom, a lelkesedés és a feltétel nélküli önfeláldozás volt rá a jellemző. Ha az 1989-es „rendszerváltoztatgatást”, akkor azt, hogy az általános naivitás. ’48-ban nemes és jobbágy késznek mutatkozott az életét áldozni a függetlenségért, az „urak” lemondtak az ingyenmunkáról, a papság a tizedről, a pórok a jogos vagy jogtalan bosszúról. ’89-ben lemondtunk a saját részvételünkről, elfogadtuk, hogy felettünk és helyettünk alakítsák ki a köztársaság formáit.
Tehettünk volna-e mást? Talán, ha nincs egy médiaegyházunk, amely az eddigi egyházaknál sikeresebben közvetítette a valóságos uralkodó osztály nézeteit. Nem gondolom, hogy tudatosan akadályozták volna a világosság elterjedését. De vérükké vált a létező szockó világnézete, - nem is lehetett másképp, hisz ebben nőttek fel - , az a hivatalosan üres, álobjektív maszlag, amivel betöltötték az uralmuk nyomán támadt űrt. (>új maszlag) Számok, grafikonok, elemzések, táblázatok, össze-vissza hivatkozások Svájcra, Hollandiára, Skandináviára, olyan országokra, amelyek történelméhez, népéhez semmi közünk, és persze soha senkinek nem jut eszébe ellenőrizni a világba hazudott „adatok” hitelességét. A lényeget mindig elhallgatták. A forradalmi eszme tudományossá vált, és így sikeresebben működhetett. Akadtak szélsőségesek is, mint Che Guevara, de ez belefért. Az egykori uralkodó osztályoknak műveltsége volt, a kommunista nómenklatúrának „tudománya.”
Akár tudta, akár nem, aki részesült a hatalomból, azonos nyelven beszélt. A médiaegyház is ezt szajkózta, Kondisztán minden szeletét áthatotta az akadémiai ostobaság. Maradványai a főiskolán keserítették napjainkat. Tanárnak készültünk, de ha valaki a pedagógiai módszerek – s főleg annak gyakorlati oldala – iránt érdeklődött, jobban tette, ha a főiskola falain kívül kereste a megoldást. A végzetteknek a saját bőrükön kellett megtapasztalniuk, milyen egy pedagógiai kudarc, maguknak kellett megkeresniük rá a gyógyírt, és önerőből kellett energiát meríteniük a következő konfliktus megoldásához.
Ahány dilettáns oktató elfér egy vidéki főiskolán, annyi pályaelhagyóval több kerül ki a padokból. Ma már persze számolnak a jelenséggel, nem véletlenül képeznek annyi „felesleges embert.” Hiszen ha nem vérteződik fel az oktatandó gyermekek galádságaival szemben, az ő baja, legfeljebb otthagyja és majd csinálja más, olyan, akinek már választása sincs. Számtalan üres, semmitmondó előadás, elcsépelt mellébeszéléssel eltelt szeminárium részese lehettem a négy év alatt. Ezek közül a „módszertani” mesterkedések múlták leginkább alul még a száraz marxista jegyzetek színvonalát is. A módszerekről semmit sem tudtunk meg, néhány magát „haladó baloldalinak” valló volt marxista-leninista nehéz sorsáról annál többet, a téma alapjául szolgáló tankönyv a hatvanas-hetvenes években készült, tele elavult, azóta meghaladott nézetekkel. A legújabb eredményekről nem értesültünk, ami izgalmas lett volna talán számunkra is, azt gondosan elhallgatták előlünk.
(folyt. köv.)
