Remegő lábakkal, mint magyar futballisták nemzetközi vesszőfutás előtt, rányitottam az ajtót a lányra. Az ágyon feküdt, a nyikorgásra felkapta csinos kis fejét. A félhomályban, elcsukló hangommal küszködve suttogtam felé: „Irén, szerintem te voltál a legcsodálatosabb abban a darabban. Kollát minden szempontból eltörpült melletted. De ha akarod, leszámolok vele. Csak mondd azt, hogy haragszol rá.” Élénk kacaj volt a válasz szavaimra. De kisvártatva elkomorodott: „Kollát becsapott. Kihasznált, aztán eldobott, mint egy rongyot.” A mondat végén mintha hüppögést hallottam volna, ezért siettem megnyugtatni: „Semmilyen szempontból nem vagy rongy. De valamit be kell vallanom, én is becsaptalak.” „Te?? – csodálkozott el Irén.
No igen. Gettólakó nagyon jól tudta, az őszinteségi rohamok gyakran veszik le a lábukról a nőket. Belefogott hát: „Idegen tollakkal ékeskedtem, amikor azt a novellát felolvastam neked. Fickós írta, én csak megszereztem belőle egy példányt, mert igazi művésznek akartam látszani előtted.” Szívem árendása a hasát fogta nevettében. „Úgy hívják, hogy Fickós? Micsoda név ez?” „Igen. Nem méltó hozzá, a művészetnek és a tudománynak szentelte magát. A farkát meg levágta. Ezért nincs most itt. Viszont novellista lett.”
Irén úgy röhögött, hogy majdnem legurult az ágyról. Halkan és szolidan rávetettem magam a lányra, aki ezúttal, talán a rekeszizmok méltó megdolgozása miatt, nem fejtett ki ellenállást. Néhány perc múlva már maga sem bánta, hogy megengedte nekem ezt a luxust. Azon az éjszakán sutba dobta a szenzualista filozófiát, és egy pillanatig sem éreztem érzéki csalódást; meg hogy nincs ott, ahol van, nagyon is ott volt, és minden volt, csak nem csalódás.
De másnap már arra ébredtem, hogy „hideg szél rázza a széket.” Reggel nem nagyon kérdezősködtem, a reggel mindig kiábrándító, fantasztáknak és amerikai film-rajongóknak kockázatos időszak, jobbnak láttam, ha dolgom után nézek. Ám este szívem árendása ugyanúgy tévedésnek minősítette tegnapi kilengését, és ettől nem is tágított. Kétségbeesésemben bepakoltam a táskámba, és hazautaztam. Egy teljes hétig lebzseltem otthon, a Bűn és bűnhődést olvastam, másodszorra. Lépnem kellett volna boldogságom érdekében, de képtelennek éreztem magam bármilyen cselekvésre. Tépelődtem, és Oblomov módjára halogattam a döntést. Megfutamodtam, mint hágai ítélőszék az igazságszolgáltatás elől. (>zsarnok)
Mire visszamentem Szegedre, annak az éjszakának a varázsa már régen elmúlt. Irént feszélyezte, ami történt, így a régi baráti hanghoz sem térhettünk vissza. Be kellett látnom, lehetetlennek tűnik a kapcsolat. Felfüggesztettük a találkozókat, és a későbbiekben eltávolodtunk egymástól. Barátságunk is köddé foszlott.
Hamarosan a végzős évfolyamba léptem. El kellett gondolkodnom azon, vajon mivel töltsem el negyedik évemet a főiskolán. A művészettel kudarcot vallottam, és a női bástyák is erősnek bizonyultak. A túl kevés rés ellenére, életfilozófiám nem változott: „a nőkkel kell sodródni, majd ők mutatják az utat.” Akkortájt sűrűn találkoztam Gordon másik tanítványával, Xenával, alias Kurucz Beátával. Évfolyamtársak voltunk, együtt jártunk angolra, s néha együtt ebédeltünk egy olcsó menzán. A szabadszájú és rendkívül közvetlen Xena nem nagyon válogatott a férfiak között, némelyek ezt felrótták neki, de engem nem zavart különösebben.
Xena büszkén újságolta, hogy anarchistákkal töltötte a nyarat. Budapest közelében lakott ő is, itt tevékenykedett a Budapesti Anarchista Csoport. A kilencvenes évek elején még bővelkedtünk önjelölt prófétákban, szellemi mozgalmakban és független gondolatokban. Mindenki kereste a helyét, kíváncsian fordult az új dolgok felé. Széles körben elterjedt az a hallatlan értelmiségi módszer, hogy egy jelenséget több oldalról is megvizsgáljunk. Érdeklődésem nem számított szokatlannak. Úgy tűnt, a negyedik év felhasználásának egyik lehetséges módja, hogy felcsapjak anarchistának.
Igazán nem nagy áldozat, - latolgattam – ha kéthetente egy kicsit meghosszabbítom pesti hétvégéimet az anarchista gyűlés miatt. Így legalább lesz értelme hazautazni. Idővel talán szervezek egy sejtet Szegeden, a radikális újságírókhoz csatlakozom, és mindenkit jól agyagba döngölök. Ez se hülyébb eltöltése az életemnek, mintha tanárnak mennék. Ráadásul az sokkal nehezebb, hiszen fel kell építeni valamit, valami ellenére. Az emberiség okosabbik része pedig már rég rájött, hogy rombolni sokkal könnyebb, mint építeni. Nemhiába ez a trendi.
Az anarchisták egy lerobbant szakszervezeti házban tartották összejöveteleiket, Angyalföld „munkások lakta” részén. A házat egy udvar választotta el a nép tornácos (szegény)sorházától. A dosztojevszkiji idillbe illő környezet inspirálólag hatott rám. Itt küzdenek hát a jobbak a jobb jövőért! S akkor még nem beszéltem arról, hogy az anarchisták előtt a feministák „léptek fel,” tehát egy-egy alkalomra elegendő vitatkoznivaló akadt.
Mindössze hétszer lábatlankodtam anarchistáéknál, utolsó két látogatásom ebből inkább Xenának köszönhető. Hamar rájuk untam. Milyen anarchisták azok, akik nem csinálnak semmit? Magyar anarchisták. A legkomolyabb tettük ahhoz fűződött, hogy megzavarták egy beteg miniszterelnök beszédét, amikor rabruhában beálltak a hívei közé. De még ezt a rabruhát is sokan pizsamának nézték.
Vezetőjük egy valóban művelt és tehetséges radikális újságíró volt, aki mostanában az „ifjú” Bush hivatásos hírmagyarázójaként tevékenykedik. Nem azért mondom, mintha bántana, hiszen mindenki változhat. Magyarországon az elmúlt húsz évben az emberek átlagosan kétszer cserélték ki teljesen politikai nézeteiket. (Ha ez így megy tovább, nagy meglepetésekre számíthatunk még.)
A másik, talán feltünőbb hiányosságként azt említeném, hogy a jelenlévő tíz-tizenöt lázadó közt talán én voltam az egyetlen, aki látott már életében munkást. Jellegzetes értelmiségiként jellegzetesen értelmiségi módon közelítették meg a kérdéseket, ezért aztán nem is értették, miről van szó. Számukra az anarchizmus a mindennel való szembenállást jelentette. Erről tanúskodott az újságjuk is.
Szörnyű cikkek jelentek meg abban az újságban. Olyasmikről írtak, hogy a magyarságnak túl kevés volt Trianon, többet kellett volna elvenni, hogy a modern művészet egy rakás szar, az egyház terrorista szervezet, a pápa bűnöző. „Értekezéseikben” többek közt azt fejtegették, a család növeli a társadalmi különbségeket és belepofozza az egyént a társadalom embertelen rendjébe. Más helyütt úgy nyilatkoztak, „aki leragad a saját népénél, úgy fog meghalni, hogy előtte elfelejtett élni,” és „sok gyereket vállalni eszméletlen felelőtlenség, elsősorban a gyerekkel, azután a Természettel szemben.” (>gyalázópacsirták)
Xena is érezte, hogy valahol sántít a dolog. A spanyol polgárháborúban állítólag hárommillió anarchista küzdött, nagyságrendekkel több, mint amennyi kommunista. Ha a pesti elmélkedőkön múlik, harmincan se lettek volna. Mint ahogy Magyarországon ma már nincsenek is. Xena azonban az alapvető elvekkel egyetértett, csak az emberanyagot hibáztatta. Szerinte az ember boldogságra termett, csupán merev előírások és szabályok akadályozzák a tökéletes állapot elérésében. A korlátlan szabadság viszont minden problémát megold, hiszen megszűnik minden kötöttség.
„Dosztojevszkij azt írta, az embereknek énekelniük és táncolniuk kellene egész nap. Vajon miért nem táncolnak és énekelnek az emberek egész nap? Ki teszi ezt velünk? Miért korlátoznak minket? Minek a nevében? Miért nem élhetünk a vágyaink szerint?”
Ami engem illet, elsősorban a szabad szerelem kérdésére koncentráltam. Xena és társaik a fiatal férfiak reménységeit testesítik meg. Feleség bárkiből lehet, de szerető csak az igazán önzetlen és tiszta nőkből válhat. Legfőbb erényük, ha sohasem nyújtják be a számlát.
A zagyvaságok mérhetetlen mennyiségben való beszippantása, hogy úgy mondjam, életkori sajátosság, ám idővel megtanulunk nevetni egykori önmagunkon. A demokrácia sokszínűségéhez hozzátartozik, hogy a nevetséges gondolatoknak is meg kell jelenniük. Nem a politikai pribékek feladata a tisztogatás. A különféle eszmék röhejfokát feltárni a magamfajta semmihasznák dolga. Hiszen ezért tartanak minket.
Különben is, a politika csupa illúzió. Illúziókkal való játék, ha valaki ennek alakításáról gondolkodik. A politika egy tévéműsor lett a sok közül. Szemünk előtt zajlik, de nem szólhatunk bele. Hiszen tudjuk, a reality show szereplőire is szavazhatunk, ám valójában nem tőlünk függ, ki lesz a nyertes. (>reality)
’93-ban még nem láthattuk kristálytisztán, mit mér ránk a demokrácia. Azt hittük, valóban sokszínű világ vár ránk. Emlékszem, egy híres szociopata egy konferencián rámutatott a közelben feketéllő anarchistákra, és azt mondta: Európában vagyunk. Európában ugyanis az újbalosok, autonómok, zöldek és mindenféle másként gondolkodók természetes részei a közéletnek. Ha nálunk is így van, a Nyugat fényeskedik nekünk, magyarázta a híres szociopata.
