A két vezető tanár eleinte csak feszengett a helyén, tekintetükkel részvétet igyekeztek kifejezni, ám nem hagytam abba magánjeremiádom sorolását, mester voltam én ebben, az önelemzéshez értettem a legjobban a világon. Ha ők ezt nem tudták, lelkük rajta. Nyilvánvalóan azt hitték, színes reményeim és rózsaszín elképzeléseim vannak magammal kapcsolatban, amit most romba döntöttek. De nem tudtak meglepni, nemzedékem legjobbjai jól felkészült ön- és világgyűlölőként edzették magukat az életre. Nem ringattuk semmilyen illúzióba magunkat, ettől alaposan elvette a kedvünk a körülöttünk lévő világ „szocialista embertípusa”. Így hát vallomást tettem, és az igazgatónő arcán hamarosan megjelent egy torz fintor, olyan, mint amikor saját hányadékában fetrengő részegre néz az ember. A tanítónő döbbenten meredt maga elé, fegyelmezetten, mégis bénultan ült a helyén, mint akinek a gyomra háborog, de kénytelen maradni. Menekültek volna, a szoba távoli pontjait kutatták kétségbeesetten, én azonban nem törődtem velük, vallottam élvezettel és kéjjel. Igen, úgy vélem, undorodva hallgatták végig az önkritikus perceket, és alig várták, hogy túl legyenek rajta. (De hát ők mondták mindig: Elvtársak, gyakoroljunk önkritikát!”) Midőn véget ért a kínos hatszemközt, csak annyit jegyeztek meg, próbáljam meg összeszedni magam, és két hét múlva visszatérünk a kérdésre. Nem mertek félbeszakítani, végigülték azt a fél órát, melynek végeztével szomorúan állapíthatták meg, a világon senkit sem érdekel áldozatos hivatásuk és az élet viharáról szóló magvas bölcsességeik.
Két hét múlva azonban nem kaptam össze magam, hanem bejelentettem távozásom, azt hazudtam, hogy maszek kőműves mellé megyek jól keresni, hogy miért pont ezt, nem tudom, talán a tradicionális proletáröntudat súgta nekem. Valójában könyvesbolti eladóként helyezkedtem el. Keveset fizettek, ezért otthon megkaptam, hogy „szerencsétlen idióta” vagyok, aki csak sodródik az életben (honnan ismerős ez?). De talán soha nem voltam olyan boldog, mint ebben a fél évben.
A bolt a nagykereskedelmet szolgálta, vagyis egyfajta elosztóhely volt, különféle cégek terjesztőit láttuk el. Korábban még működött az a rendszer, hogy a vállalatok, gyárak dolgozói megbízott könyvesnél rendelhették meg a különféle új kiadványokat, aki így a munkahelyre vitte a kultúrát. Valóban értékes könyvek jutottak el az emberekhez, csak nagy ritkán fedezhettem fel bennük bulvárt vagy szemetet, aktuálpolitikai mocskot, ma már nem így lenne, ha egyáltalán lennének ilyen terjesztők. El kell ismerni, a könyvkiadás s egyáltalán a könyvekkel, a kulturális termékekkel való bánásmód sokkal különb volt, mint a mai kapitalizmuskori, erről az egyről tudták, kikre kell bízni, nem úgy, mint most. A félszabadság ellenére majdnem teljesen meg lehetett ismerni az országot és népét. Feltéve, ha valakit érdekelt, hol él… Mert engem mindig zavart, hogy csak kevesen vették a fáradságot Magyarország, a magyar kultúra felfedezéséhez. Az ilyeneket persze gyanúsaknak tartották, de ha valakinek ehhez hasonló furcsa hobbira támadt kedve, nem háborgatták.
Korlátozott nyitva tartással egyéni vásárlókat is kiszolgáltunk, de munkaidőm nagy része könyvek válogatásával és a raktárban való olvasással telt. Mi mindent ismerhettem meg ott, amely a gimnáziumi magyartanításból kimaradt! Gelléri, Hamvas, Szentkuthy, Esterházy, Juhász, Weöres, Krasznahorkai, Konrád, Temesi, Hajnóczy, Bólya... A Kádár-korszak utolsó klasszikus évét írtuk, 1988-at, már a tiltott gyümölcsökhöz is hozzá lehetett jutni, de még hittük, a másik, a küszöbön álló világban – amelyről már sokan sejtették, hogy megfogant – fontos lesz az emberi szó. Nem így lett, s valószínűleg ebben éppen olyan arányban játszott közre a tudatosság, mint a nemtörődömség.
Hisz Shakespeare is megmondta, a tűnődő ember veszélyes. Nem hadra fogható, nem irányítható, nem kenyere az erőszak, a robot, a könyöklés. Az olvasás anyagi csődhöz vezet, a polgáremberek méltán ódzkodnak tőle. Miközben a kultúra hanyatlását siratják, félik, hogy egy nap hátrányba kerülnek azért, mert túl kifinomultak. Pénzt nem adnak ki könyvre, inkább dühöngenek egy sort a tévéműsorok aljasságán. Nem veszik tudomásul, a tévé nem adhat mást, csak ami természete. Hangoztatják, hogy „csak a kultúránkkal léphetünk be Európába”, de otthon nótákat, műdalokat hallgatnak igazi népzene, Bartók és Kodály helyett.
Aki sokat dolgozik, nem ér rá olvasni. Aki ráér olvasni, az nem dolgozik sokat. Mibűl lesz akkor gyarapodás? Nem korszerű elmét pallérozni. Ma azt kívánja a társadalom érdeke, hogy ne a könyv tapadjon a kézhez, hanem az enyv. (>olvasó)
Régi és új kötetek egyaránt sorakoztak a polcokon, remekül lehetett búvárkodni. Magyarország eltitkoltsága alól egy pillanatnyi feloldozást nyertünk, már beszélhettünk a valós társadalmi kérdésekről, de még nem tematizálta kedve szerint az országot a bulvárszenny. Az „avatatlan szemek” elől elrejtett hazánk megmutatta magát úgy, ahogy előtte és utána sem. Azóta még legtapasztaltabb médiarókák sem tudják elérni, hogy Magyarország sorskérdéseiről bárki is szóljon, gondolkodjon, vitatkozzon. Annak idején, '88-'89 folyamán viszont természetes volt. Álmodozhattunk arról, milyen országban akarunk élni – két évig! Ma kizárólag ideológiai harcok kötik le az értelmiséget, az istenadta népnek pedig odalökik a sorozatokat és a realityt.
Az újságok, a magazinok az elhazudott valóságról szóltak, s minden szellemi ember abban a hitben élt, hogy majd közösen találjuk ki új hazánkat, a felülről irányító uralomnak vége. Nem így történt. Ki gondolta volna akkor, hisz oly sok tehetséges ember bukkant fel a mélyből. Aki aztán mégis a mélyben maradt, vagy sikeres vállalkozó lett, és eszébe se jutott a többi ember.
