Nem festem le költői színekkel, milyen három hónap következett, mert „szó nincs rá, csak képzelet”, ahogy a dal mondja, s talán untatnám is vele Önöket. Mindig meglepett valami aprósággal, hol egy nagy csokor rózsával állított be, hol egy kedvenc énekesnőm lemezét ajándékozta nekem, miután ravaszul kipuhatolta, mire van épp legnagyobb szükségem. Maga volt a megtestesült kedvesség. A legjobban az esett, amikor megvette azt az arany nyakláncot, melynek medalionjában egy kis zöld smaragd ékeskedett (a zöld a kedvenc színem). Ez a nem mindennapi figyelmesség szinte lekenyerezett. Gyanútlanul átadtam magam az érzésnek, mely egyre jobban bekerített. Nem számított, hogy nincs humora, mikor a vacsorák így is jó hangulatban teltek el, s az sem, hogy nagyon gyors az ágyban, mikor bókjai felébresztették nőiességemet és simogatása kellemesen borzongatott. Arra gondoltam, idővel csiszolódik és alkalmazkodik az én stílusomhoz, tempómhoz, életfelfogásomhoz. Áprilisban együtt tervezgettük, hogy befizetjük magunkat egy spanyolországi körutazásra, és én tudtam, komolyan gondolja kapcsolatunkat. Szemeim előtt megjelent a jövő, s őszintén szólva rendkívül reménytelinek látszott.
De ekkor váratlanul egy megrázó élmény kizökkentett nyugodt lelkiállapotomból, s mint egy vihar, kidöntötte bennem a szerelem szilárd talpazatát. Még ilyenkor is költői vagyok, pedig az esemény felettébb prózai, de hát nem tagadhatom meg önmagam. Valószínűleg Önök átkozódva fakadnának ki, s nem átallanának keményebbnél keményebb szavakat használni, de én képtelen vagyok erre. Nem tehetek róla, ilyennek születtem. Talán épp a szelíd természetemre fizetek rá unos-untalan.
Egy nap mosáshoz készülődtem, s válogattam szét a ruhákat, közben pedig fél szemmel a tévére sandítottam. Igazán véletlen, hogy egy kereskedelmi adó riportfilmjeit néztem, hiszen házimunkához inkább rádiót szoktam hallgatni. De ez részletkérdés, csak azért jegyzem meg, hogy lássák, milyen véletleneken múlik egy ember élete. Az egyik riport a testüket áruba bocsájtó nőkről szólt. A téma miatt figyelmesebben néztem a képernyőre, hiszen sajnáltam azokat a szegény nőket, akikre ilyen szerepet szabott a sors. Lám, lám, nem számolnak a következményekkel, csak a pénz, a talmi csillogás vonzza felelőtlenül őket, ahelyett, hogy az értékek felé fordulnának, s az lesz a vége, hogy egy szemétdombra hajítják a tetemüket. Okosabbak is lehetnének. Ennek persze azok a férfiak az okai, akik pénzért vásárolják a szerelmet, akiknek szükségük van ilyen üres és léha szórakozásra. Milyen beteg, perverz, patológiás személyiségük lehet ezeknek! S lefogadom bármibe, hogy legtöbbjüket feleség és szerető várja otthon, aki mit sem sejt gyáva üzelmeikről.
S akkor észrevettem őt, Zoltánt, amint Audijából kikönyökölve tárgyal a kocsisoron egy szőkített nővel, akinek a fél melle kilátszott a szűk dresszből. A kamera csak egy pillanatra mutatta őket, de minden kétséget kizáróan őt kapták lencsevégre! Akkor hirtelen meggyűlöltem őt is, meg az ukrán és magyar cicusokat is, de még a feszes dresszeket és a kocsisort is. Az emberiség szemétje gyűlt ott össze, és szerelmem tárgya köztük volt! Alkudozott valami cédával, miközben én mostam a koszos cuccait és salátát készítettem neki estére! Ha azt mondom, hogy csalódottabb voltam, mint az a kurva, akinek stricije elszedte az összes pénzét, még finoman fogalmaztam. Életemben nem estem még ennyire pofára.
De azért úgy fogadtam a fiatalurat, mintha mi sem történt volna. Mosolyogtam, mikor megérkezett, szó nélkül tettem elé a salátástálat, megkérdeztem, ízlik-e a vacsora, s a kétszínű még meg is dicsérte kezem munkáját. Olyan gyengéden szorította meg karomat, és olyan érzéssel ölelt át, mintha egész nap csak rajtam járt volna az esze, mintha mostanáig csak erre a percre várt volna. Kedvem lett volna felordítani vagy felkapni védekezésül az asztalon lévő kést, és váratlanul szembefordulva vele az arcába vágni az igazságot. Ehelyett hűvösen kibontakoztam öleléséből, és fáradtságra hivatkozva a karosszékbe vetettem magam. Ekkor ő már látta, hogy komoly baj van, s tovább nem mert közeledésével zavarni. Jól tette, mert én készültem támadásra, s ilyenkor jobb, ha nem ingerel. Kérdésemre, hogy hol volt délután, csak sablonos válaszokat adott, s rögtön megpróbálta másra terelni a szót. Ha hagytam volna! Szembesítettem a tényekkel: elmondtam, mit láttam a tévében, s azt is, mi a véleményem az ilyen pasikról, akik kihasználják a nők kiszolgáltatott helyzetét. Másképp reagált erre, mint számítottam! Azt hittem, vérbeli macsóként "rendreutasít, és úgy minősít, mintha csak egyik tagja lennék széles háremének", aki egyátalán nem fontos neki. Ehelyett összeomlott, s arra hivatkozott, hogy egy férfinak szüksége van változatosságra, akkor szokott rá a kocsisor látogatására, amikor egyedül volt, s most nem tud megszabadulni a vágytól, hogy mindig új és új női testeket lásson maga előtt, de ha segítek rajta, minden megváltozik. Persze nem sejthette, hogy számomra nincs taszítóbb látvány, mint mikor egy férfi így esedezik, s elvesztve minden önfegyelmét és férfiasságát, görcsösen kapaszkodik egy nálánál gyengébb nőbe! Hol van ilyenkor az önbecsülés, a szilárdság? Még jobban megundorodtam tőle, hogy megismertem gyenge jellemét: Felszólítottam, hogy távozzon, egy ilyen alaknak mellettem helye nincs!
