Hanem egy-két nap múlva egy kicsit megbántam, hogy hirtelen felindulásomban kidobtam Zoltánt. Egyedül maradtam! Tudják, hogy mit jelent ez egy nő számára, ha egy pillanatig is, de belém fészkelte magát a gondolat, egy fél évig vagy talán egy évig nem jön senki, aki megfelel az én igényeimnek, s milyen kínos lesz ez a barátnőim körében! Nem vár senki a fitness-club előtt, hogy hazafuvarozhasson, nem áraszt el senki a bókjaival, ha az új estélyimben jelenek meg a partin, és nincs, aki kihámoz belőle éjszaka. Nem igazság, hogy ez pont velem történik meg! A pszichológusom hiába értette meg velem, hogy ettől én még nem leszek semmivel sem értéktelenebb, valahogy mégsem tudtam megnyugodni. Csak egy megcsalt nő voltam a sok közül, s előttem hányan, de hányan eljátszották már e dicstelen szerepet. Nem tudtam megbocsájtani annak a szemétnek és tudat alatt magamnak sem.
Tudtam, hogy nem mehet így tovább. Ha így folytatom, előbb-utóbb felőrlöm magam. Kemény leckét kaptam, s levontam a tanulságot, hogy nem mind arany, ami fénylik, s a férfiak között egyik kutya, másik eb. Kígyót melengettem a keblemen, de megfogadtam, hogy nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba. Zoltán még felhívott, de miután mindannyiszor elküldtem őt melegebb éghajlatra, lassan leszokott erről a rossz szokásáról. Nyugodt, ám egyhangú hónapok következtek. Esténként kivettem egy-egy szerelmes filmet a közeli videotékából, s néha alaposan kisírtam magam rajta, de mind kevesebb dolog emlékeztetett Zoltánra. Csak akkor zökkentem ki ebből az állapotból, amikor barátnőim figyelmeztettek: a régi, életvidám Detty már a múlté, ki kell mozdulnom csigaházamból, különben elpazarlom legszebb fiatal éveimet. Ez pedig természet elleni vétek lenne.
Meghívtak egy partira, ahol csupa befolyásos ember adta egymásnak a kilincset. Hamarosan megismerkedtem egy magas, szőke fiatalemberrel, aki felajánlotta, hogy hazavisz a Roverján. Kiderült róla, hogy menő ügyvéd, és a belvárosban irodát tart fenn. Ezúttal elővigyázatos voltam, utánanéztem viselt dolgainak, a barátait tapintatosan kifaggattam a nőügyeiről, még az Internetes honlapját is megvizsgáltam. Úgy látszik, nem kedveli a kurvákat, ám egy nőnek természetesen minden lehetőségre fel kell készülnie. Hátha a titkárnőjével hetyeg az irodában! Erre gondolva – nem kis költségek árán – egy magánnyomozóval poloskát helyeztettem el a szobájában és a titkárnője irodájában. Így minden percét figyelemmel kísérhetem. Ha pedig még egyszer előfordul velem az, hogy a szemem láttára bukik le, hát az Isten irgalmazzon neki! Erre az esetre a „végső megoldást” tartogatom: beszereztem egy borotvaéles svájci vadászkést, mely pillanatok alatt, szinte észrevétlenül megfosztja férfiasságától hűtlen páromat. Nincs többé sírás-rívás, csak gyors megoldás: mihelyt megtudom a titkot, elvágom a probléma fonalát, csak odalopódzom az ágyához, és: nyissz! No de egyelőre nem filozofálok ezen, hiszen minden a legteljesebb rendben, s csupán a biztonság érzetemet növeli, hogy felkészültem a legrosszabbra is. Akárhogy is, ez egy stabil kapcsolat lesz.
Most úgy érzem, újra szerelmes vagyok, s nem halványíthatja el semmi az érzéseimet. Újra tavasz virul, virágoznak a cseresznyefák, a levegő megfrissül, s mindez eltölt reménnyel és bizakodással. Én színekben, vágyakban, ösztönökben és hangulatokban gondolkodom. Sokszor filozofáltam már azon, milyen színű a boldogság? Megpróbáltam elképzelni barnának, ahogy a melankolikusok, rőtvörösnek, ahogy a szeximádók próbálják lefesteni, de a határozott véleményem az, hogy a boldogságot élénk színekben lehet megjeleníteni. Olyan, mint egy jól gondozott kert, ahol a szabadon nőtt fű és az apró cserjék zöldje mellett megtalálható a fák virágának fehérje és a lila ákác, az ágyasokban pedig a piros tulipán és a sárga szegfű. S ha jól gondozzuk kertjeinket, miénk lehet a legnagyobb jutalom: egy vidéki házacska kutyával és három gyerekkel. No meg egy szerető férj. Mi lehetünk a királynők e színekben pompázó világban. Elvégre minden nőnek ez az álma, vagy nem?
