Ugye ismerik azt az érzést, amikor az égvilágon semmi sincs a kedvünkre, az étel ízetlen, munkatársaink undokok, úgy érezzük, hogy az élet kilátástalan és az árak megfizethetetlenül magasak, s ilyenkor még kedvenc barátnőnk pletykáira sem vagyunk kíváncsiak. Órákig nézzük a kirakatban a régóta kiszemelt nercbundát, sóváran álldogálunk az utazási iroda plakátjai előtt, s közben odaképzeljük magunkat egy Fülöp-szigeteki strand homokjára. Magányosak vagyunk? Lehet. De ugyanazzal a képzelőerővel, mellyel odavarázsoltuk napbarnított testünket a bennszülött férfiak közé, ugyanazzal a pesti csúcsforgalomban, az összetorlódott embertömeg középpontjában is nyugtatgathatjuk idegeinket. Csak körül kell néznünk.
Hisz közeleg a tavasz, a meggyfák virágoznak, a természet feléled, a madarak csivitelnek. A tavasz sajátos illatai és színei lassan minket is hatalmukba kerítenek. Én ilyenkor legszívesebben egy parkban üldögélnék, és verseket írnék egy fehér papírlapra. De hát mikor van erre egy nőnek ideje? Pedig a tavasz maga a költészet. Talán az örökkévalóság kacsint ránk egy lomb mögül, de legalábbis az örök körforgás. Gondoljunk mindig erre a szürke és kemény hétköznapokon.
Az én történetem is ilyen. Ha a fantázia segítségével nem győztem volna le önmagam, ma talán egy idegszanatórium gondozottja lennék. Mert hiába erős a szív és hideg a fej, ha a kellő pillanatban elveszítjük a lélekjelenlétünket, és a tehetetlenség mocsarába merülünk, a mélység lehúz bennünket, s menthetetlenül elveszünk. Ismerek olyan nőket, akik egy ilyen erős megrázkódtatás hatására a züllés bugyraiban merültek el, s még azt a képességüket is elvesztették, hogy jó partit szerezzenek maguknak. Inkább nem is mondom el, hol kötnek ki az ilyenek.
Minden úgy indult, akár a mesében. Meghívtak egy partira, ahol csupa befolyásos ember adta egymásnak a kilincset. Álomszerű volt az egész. Elegáns párok, nyakkendős urak szálltak ki Porschékból, Audikból, Alfa Rómeókból. Barátnőmmel együtt megbújtunk egy félreeső sarokban és szerényen szorongattuk gines poharunkat. Nevetgéltünk, viccelődtünk egymással. Egyszer csak odalépett hozzánk egy jóképű, magas fiatalember. Zoltánnak hívták, neve számomra határozott, erős csengésű volt. Megdicsérte a ruhámat és a frizurámat, pedig semmi különleges nem volt rajtam, hosszú szőke hajam a vállamra omlott, a végét bedaueroltattam, a göndör fürtök ugyanis meglévő művészi hajlamaimra utaltak, fekete szoknyám combközépig ért, formás lábaimat szabadon hagyva. Csinos lehettem, de nem engem választottak volna a bál királynőjének a sok felékszerezett dáma közt. Mégis én tűntem fel neki, később azt mondta, azért, mert a sok hamis csillogás közül az én fényem volt az igazi. Mint minden régi vágású úriember, ő is remekül értett a bókoláshoz. Hogyne hittem volna neki?
Kiderült róla, hogy menő ügyvéd. A belvárosban dolgozik, és sok ismert személyiség fordult már hozzá ügyfélként. Hihetetlennek látszott, de nőtlen. Miközben Audijával suhantunk haza, elmesélte, miért nem házasodott még meg: nem mert megbízni egy nőben sem, félt csalfaságuktól, szeszélyességüktől, változó szenvedélyeiktől. Valójában olyan nőt keresett egész életében, akire stabil pontként számíthat, s aki nemcsak csinos, de minden tekintetben megbízható is. Remegve mondtam el saját tapasztalataimat; egy nagy csalódás, egy hároméves kapcsolat tönkremenetele után álltam akkoriban talpra, s már jó ideje kapaszkodót, támaszt kerestem a férfiakban, de hiába. Fél éve nem volt senkim: vallottam be. Miközben feltártuk egymásnak titkainkat, pillantásunk gyakran összetalálkozott; s bár neki a vezetésre is figyelnie kellett, láthatólag többet foglalkozott velem, lopva keresztbetett lábaimra is le-lepillantott, de mikor szemébe néztem, elkapta a tekintetét. A lakásomhoz értünk, s megpróbált megcsókolni, de én nem hagytam. Emlékeztettem fennkölt szavaira, s ő szemét lesütve bocsánatot kért. Mámoros fejjel, nagyokat sóhajtva lifteztem fel a hetedik emeletre. A nénike, aki velem együtt szállt be a liftbe, nagyon megnézett magának, de én ügyet se vetettem rá. Határtalan boldogságérzet fogott el.
