Érettségi után sikertelenül felvételiztem egy vidéki város Ho Si Minhről elnevezett főiskolájára. A vietnami katonacsászárról még az ott tanító tanárok is csak annyit tudtak, hogy véget vetett a saigoni szép napoknak, az amerikaiak, franciák és angolok szabad paráználkodásának. Ám az ő neve –paradox módon- számomra a fejlődést, az előrelépést jelenthette volna. A reményt, hogy kitörhetek az otthoni környezetből.
Nem szeretnék belebonyolódni a részletekbe, mégis érdemes kitérnem a felvételire, mert tanulságos. A történelem szóbelin buktam el, addig kedvezően alakult minden. A magyar feudális állam kialakulását húztam, ma ezt úgy mondanánk magyarul, hogy Szent István államalapítását. A felvételi bizottság is abból indult ki, amiből mindenki, hogy történelmünk e szeletét illik ismerni. De nem volt ilyen egyszerű a helyzet. A gimnázium első osztályában használatos, hivatalos történelemkönyv szőrmentén bánt első királyunkkal. Nem szerették ezt a korszakot. A legutolsó leckében tárgyalták, sok szemelvénnyel, fukarkodva a tényekkel és az adatokkal. Június elején került sorra, a vakációs hangulat kialakulásának kezdetén. A létezőszocialista oktatásügyiek Szent Istvánt áldozatul dobták a hőségnek és az előszezonnak.
Ráadásul az én könyvem utolsó két oldala hiányzott, mivel a sok forgatástól elrongyolódott a borító, majd az államalapítás végével együtt levált és elveszett. Tényleg így történt! Történelemből mindig stréber voltam. Ma is sok bajom származik abból, hogy nem vagyok hajlandó elfelejteni a történelmet.
Ám a többieknek sem szűrődhetett át sokkal több a nagy király harcából, mint hogy „véres kézzel” leverte a törzsfőket. Persze nem lett volna mindegy, hogy Magyarország érdekében vagy Magyarország ellenében ontotta a vért, mint tette azt egy másik történelmi személyiség, de amannak véres tetteiről még csak sejtelmünk se volt. S ugyan miért ismertük volna jobban Szent István politikai erényeit a Ho Si Minhek, a Che Guevarák korában?
Munkát kellett találnom. Egy évet biztosan ki kellett hagynom. Hogyan tehettem volna meg, hogy ne dolgozzam? Az én köreimben ez nem volt szokás. Persze ha egy évig fanatikusan tanulok, bárhová felvehettek volna, esetleg olyan helyre is, amely olyan diplomát ad a kezembe, amiből meg tudok élni. De szokatlan – egyenesen elfogadhatatlan – lépés lett volna részemről, ha megpróbálom a nagy cél érdekében feláldozni a kicsiket. Négy vagy hatórás állást akkor is csak protekcióval lehetett találni, nyolcórás munka mellett viszont lehetetlen volt úgy felkészülni, hogy bármilyen kockázatot vállaljon az ember. Maradt a nemzeti napszámosképző. A közismert hátrányok miatt a magamfajta elsőgenerációsnak nagyobb szakadékot kellett átugornia, mint másnak.
Egy gazdag elitfitől ma sem kérdezi senki, miért nem megy el dolgozni. Ha egész nap furikázik, nőzik, sportol, játékgépezik, senki sem érdeklődik, miből telik rá, hisz megteheti. De ha valaki arra hivatkozik, hogy festeni szeretne, könyvet ír vagy zenét szerez, ezért nem helyezkedik el, könnyelmű naplopónak tartják. „Kitalál valamit, mert nem akar dolgozni” – mondják, és megvetően elhúzzák a szájukat. Akinek bőven van pénze, naphosszat henyélhet, s az ilyenek még csak unalomból sem szánják rá magukat valamilyen hasznos társadalmi tevékenységre, jótékonysági munkára vagy civil ügyre. Mégis a lábuk előtt hever az egész ország, és mindenki azt lesi, mikor esik le tőlük egy kis sarzsi.
Milyen célt szolgált a létező szocializmus „munkaimádata”? A „munka” csodaszava sok minden más egyéb, szellemi, spirituális, emberi igény elfedésére volt alkalmas. Pótolt mindent. A gondolkodás, az önépítés, a szellemi utak megtalálásának hiányát is elfedte. Hol élünk? Hol a hazánk? Mire valók vagyunk a világon? Mi értelme van a létezésemnek? Dolgozz, ne gondolkodj. Dolgozz, van min piszmognod. Megkapod érte a béred, nem? Telik belőle a nyomorúságos életed eltengetésére. Megeheted a pörköltedet, felhajthatod a sörödet, viheted belőle az istenverte családodat a Balatonra, és ha úgy alakul, elkaphatod Erzsikét a bérelszámolásról. De ennél többről ne álmodozz.
Senkinek sem tűnt fel, hogy helyettünk gondolkodásért milyen nagy árat fizetett az ország. Rosszkedvű emberek tömegei indultak nap mint nap korán reggel a fekete vonatok vagy a kiöregedett, zörgő buszok felé, döcögtek rossz minőségű utakon, hogy megrokkant, sivár gyárakban, üzemekben olyan munkát végezzenek, amely jóval alatta marad képességeiknek. Nehéz, alantas, fárasztó és unalmas tevékenységeikbe belefásulva elhitték, hogy ez az élet. Elhitték, hogy ennyire képesek. Nem akarták kiemelni őket, ó nem! Alacsony képzettségük nagyon is megfelelt a vezetőknek. Maguk sem tudtak többet, maguk is csak a magyar nótáig, a kabaréig, a disznó viccekig jutottak el. Hogyan gondolhattak volna arra, hogy van ennél több?
A modern világ pedig – már csak önerejétől is – tovább fejlődött és egészen maga mögött hagyta a mi úgynevezett népi demokráciánkat. Hisz választhatták a jót és választhatták a rosszat is. De nem is a választás a kulcsszó, hanem az, hogy sohasem elégedtek meg a sorsukkal. Nem oktatták ki őket nap mint nap, hogy csak legyenek elégedettek, „haladunk előre, lassan, valahogy.” A mi társadalmunkban ma is erre nevelik az embereket. Eszükbe sem jut, hogy létezik ennél egy magasabb cél: a boldogság. „Megtalálom a számításomat.” – hallottuk a munkásbeszámolókból. Az elégedett és jóllakott ember szinte veszélyeztetve érzi magát a boldogságra törekvőktől. Aki változtatni akar, annak fejét veszik. Félnek tőle, ezért rácsődítik a többieket. Féljetek tőle ti is!
Marxnál úgy tanultuk, a munka emberi szükséglet. A vágyott kommunizmus időszakában, ahol mindenki a szükségletei szerint vesz el a javakból, senki sem a pénzért dolgozik, hanem a munka öröméért. No, ebben (is) nagyot tévedett az öreg. Nem milliók, hanem milliárdok álma a Földön, hogy minél előbb letehessék a lantot, és teljes valójukban szentelhessék magukat a reklámcsatornáknak. Nem véletlenül hívják a munkát munkának, nem pedig sörözésnek.
Azt is tőle hallottuk, hogy az embert a beszéd és a munkavégzés különbözteti meg az állattól. Ebből a szempontból a Kádár-rendszer nagyon emberinek volt mondható. Állandóan beszéltek és beszéltek, mi hallgattuk és valahogy megnyugodtunk tőle. Annyit beszéltek a lelkünkre, hogy elfelejtettünk mindent. Nagyszüleim kitörölték a kitelepítés emlékeit, a szüleim ’56-ot, én pedig elhittem, a szekér még az én életemben eldöcög a maga útján. Ami a munkát illeti, biztosak lehettünk abban, gondoskodnak rólunk. Mert dolgozni, azt lehetett. Ha dolgozni akart az ember, tudhatta, mindig akad valami szar meló.
A létezőszocialista világból csupán az irányító ész hiányzott. Marx művei hemzsegtek a képtelenségektől és a megvalósíthatatlan ötletektől. Az ősközösség – ami kétséges, hogy egyáltalán létezett-e – a szemében eszményi életformát jelentett, ahová „másállapotban” vissza kell térnie mindenkinek. Ez leend a kommunizmus, melyben csupa önérdek nélküli „szecsuáni jóemberré” (egy párttagkönyves példázatával élve) válnak a nyomorgó és elvadult tömeg tagjai. Mintegy varázsütésre. Ő, aki a tőkéseket ördögöknek festette le, félretéve pesszimizmusát, a távoli jövőt úgy vetítette elénk, hogy abban csupa tündöklő angyal keveri a betont a főtitkár építményeinek felhúzásához. A tőkések addigra átalakulnak tündérekké, de ha mégsem, legfeljebb kiirtják őket az angyalok.
A félelem társadalmában a „nemcsak kenyérrel él az ember” gondolata felforgató és veszélyes. Szüntelenül szorgoskodni és munkálkodni kell, nehogy a gondolatok útvesztőjébe tévedjen az ember. Ily módon készültem én is a „fejmunkások” seregébe, akiknek az a dolguk, hogy továbbítsák az üzenetet, nem az, hogy bármibe is belepofázzanak. Ma is így van. Ha valaki ebben az országban nyilvánosság előtt elkezd hangosan gondolkodni, rögtön akad négy-öt befolyásos, aki lehurrogja. Mit képzel magáról, ő az önjelölt próféta? A mi életünkbe akar beleszólni, a miénkbe, ami már akkor is az élősködésről szólt, amikor ő még képes volt új dolgokat tanulni? Netán vezér akar lenni? Nekünk minden jó úgy, ahogyan van. Tudod, mi a szabály? A fasz, az föláll, a balfasz hozzá is szól.
